Boros Botond: A Markoláb (részlet)

Posted on 2021. május 29. szombat Szerző:

0


1868, Kopáncs

Wimmer belépett a börtönlakba. A cella közepén meztelen fiú feküdt, testét foltok borították, úgy festett, akár egy haldokló szalamandra. Bokája és térdei megduzzadtak, a szobát megtöltötte a testét beborító vizelet bűze. Az inspektor a fiú tekintetét kereste, de az körbe-körbe járt a cellában, mintha szemével valami láthatatlan lidércet üldözne. Igrics takarót hozott, és a fiúra akarta teríteni, de Beretvás visszatartotta. Oldalra fordította Ágostont. A legény öklendezve szabadult meg a torkában habzó keserű váladéktól.
‒ A farkas a holdat marcangolja! El fog jönni értem! ‒ fröcsögte. Wimmer a cella falához húzódott, és kendőt emelt az orrához.
‒ Fiú, beszélj a támadásról a malomnál. Ki volt az az ember, aki fojtogatott? ‒ kezdte Beretvás.
Ágoston pillantása visszatért a padlóra.
‒ Ő volt az! A Markoláb!
Beretvás türelmetlenül csóválta a fejét.
‒ A szeme… milyen színű volt? Orra inkább lapos vagy előreálló? Arcszőrzet? Haja színe, ismertető jegyei?
Ágoston ivott a vízből, amit Vecseri tartott elé. Tekintete mintha egy pillanatra kitisztult volna.
‒ Tompa orr, mint egy gyereké. Szinte csak orrlyukai voltak. Apró szemek. Szőre volt, nem haja ‒ dadogta.
‒ Talán kutya- vagy farkasprémet viselt, nekem is úgy tűnt, hogy valami szőrmével fedte a bőrét ‒ helyeselt Vecseri.
Ágoston bénult elméje lassan, szobáról szobára járta emlékezete vizeletszagú folyosóit. Felült, és karjaival megtámasztotta magát.
‒ Mit akart ez az ember Fehér Jakabtól? ‒ Beretvás a fiú mellé térdelt.
‒ A gyereket akarta Annától. Megeszi őket. Megeszi a gyerekeket. Miattam talált Annára és Jakabra. Nem szabadott volna együtt maradnom velük ‒ nyöszörgött Ágoston, majd feje visszabukott a padlóra. Oldalvást feküdt, térdeit mellkasához húzta. Zihálása lassan alábbhagyott. Elnyomta a súlyos és megváltó álom. Wimmer Beretvásra nézett, mintha a csendbiztostól várna megerősítést, hogy amit hallott, az igaz. Igrics idegesen dörzsölni kezdte a homlokát, és szerbül káromkodott. Csendőrsegédként nem ilyennek képzelte a szolgálatot. Beretvás kezével nyugalomra intette az embereit.

‒ Hívjuk be Perőcsényi mestert, beszéljen Ágostonnal, és rajzolja le, ahogy a fiú leírta az egész alakot. Holnap kifüggesztjük az őrs elé, és szétküldjük a járásban is. Gáspár, főzz orbáncot, azt kapjon a fiú egy pohárral minden evéshez. Tartsuk bent, további élő személyek híján ő lesz a koronatanú. Meg kell nyugodnia, mert ennél több részletre lesz szükségünk.

A férfiak csoportja feloszlott. Vecseri lelakatolta a cella ajtaját, és a konyhába sietett orbáncért meg rongyokért. Beretvás, jelezvén, hogy a kiszombori esetről szóló jelentést még be kell fejeznie, a vendégszobához kísérte Wimmert, amit látogatóba érkező szegedi vagy vásárhelyi tiszteknek tartottak fent. Igrics visszatért a nap végi kötelező törvénymagyarázat-órákhoz, amiről Beretvás másnap reggel tervezte kikérdezni. Mindannyian igyekeztek elterelni a figyelmüket arról, amit Ágoston a cellában mondott.

Wimmer beköltözött a kopáncsi csendőrőrs kettes számú lakrészébe. Csomagjait a szerényen berendezett szoba közepébe tolta, majd lerogyott a rozoga ágy sarkára. Pápaszemét óvatosan leemelte orráról, és tenyerével dörzsölni kezdte égő szemgödrét.

Kannibalismus. Was für Barbaren sind diese Leute?[1]

A Kopáncson bujkáló veterán mozgalmi aktivista teóriája túlságosan is meggyőzően mutatott az udvari lajstromban. Felettesei komoly ambíciókkal küldték őt Csongrádba, ebbe az isten háta mögötti sártengerbe, és azt remélték, hogy az ifjú felügyelő megtalálja a csongrádi magyar összeesküvés kulcsfiguráit.

‒ Már, ha egyáltalán van csongrádi magyar összeesküvés ‒ motyogta Wimmer magának a négy fal között. A szoba olyan volt akár egy börtöncella, vasajtó nélkül, bútorokkal.

A Csongrádon átutazó felügyelők összecsapott jelentései az utóbbi négy évben egyáltalán nem írtak a kopáncsi közhangulatról. Wimmer tisztában volt a régi szabállyal: ahova az inspektort küldik, ott rendszerellenes titkokra kell fényt derítenie, bármi is az igazság. Őt ebbe a faluba rendelték, ráadásul a névtelen bejelentés célirányosan Beretvást említi.

Herr Beretvás, akadhatnak magának magas rangú rosszakarói errefelé.

Wimmer már tizennyolc hónapja töltötte be a felügyelői posztot, ideje volt eredményeket felmutatnia. A látszólag kötelességtudó és szorgalmas fiatalembert kevesen ismerték igazán. Fenséges, mély közönyt érzett munkaköre iránt, lenézte kollégáit és feletteseit. Egy olyan, új típusú bürokrata első példánya volt, aki képes az elfoglaltság látszatát kelteni, miközben valójában semmi sem csinál. Átlátta a hatalmi keretrendszert, értette a hivatalon belüli előremenetel szabályait, mégis az érvényesülésnél előbbrevalónak érezte, hogy minél kevesebb időt töltsön munkával. Nem voltak szakmai ambíciói, mert nem ezt a pályát akarta.

Apja büszke volt fia higgadt természetére. Bár magyar anyától származott, az ifjú Georg közömbösen távol maradt a bécsi magyar közélet eseményeitől, nem követte a pesti történéseket sem. Az is örömmel töltötte el az öreg Wimmert, hogy Georg jeleskedett természettudományos tanulmányaiban is. Már tizenöt évesen kiemelkedett társai közül, az iskolai foglalkozás után növény- és állattani ismereteit szorgalmasan bővítette a bécsi botanikus kertben. Birodalmi ösztöndíjjal Ceylonba utazott, hogy rovarmorfológiát tanuljon. Professor Hirschkäfer[2], emlékezett vissza apja recsegő hangjára, ahogy ezzel a névvel írta le őt barátaiknak a vasárnapi ebédeken. Wimmer szabadidejében bogarakat gyűjtött és az út mellett elhullott rókák tetemeit tanulmányozta. Kiemelkedő rajztehetsége ekkor mutatkozott meg igazán. Belső szervekben és állati koponyákban bővelkedő tusrajzaitól elborzadt gyenge idegzetű anyja, ezért jobbnak látta ezeket nem megmutatni senkinek.

A karrier aztán egy forró negombói éjszakán ért véget: az ösztöndíjúton Georg arra ébredt, hogy lábszárcsontja darabokra törik, csigolyái összeroppannak testének súlya alatt, és fejét elönti a forróság. Megtámadta a Dengue-láz, a ceyloni napszúnyogok borzasztó kórsága. Rohamok kínozták legyengült szervezetét, testét kiütések lepték el, lázálmok gyötörték éjjelente. A Ceyloni Brit Botanikai Szervezet azonnal értesítette a szülőket, anyja ágynak esett, és követelte fia azonnali hazaszállítását. Wimmer kilenc héttel a tünetek kialakulása után tért vissza a bécsi szülői házba. Felépülése időszakában napi vendégek voltak a grazi orvosok a Wimmer-ház szalonjában. Ők beszélték le végül az egzotikus flóra és fauna tanulmányozásáról, anyja erős nyomására. Megelőzendő következő őrült ázsiai útját, Wimmerné szobafogságra ítélte a felgyógyult fiút, a pincébe zárta természettudományos könyveit, rovar- és levélgyűjteményét. A cselédeknek azonnal jelenteni kellett, ha Georg száz lábnál távolabb került a háztól. Wimmer álmai szétfoszlani látszottak: bizonytalan egészségi állapotára való tekintettel egyeteme nem terjesztette fel további kutatói ösztöndíjakra, tanulmányi eredményei kimaradása miatt megromlottak.

Reménytelen helyzetét apja a befolyásával kívánta orvosolni. Mivel fia a Theresianum egykori növendéke volt, a Bécsi Jogi Egyetemre való bekerülés elérhető célnak tűnt. Rábeszélte Georgot a jogi tanulmányok elkezdésére, és már másodévesként beajánlotta őt államhivatalnoki gyakornokságra. A fiú csalódottan fogadta el apja javaslatát, túlkoros diákként azonban nem volt választási lehetősége. Két év alatt kiképezte magát közigazgatásból, jogból, és közbiztonsági, zsandársági alapismereteket szerzett.

A fájdalmak és viszontagságok ellenére a ceyloni utazás sorsfordító volt a fiatalember életében: elköteleződése a flóra és fauna iránt még mélyebb gyökereket vert, és elhatározta, hogy nem adja fel biológusi szenvedélyét. Kiszakadva a szülői házból, albérletében gyűjtötte és kategorizálta a rovarvilág kiemelkedő darabjait, anatómiai rajzokat készített, és valóságos két lábon járó regiszterévé vált a lombhullató erdők növényvilágának. Szobatársai gyakran gúnyolták bezárkózó életmódja miatt.

Az ifjú hivatalnok mindig higgadtnak tűnt, a legnagyobb zűrzavar közepette is. A bécsi kávéházi vitákban elnéző mosollyal vagy töprengő arckifejezéssel válaszolt minden olyan kérdésre, amit a szónokok intéztek hozzá és képtelen volt megválaszolni. Valahányszor társaságban tűnt fel, hagyta kortársait kitűnni, maga pedig jótékony hallgatásba burkolózott. Ezt tette őt elfogadottá és szerethetővé, akivel bárki szívesen elfogyasztott egy feketét, miközben Georg beszámolóját hallgatta a kávécserje Kahua szigeti műveléséről.

Az ifjút környezete megfontolt, ám kissé lassú diáknak ismerte. Amíg Wimmer pályakezdő társainak élete az udvari érvényesülés körül forgott, ő legszívesebben kórbonctani órákra szökött be vagy a szertárost lefizetve a patológia tanszék uroszkópiai mintái között bóklászott éjjelente. Kíváncsi volt minden élő belső működésére, és talán ezzel terelte el a figyelmét a szomorú tényről, hogy teljességgel pályát tévesztett.

Levetette magát az ágyra. Beretvás személye és múltja egyáltalán nem érdekelte. Lenézte a múlt dicsfénybe burkolózó háborús hőseit, bármelyik oldalról legyen szó. A felettesei által annyira erőltetett összeesküvés-elmélet a sáros és eseménytelen csongrádi parasztélet udvari fantáziával kiszínezett változatának bizonyult. A sok kocsizás és a szerény körülmények ellenére azonban örült, hogy távol lehet a hivataltól. Végigpörgette fejében megbízatása lehetséges kimenetelét: az első, postára adott jelentését követően felettesei csalódottak lesznek. Kiegészítő feladattal látják el, meghosszabbítva tartózkodását. Talán a helyi postahivatali rendszer ellenőrzésére utasítják majd, ami még egy ilyen jelentéktelen járásban is időigényes feladatnak tűnik.

Olvasott már korábban a pusztagyepen élő magyar földikutyákról. Vakondszerű lényeknek képzelte őket, farok nélkül, prémes bundával. Valami helyitől majd megkérdezi, merre találja a legközelebbi túrásokat. Persze, elég feltűnő lenne, ha most, azonnal távozna az őrsről, ezért úgy döntött, hogy megvárja a holnap reggelt. Táskájába gondosan be volt készítve a tus, rajzlap és egy üvegcsényi Denaturát, ha olyan állatot találna, amit érdemes magával vinnie.

Boros Botond

‒ Kedves papa, kedves mama, jól vagyok. Hivatali teendőm elvégzése okán tovább kell Csongrádban maradnom a tervezettnél. Ne aggódjanak, majd jelentkezem ‒ dünnyögte kedélyesen.

Akár egy évig is Kopáncson ragadhatok. Keine Eile.[3]
Elégedetten sóhajtott.

– – – – –

1 Kannibalizmus. Miféle barbárok ezek az emberek?
2 Szarvasbogár professzor.
3 Semmi sietség.

Boros Botond: A Markoláb
K.u.K Könyvkiadó, Budapest, 2021
296 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft