Én, persze, a klingonokkal vagyok | Baráth Katalin: Afázia

Paddington |

Öt év után jelentkezik új regénnyel Baráth Katalin, akit a Dávid Veron-sorozat írójaként ismert és kedvelt meg a közönség. 2016-ban jelent meg legutóbbi kötete, a kortárs témát feldolgozó Arkangyal éjjel, amit az ÉS-ben néhány hete Deczki Sarolta emelt ismét a reflektorfénybe. Az elhalasztott idei Ünnepi Könyvhétre időzített új kötetében pedig új vizekre evezett. Az Afázia klasszikus tudományos fantasztikus regény, amelyben fontos szerepet kap a magyar költészet. A szerzőt a könyv születéséről és a hozzá kapcsolódó írói szándékról is kérdeztem.

Az interjút éppen akkor beszéltük meg, amikor meghalt Jankovics Marcell. Egy megemlékezésben idézték az ő ars poeticáját, amely szerint „a gyerekekkel nem szót, képet kell érteni”. Ez egy érdekes ellentét volt számomra azzal, amiről te írsz. Az Afázia egyik fő üzenete, hogy mennyire fontos tud lenni a szó. Mit gondolsz erről?
Kicsit más a helyzet, mert gyerekekről van szó, de így, ahogy mondta, nem értek vele egyet. Az a meggyőződésem – és talán tudományosan is alá tudnám támasztani, ha megpróbálnám –, hogy a képzeletet izmosításához, ahhoz, hogy annak munkát adjunk, az kell, hogy ne kész képeket lássunk, hanem próbáljuk meg elképzelni a dolgokat, amikről beszélünk. Persze fontos a kép is, ez nem vagy-vagy kérdés, de a szóbeli kommunikációt nem lehet képekkel kiváltani. Gyerekkoromban édesanyám nem mesélt nekünk sokat, de ha igen, akkor régi mesekönyvekből, amiben nem volt sok illusztráció. Magyarországon fantasztikus kultúrája van a gyönyörűen illusztrált gyerekkönyveknek, és csodálom is őket, de még a grafikusok sem mondanák azt szerintem, hogy jobb lenne, ha nem lenne az oldalakon szöveg. Az is lehet, hogy ez a gondolkodás némileg a reklámszakmás frusztráltságomból ered. Akkor folyamatosan azt hallgattam, hogy a grafikus kolléga, aki a hátam mögött ül, azt kérdezi, nem lehetne-e két szóval kevesebb. Őket az tette volna boldoggá, ha az óriásplakáton semmiféle szöveg nincs, ami zavarja a vizuális kompozíciót, ami persze lehetetlen volt.

Lehet, hogy a regény témája is ebből indult ki? A történetben – ennyit spoiler nélkül elárulhatunk – van a továbbra is egymással szemben álló két blokk, lényegében az USA, illetve egy orosz-kínai-indiai tömb. Mindkettő lebutítódott oda, hogy alapvetően csak képekben kommunikál. És a kettő között ott vannak kvázi a magyarok, akik megőrizték a verbális kultúrát. Úgy éreztem, hogy ebben van elég sok félelem attól, hogy megyünk a konzerv képi világok felé. Egyfajta felkiáltójelnek tűnik a témaválasztás.
Odáig nem mennék el, hogy tézisregényeket írnék, az megint olyan, mint a kép szöveg nélkül. Inkább személyes félelem van mögötte az elhülyüléstől. Azt veszem észre magamon, hogy amióta a mindennapok része lett az internet, tovább tart, amíg egy komplikáltabb elméleti szövegben el tudok mélyülni. Türelmetlenebb lettem az írott szöveggel. A sorozatnézés boomja is hozzájárult ehhez. Azt veszem észre magamon, hogy sokkal kényelmesebb egy előre elkészített, megmutatott konzerv történetet befogadni, mint egy könyvet, de az élmény is sokkal kevésbé lesz mély. Egy sorozatot akár egy este ledarálsz, de másnap már alig emlékszel valamire. A könyv több napig velem van, mélyebb kapcsolatot alakítok ki vele, legalább bizonyos dolgokra évek múlva is emlékszem. Ennek az elvesztésétől komolyan félek.

A regényben a gyakorlatilag droggá váló szövegek magyar költők művei. Ugyanakkor azt gondolom, hogy főleg sok órányi szellemi munka után az embernek ezekre a könnyen befogadható szövegekre és képekre van szüksége.
Persze, ez igaz, de ahhoz az kell, hogy előtte tényleg minőségi szellemi munkát végezzen az ember. És ez tűnik el, meg az erre való igény. Minden kicsit felszínesebb lesz. Ami nehezebben befogadható, az lassan egyáltalán nem lesz befogadható. Kutatói munkám során is észreveszem, hogy a képernyőn olvasandó szövegeket újra és újra el kell olvasnom, mert van egy rutinom a képernyős tartalmak olvasására, ami sokkal felületesebb, mint ha könyvet olvasok. Újra és újra vissza kell mennem, mert nem értem meg, amit olvastam, ami hallatlanul zavaró. És persze kell üdülés, de az a félelmem, hogy az lesz az egyetlen, és ez visszafelé is hat.

Ha nem is tézisregény az Afázia, de akkor is elgondolkodtató, hogy először gyors egymásutánban írtál négy valós történelmi kulisszák között játszódó regényt, azután egy nagyon mai témájút, most pedig a sci-fi műfaját választottad, ami alkalmas arra, hogy olyan témákról beszéljünk, amiről a jelenben nehezebb lenne.
Most azzal vádolsz meg, hogy politikus író lettem?

Nem, azzal „vádollak meg”, hogy olyan témák foglalkoztatnak, amikről nehezen tudnál írni a jelenben vagy a múltban.
Talán így van, bár régóta akartam sci-fit írni. Sokat beszéltünk erről az Agavés srácokkal is, akik nagyon kedvelik a műfajt. Én is szeretem a sci-fit, ki akartam próbálni magam ebben a műfajban, de időbe telt megtalálni a hozzá illő témát, amiről úgy éreztem, szívesen foglalkoznék vele éveken keresztül. Két dolog találkozott: akartam írni egy sci-fit, és lett valami, amit érdemes elmondani.

Az Afázia nehezebb szülés volt, mint az előzőek, vagy csak rengeteg minden mást is csináltál az öt év alatt?
Sok minden mást is csináltam, de nehezebb szülés is volt, bár könnyebbre számítottam. Azt gondoltam, hogy írtam négy történelmi regényt, amiknek a világépítéséhez rengeteget kellett olvasni. Az Arkangyal készült el a leggyorsabban, annak a nyelvezete is, a világa is közelebb volt a sajátomhoz, nem kellett kitalálnom. De azt hittem, hogy a sci-fi nem lesz nehezebb egy történelmi regénynél. Aztán kiderült, hogy sokkal nehezebb. Egy, még nem létező világot kellett megteremtenem a képzeletemben. A történelmi regényeknél a korszakról és a földrajzi helyről is sokat tudtam már írás előtt is. Így viszont, mivel a nulláról építettem fel a világot, ha abbahagytam az írást pár hónapra – és ez előfordult egyéb munkák miatt –, újra kellett olvasnom az egész kéziratot, hogy visszakapcsolódjak a magam által felépített világba. A Dávid Veron-történetek világába egy-egy szünet után sokkal könnyebben léptem vissza, főleg a sorozat későbbi köteteinél. Otthonosan éreztem magam benne, emlékeztem rá. Itt pedig minden szünet után vissza kellett mennem a kezdetekig.

Tudjuk, hogy a Dávid Veron-regények rajongóinak egy része csalódott volt az Arkangyal éjjel után. Most milyen fogadtatásra, milyen olvasókra számítasz?
Azt hiszem, most könnyebb dolga lesz az olvasónak. Akit nem érdekel a science fiction, az nem fogja elolvasni. Viszont remélem, hogy olyan virtigli sci-fi olvasókat is sikerül megszólítanom, akiket nem érdekelt, amit eddig csináltam. Ez a kiadóval közös kísérletünk, és nagyon remélem, hogy sikerül.

Vajon mennyire lesz ez a közönség fogékony arra a drogra, amit a könyvben használsz: a magyar költészetre?
Nem mondom, hogy ez kockázatmentes, de az irodalom ne legyen elijesztő. A sci-fi olvasó már látott mindent, talán nem Pilinszky miatt lesz túlzottan eltávolító az Afázia. Abban reménykedem, hogy az a hard core atomfizika meg nanotechnológia, amit a természettudományos képzettségű szerzők leírnak, nem könnyebben befogadható, mint egy-két sor költészet. Inkább az az érdekes, hogy a magyar vonatkozások mennyire lesznek eltántorítóak. Ez a krimiben sem kockázatmentes.

Olvasás közben valószínűleg legkésőbb a Vörösmarty: Előszó részletnél rá fog jönni az olvasó, hogy magyar költők verseit használod fel. A kötet végén van egy felsorolás, hogy kiktől idéztél, de szövegben nincs megjelölve a forrás. Én lázasan gugliztam is. Miért választottad ezt a megoldást?
Nem vagyok Esterházy, óvatosabban bántam a vendégszövegekkel, utána is néztem, hogy nála ez hogyan volt. De ha nem lennének szerzői jogok, egyáltalán nem tüntettem volna fel a forrásokat. Felmerült az is, hogy saját verseket írok, de rájöttem, hogy ez nem jó út, nem vagyok költő, sokkal jobbak a meglévő, mások által írt versek. Kísérleteztem lejárt jogú művekkel is, de csak több mint 70 éve meghalt szerzőktől idézni nagyon antik lett volna, nem volt életszerű. Nem akartam lábjegyzeteket, mert szerintem az kiugraszt a világból, és fontos, hogy az olvasó ne essen ki belőle. Így aztán a kiadóval sokat mérlegeltünk is, hogy ne legyen jogi probléma a vendégszövegekből, húztunk ki sorokat, versszakokat. Viszont a korábbi regényeknél sem az volt a célom, hogy egyfajta szegények bibliájaként felmondjam a történelmet. Krimiket írtam elsősorban. Ha kíváncsi vagyok a történelemre, elolvasom a történészi forrásokat. Ellensége vagyok ennek a „történelemkönyv, de egyszerűen” felfogásnak, az Afázia sem akar a magyar költészet kincsestára lenni.

• Olvass bele!

A regény szereplői, illetve az űrbeli helyszínek magyar földrajzi neveket, elsősorban folyóneveket viselnek. A régi Földhöz kapcsolódó nevek viszont eltorzított formában jelennek meg. Miért választottad ezt a megoldást?
Aminek történelmi jelentősége van, az az idők folyamán torzul, tartalmában és nevében is. Ugyanakkor van egy név-készlet, amiről már nem is tudják, hogy például folyó neve volt, nem tudják, hogy mi a jelentése. Ugyanúgy tisztelik, mint az irodalmi szövegeket, ezért ezek nem változnak. Persze van ebben egy csomó önkényesség is a regénybeli történelemben, de épp ez az alapelv. Azt, ami a nemzeti emlékezet része, különböző tekintélyek alakítják, és abban van egy csomó aktív beavatkozás, nem csak hagyományszerűen maradnak fenn. A történelem általában sok következetlenséggel alakul, alakítódik meg tanítódik, hosszú távon legalábbis.

Van kedvenc szereplőd?
Akikkel sokat foglalkozom, azok mintha velem élnének. Mindkét főhőst szeretem. Igyekeztem megérteni őket, kitalálni olyan karaktereket, akiknek érthetőek a motivációi, és így a kedvenceiddé is válnak. Az viszont egyértelműen írói szándék volt, hogy most ne egy önálló, egyértelműen női karakter legyen a középpontban. Itt most az olvasóra bízom, hogy hogyan értelmezi a karaktert.

Nehéz nem találni áthallásokat a jelenlegi politikai, gazdasági helyzet és a regény története között. A Földnek pedig mindössze jó ötven évet adsz. Viszont az emberiség nem jut ki a Naprendszerből, azon belül alakít ki élőhelyeket a Föld pusztulásakor, és egyedül maradunk.

Igen, alapvetően közkeletű a felfogás, amely szerint a sci-fi a jelenről szól. Én inkább azon gondolkoztam el, hogy hogyan fog kinézni az a jövő, ami a mai helyzetből indul ki. Ha ezt a regényt később, más társadalmi viszonyok között írják meg, akkor másfajta jövőt fognak elképzelni. Ha kolonizáljuk a Naprendszert, a problémákat is exportálni fogjuk. Ahhoz, azt hiszem, még nagyon sok technológia hiányzik, hogy két-háromszáz éven belül ennél messzebbre jussunk. Ma még azt sem tudjuk, hogyan jutunk el a szomszéd bolygókra, nemhogy a Naprendszeren túlra. Küldtünk eszközöket ide-oda, de nem tudjuk, hogyan lehet az emberiséget életben tartani akár a Marson vagy a Holdon. Nem látom azt sem, hogy az emberek feltétlenül okosodnának, sőt. De erről már beszéltünk. Akik majd ki tudnak szabadulni a tönkre menő Földről – ha ez így fog alakulni –, azok jó eséllyel a gazdagok lesznek, ahogy az űrturizmus ma is anyagi kérdés. A leggazdagabb emberek pedig nem feltétlenül a legokosabbak – persze lesz velük pár tudós meg összeszerelő ember –, és az utódaik sem feltétlenül lesznek okosak. Van lehetőség egyfajta kontraszelekcióra, ami nem azt vetíti előre, hogy óriási fejlődés lesz, és más fajokkal fogunk találkozni.
A Star Trek világának optimista jövőképe például egy olyan időszakban született, amikor ugrásszerű volt a technológiai fejlődés, ami megjelent az emberek mindennapjaiban is. Még a Holdra szállás is sikerült. És ez a töretlen fejlődésbe vetett hit talán egészen az olajválságig tartott. Én persze a klingonokkal vagyok, ők viselkednek a leginkább emberien abban az univerzumban.

Van-e valami, amit nem kérdeztem meg, de fontosnak tartasz?
Egy korábbi interjúban kérdezte meg egy nagyon jó barátnőm, hogy nem félek-e attól, hogy nacionalistának fognak bélyegezni ez után a regény után. Van benne ugye a nyelvét vesztett két birodalom meg a magyarok, akik egyedül képesek olyasmire, amire mások nem. De nagyon remélem, hogy nem ez lesz a nagy tanulság. Nem hiszem, hogy az derülne ki a könyvből, hogy mondjuk a genetikai kiválósága miatt őrizte meg a magyarság a nyelvét.

Bennem ez fel sem merült. Inkább azt éreztem, hogy létezik egy egzotikus nyelv, és a nem világtermékké vált költőink szövegei hipnotikus erejűek.
Ennek örülök, mert még csak nem is a magyarból indultam ki. Biztosan ismered azt a sztorit, hogy az amerikai hadsereg több háborúban is indiánokat alkalmazott titkos üzenetek továbbítására, mert kevesek által használt, nehezen megtanulható nyelvük van. Gondolkoztam azon is, hogy létrehozok egy ilyen mesterséges nyelvet. Viszont a magyar nyelv is majdnem ilyen, meg ezt ismerem a legjobban, így ennél maradtam. Persze ez felveti azt a kérdést is, hogy lefordítható-e a regény. Érdekelhet-e másokat, illetve mennyire belügy? Meg lehetne kérdezni fordítókat, hogy lehetséges-e visszaadni más anyanyelvű olvasók számára. Remélem, fordítói kurzusokat tartanak majd erről az egyetemeken éveken keresztül, és ehhez persze minden hallgatónak meg is kell majd vennie a regényt.

Baráth Katalin: Afázia
Agave Könyvek Kiadó, Budapest, 2021
336 oldal, teljes bolti ár 3480 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2610 Ft,
e-könyv változat 2480 Ft
ISBN 978 963 419 7621 (papír)
ISBN 978 963 419 7638 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A távoli jövőben járunk, amikor a Föld már lakhatatlan, a világhatalmak azonban számos háborút és katasztrófát követően sem változtak. Két birodalom uralja a Naprendszert: a pénz vezérelte Demokrácia és az önkényuralmi Háló Birodalom, a köztük található bányászkolóniák és telepek sorsa pedig jobbára attól függ, melyikhez vannak közelebb. Az ember sokat változott: bár a faj továbbra is előszeretettel harcol és hódít, a populációjának zöme elvesztette kapcsolatát a beszéddel és a nyelvvel, a kommunikáció vizuális módon történik.
Él azonban egy nép a két birodalom közt félúton, egy mesterséges bolygón, ami továbbra sem felejtette el a nyelvét, és igéje olyan erővel bír, hogy egyesek mámorító drogként, mások fegyverként tekintenek rá.
A törékeny béke hamarosan meginog, és újabb totális háború van kitörőben, melynek nemcsak a frontvonalában áll ez a nép, de egyesek szerint okozója is. Egy génmódosított szuperkatonát és egy veterán hírszerzőt titkos küldetéssel bíznak meg soraikból: kutassanak fel egy rég eltűnt, mitikus erejű tárgyat, melynek segítségével elkerülhetővé válik a katasztrófa… és saját népük kipusztulása.