James A. Michener: A Forrás (részlet)

Makorban reggel volt. A háztetőkön madarak csiviteltek, lent a keskeny utcákon emberek jártak, játszadozó gyermekek lármáztak A városka biztonságosan húzódott meg az új kőfalak között Kinyílt a kormányzó lakrészének ajtaja, kövérkés, komor képű ember lépett ki rajta, kopasz fejét szeplők pettyezték. Láthatóan csalódott volt, nem volt ínyére a kormányzó döntése. Szomorkásan ballagott a városka kanyargós főutcáján hazafelé, de még nem jutott messzire, amikor hirtelen egy csapat gyerkőc vette körül, hangosan kántálták:
– Hupu, Hupu, Hupu!

A férfi megtorpant. Összevont szemöldöke kisimult, arcára széles mosoly ült ki, vonásai félholdként széthúzódtak kopasz tarkójától az álláig, és a nevetéstől ezer ráncba futott az arca. Felkapott egy kislányt, feldobta a. levegőbe, és amikor visszaesett a karjába, megpuszilta. – Mézest, mézest! – sivította a lányka, mire az emberke letette és kotorászni kezdett a zsebeiben, mintha nem tudná, hol is lapulhatnak a kicsiknek szánt finomságok. Újabb gyerekek is szaladtak hozzá, izgatottan, lábujjhegyen táncolták körül, ő meg csak kutatott a zsebében, míg végül előhúzott egy édességgel teli vászonzacskót. Szétosztogatta a zacskó tartalmát a kölykök között, aztán továbbindult hazafelé, sarkában a gyerekekkel, akik boldogan kiabálták utána:
– Hupu, Hupu!

Mióta csak ember élt Izráel földjén, mindig ott volt körülötte egy furcsa madár, a búbos banka, amelynél nem akadt érdekesebb és szórakoztatóbb teremtmény. Tömzsi madárka volt, vagy húsz centi hosszú, a teste fekete-fehér, a feje rózsaszínes, és az volt benne különleges, hogy jobban szeretett a földön járni, mint repülni. Úgy tűnt, mindig sietős a dolga, ide-oda szaladgált, mint egy kis küldönc, akinek fontos megbízatása van, de hogy mi, azt elfelejtette. A mulatságos madár mintha arra várt volna körbefutkosva, hogy mégiscsak eszébe jusson, mit is kellene tennie.

Groteszk látványához a külseje is hozzájárult: olyan volt a feje, mint egy keskeny, törékeny kis kalapács, amellyel azonban meglepően gyorsan tudott bólogatni; járt a feje fel-alá. Elöl a madár fején nem volt semmi rendkívüli, csak a majdnem öt centi hosszú sárga csőr, hátul azonban volt rajta egy ugyancsak öt centi hosszú tollcsomó, amely, ha lesimult, mind a méretét, mind a színét tekintve mintha egy második csőr lett volna, ha viszont felborzolta a tollait és azok szétterültek, úgy tűnt, a madárka koronát visel.

A madár futkosott a földön, minden rést, lyukat megvizsgált, és ha lárvára vagy lapuló kukacra bukkant, a kalapácsfej le-lecsapott, míg végül a hosszú csőr elkapta az ízletes falatot. Akkor az örvendező madár peckesen elbillegett egy sziklához, rádobta a zsákmányt, amely a kemény kőben nem tűnhetett el, a búbos banka feje kalapálni kezdett, szétvagdalta a lárvát vagy kukacot, és jóízűen elfogyasztotta. Aztán visszatotyogott a vadászterületére és a fejét kutakodva megint billegetni kezdte. Messze hangzó, éles „pu, pu, pu” kiáltása miatt a búbos bankát hupu-madárnak is hívták. Nem tudott dalolni, mint a pacsirta, szépen búgni sem, mint a galamb, és nem ihlette az Izráelben élőket arra, hogy költőien magasztalják földjüket. Egyiptomban szent állatként tisztelték; a kánaániták okosnak tartották, mert Baál nagyon büdössé tette a madarat, aztán ritka drágaköveket rejtett a fészkébe, amelytől az átható bűz távol tartotta a tolvajokat. A héberek a családi összetartás jelképét látták benne, mert a fiatalabb madarak óvták a szüleiket, hűvösebb éjszakákon a saját testükkel, a tollak elhullajtásának idején pedig kicsípett szárnytollaikkal takargatták be őket. De mindenki szívesen nézegette a különös szárnyasokat, amelyek, noha repülhettek volna, nem tették, és még az olyan fontos személyiségek is, mint például a kormányzó, gyakran abbahagyták, amivel éppen foglalkoztak, hogy a szorgalmas kis földtúrókat bámulják.

Amikor Dávid király uralkodott Jeruzsálemben, királysága utolsó éveinek idején élt Makorban egy mérnökember, akit a város lakói csak Hupunak hívtak, mert ő is egész nap rohangált és minden lyukba bekukkantott. Akárcsak a madár, amelyről a gúnynevét kapta, ez az alacsony, zömök kis figura is roppant népszerű volt, részben, mert megnevettette polgártársait, részben pedig azért, mert úgy ismerték, mint akiben nyoma sincs rosszakaratnak. Olyannyira szeretetre méltó és nemes lelkű’ egyéniség volt, hogy a kormányzó egy rendhagyóan élesen látó pillanatában ezt mondta róla: – Hupu a város legboldogabb embere: szereti a munkáját, szereti a feleségét és szereti az isteneit – ebben a sorrendben.

Hupunak kellett a Makort védő új városfalat megépítenie, ezen munkálkodott már néhány éve. Felesége, Kerith, minden iránt érdeklődő asszony volt, egy pap lánya; az édesapja egyszer elvitte magával Jeruzsálembe, ahol a lány megcsodálhatta magát a fenséges Dávid királyt. Hupu Makor hagyományos isteneit tisztelte. Baált, a kánaániták régi, jól ismert őrizőjét, aki most is ugyanazon a megszentelt helyen, ugyanabban a monolitban lakozott, és Jahvét, Mózes istenét, az új, héber istenséget, akivé El-Saddáj fokozatosan átalakult, és aki mostanra hatalmas isten lett, aki uralkodott mind a magas egeken, mind az emberek szívén. Élt Makorban néhány kánaánita, akik csak Baált, meg pár héber, például Kerith édesapja, akik csak Jahvét imádták, de a város legtöbb lakosa, akárcsak Hupu, elfogadta Jahvét, mint a magas egek félelmetes istenségét, ám változatlanul tisztelte Baált is, a helyi istent, akihez a hétköznapi gondjaival fordulhatott.

Hupu harminckilenc éves volt, szemrevaló felesége két felettébb élénk gyermekkel ajándékozta meg, és rabszolganőitől is voltak gyermekei. Mulatságos külseje ellenére ifjabb éveiben Dávid király seregében kitűnt bátorságával, bebizonyította hűségét az építse újjá Makor városfalát.

×-×-×-×-×-×-×-×

Most, Kr. e. 966 tavaszán, Abib hónapjában, amikor naponta hullott a tavaszi eső, és a vádiban hömpölygött az ár, a földeken növekedett az árpa, és a mocsarat elborította a szellőrózsa meg a ciklámen, a különös virág, amelyet később egy másik vallás hívei majd indiai répának fognak hívni, szóval Abibnak ebben a hónapjában, amikor a városfal újjáépítése befejeződött, Hupu kissé rosszkedvűen bandukolt hazafelé a kanyargós utcán. A felesége, hogy üdvözölje, kijött eléje a házuk kapujába, és Hupu nehézkesen lezöttyent a fából meg cserépből készült lócára.

– Aggódom, Kerith – mondta.

– Megnéztem az új városfalat, amit építettél, nagyon masszívnak látszik. – Az asszony árpasüteményt meg mézes forralt bort tett eléje, és Hupuban felengedett a feszültség.

– Ma végigmentem a falon, hogy ellenőrizzem, Onnan föntről különösen szembetűnő a városunk gazdagsága. Az utcánk mögött egész észak legjobb cserzőkádjai. A falakon kívül a tevekaravánok pihenői. És a jól megépített házak. Kerith, ez a mi városunk óriási kísértés minden nyugat felé törő ellenségnek. Jeruzsálem kapuja.

– De hát nem ezért építetted a falat? – kérdezte az asszony.

– A fal feltartóztatja őket, ebben biztos vagyok. De tudod, hogyan fogjuk elveszteni a várost?

Kerith tudta. Mint minden makori fiatalasszony, ő is gyakran tette a fejére a vizeskorsót és ment ki a kisebbik városkapun, végig a sötét vízhordó úton a forráshoz. A négy évvel ezelőtti ostrom idején, amikor legkisebb fiával volt várandós, egy nap megint megtette a veszélyes utat, és hallotta, hogyan döngetik az ostromlók az út nem túl erős falát. A város lakói tisztában voltak vele, hogy ha akkor a föníciaiak nem a városfalak ellen, hanem a forrásnál vetik be ostromgépeiket, megszerezték volna Makort. Nem lenne logikus feltételezni, hogy egy újabb ostrom esetén, most, hogy már áll az új, szemmel láthatóan igen szilárd városfal, a támadók megint csak nem gondolnának rá, hogy a vízhordó utat kell lerombolniuk. Tudta Kerith azt is, hogy ha a föníciaiak valóban el akarják foglalni Makort, bármikor megtehetik, és felismerte azt is, hogy az ura által épített új városfal nemhogy biztonságot jelentene, hanem éppen újabb veszélyek forrása. Ám az ezt követő hetekben dúló viták során Kerith ezt nem ismerte el, ugyanazokból a bonyolult okokból, amelyek e percben is hallgatásra késztették. Az asszony ugyanis szerette a pufók kis építészt, és támogatni akarta azokkal szentben. a kormányzó is, akik mulattak Hupu külsején. De tudta Kerith azt is, hogy ha az ura ismét belekezd valamilyen nagyszabású építkezésbe itt a városban, akkor ő, a felesége megint Makor foglyává válik, és vége a jövőről szőtt vágyálmainak.

Ezért egyáltalán nem töltötte el örömmel, amit Hupu mondott:

– Eldöntöttem. Van egy tervünk a moabitával, amely meg fogja menteni a várost. Ma még nem hallgatott rám a kormányzó, de holnap már kénytelen lesz megtenni.

Kerith, akinek meggyőződése volt, hogy helyesen cselekszik, Hupu karjára tette a kezét.

– Ne csinálj bolondot magadból, Jábál. Ha a kormányzó nem ért egyet veled, hagyd rá. Kapsz te munkát bárhol máshol.

Csendes, okos szavai, kellemes, halk hangja Huput szinte félelemmel töltötték el, mert pontosan felfogta, mit jelentenek. Egy röpke pillanatra úgy érezte, le kellene ülniük az asszonnyal, hogy megbeszéljék a problémáikat, de annyi fontos kérdés tolult egyszerre az agyába, hogy visszarettent. Túlságosan is szerette ahhoz Kerithet, hogy terhelje a terveivel, mielőtt végleges formát öltöttek benne. Ezért felhajtotta maradék borát, és egy simára kapart bőrtekerccsel a kezében bement az egyik szobába, ahol aztán késő éjszakáig vázlatokat rajzolt, tervezte az ötletet, amely megmenti Makort. Reggel, miután munkába indította a rabszolgáit, jelentkezett a kormányzó irodájában.

– Uram, most, hogy elkészült a városfal, egyre inkább aggódom a vízellátásunk miatt – mondta a tisztségviselőnek.

– Megbíztalak, hogy javítsd meg a vízhordó út falát – felelte a kormányzó –, a minap ellenőriztem is, és láttam, hogy te meg a moabitád kitűnő munkát végeztetek.
– Senkit sem fog megtéveszteni, uram. Ötven föníciai könnyűszerrel áttöri.
– Legutóbb nem jöttek rá.
– Legközelebb rájönnek.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte a kormányzó. – Új falakat húzatsz fel a rabszolgáiddal?

– Egészen más a tervem – felelte Hupu. A kormányzó elnevette magát. Vállon veregette a pufók építőmestert, és leereszkedően mondta:

– Tudom én, mi a te bajod, Hupu. Befejezted a városfalat, és most attól tartasz, ha nem vágsz bele valamilyen újabb nagy munkába, Jeruzsálem elveszi tőled a rabszolgákat. Ez aggaszt, igaz-e?

– Nem a rabszolgákért aggódom én, hanem a városom biztonsága miatt. A te városod biztonsága miatt – javította ki magát az építész.

A kis ember olyan komolyan beszélt, hogy a kormányzó akaratlanul felfigyelt. – Na jó, hát miről van szó?

Hupu idegesen nagyot nyelt, és nekifogott, hogy most először ismertesse merész elképzelését.

– Itt, Makor közepén, a városfalon belül ásnunk kell egy kilencven könyök mély aknát körülbelül akkorát, mint ez a szoba, a talajon át egészen a sziklaalapig – vágott bele, miközben a keze úgy mozgott, mintha ásna. A kormányzó elképedt. – Ott lent a sziklaalapon alagutat ásunk, amely mélyen a városfal alatt fog húzódni, egészen a forrásig,

– Milyen hosszú lenne ez az alagút?

– Csaknem kétszáz könyöknyi, és olyan magasnak kell lennie, hogy a vízhordó asszonyok járhassanak benne. Ha elkészült az’alagút, sziklákkal befedhetjük a forrást, és biztonságban leszünk bármiféle ostromlóktól. – Most már előre-hátra mozgatva a kezét azt mutatta, hogyan járnak majd az asszonyok biztonságban oda-vissza a föld alatti ösvényen.

A kormányzó olyannyira fantasztikusnak találta a tervet, hogy csak nevetni tudott rajta. Képtelen volt elgondolni egy mélyen a föld alatt húzódó üreget, amely csaknem akkora, mint az ő hivatali szobája; ami pedig a kemény sziklába vájt alagutat illeti, az végképp bolond ötlet.

– Semmi szükség itt tovább turkálni, Hupu – intette le az építészét. – Szerezz magadnak valami földet a városfalon kívül, és ott kotorj, ott keresd a kukacokat. – Elégedett volt magával a tréfamester szerepében, bólogatott, fel-alá járt a feje, mint a búbos bankáé, és hozzátette: – Kukacokat kotorj! Megértetted?

Hupu igyekezett leplezni a sértődöttségét. – Egy dologban igazad van, uram. El kellene kezdenünk a munkát, mielőtt elszedik a rabszolgáinkat.

– No lám! Tudtam én, hogy ez a te gondod.

– Valóban gond, uram. Ezek gondosan betanított, gyakorlott emberek. Soha nem volt még Makorban jobb munkavezető a moabitánál, és a csapat is nagyon jó.

– Biztos vagyok benne, hogy Jeruzsálem elviszi őket – mondta a kormányzó. Az építészére nézett, az ajtóra mutatott, megint bólogatott párat: – Eredj, kotorj kukacokat! – Ezzel rácsapta az ajtót az esztelen ötletre, hogy a város szívébe lyukat fúrjanak.

Hupu nem ment vissza az építkezéshez, hanem hazaballagott. Megmutatta Kerithnek a bonyolult tervrajzokat: az aknát, az alagutat, a forrás föld feletti részének betemetését. Az asszony megjegyzése, hogy v tudta előre, ez a terv nem válhat be, még inkább felingerelte Huput.

– Hogyan remélheti bárki, hogy ha egy akna aljáról kiindulva lejtős alagutat ás, rá fog lelni olyan apró valamire, mint egy forrás? – okoskodott Kerith.

– Ez a mesterségem.

– És hogyan látnál ott lenn? – nevetett az asszony. – Mi vagy te, vakondok?

Hupu belefáradt, hogy olyanoknak magyarázza az ötleteit, akik képtelenek elképzelni őket, ezért inkább egy csókkal elbúcsúzott a feleségétől, és felment a háza mögött húzódó földhányásra; és mivel a domb most már jóval magasabb volt, Hupu nyugat felé egészen Akkóig ellátott, ahová a föníciai hajók sok kikötőből hozták az embereket és azt a gazdagságot, amelyet idővel majd Makor ellen fognak fordítani. Milyen távolinak is tűnt az a város egykor az ámuló kisgyereknek, és milyen közelinek látszott most, a felnőtt férfinak, aki már tudta, hogy a föníciaiak erősek és prédalesők.

Egyre sötétebb hangulatban bandukolt végig a városfal mentén a város északi részéig. A kisebbik városkaputól kiindulva alaposan szemügyre vette a vízhordó út elavult falát, de most már nem az járt a fejében, hogy az elszánt ellenség milyen könnyen áttörheti. Lenézett a vádiba, aztán tekintete felkúszott a szemközti, lejtős hegyoldalon, egészen addig a pontig, amely fölött Baál monolitja állt. Meggyőződött róla, hogy a hegyen találhat a céljának megfelelő helyet. – Tudtam, hogy meg lehet csinálni – mormolta, Aztán megint a vízhordó útra nézett, de lelki szemeivel tervezett rendszerének az aknáját meg a föld alatti alagutat látta a helyén. Elképzelte, hogy a rendszer már működik, és nyugatnak fordult, Akkó felé.

– Ha a föníciaiak megint ránk támadnak, nem fognak forrást találni, amit megkaparinthatnának – gondolta.

Fordította: Simóné Avarossy Éva

James A. Michener: A forrás I-II.
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001