Maria Nikolai: A csokoládévilla (részlet)

Posted on 2021. április 4. vasárnap Szerző:

0


A csokoládégyáros lánya, Judith Rothmann kiváltságos életet él a degerlochi villanegyedben. Ám a látszat csal, semmi sem olyan tökéletes, mint amilyennek kezdetben tűnik.
Judith szenvedélye a csokoládékészítés, minden szabad percét a gyárban tölti, újabb és újabb különleges édességeket kísérletez ki. Leghőbb vágya, hogy egyszer ő vehesse át apja helyét. Az idős Rothmann-nak azonban egészen más tervei vannak a lányával: jól akarja férjhez adni, ráadásul egy olyan férfihoz, akit Judith soha nem tudna szeretni.

1. fejezet | Rothmann csokoládégyár,
Stuttgart, 1903. január vége

Halkan megcsendült az ajtó fölötti kis harang, amikor Judith Rothmann belépett a csokoládégyár édességboltjába. Gondosan becsukta maga mögött az ajtót, majd letörölte a bokacsizmája talpát az odakészített kis szőnyegen. Rémes idő volt odakint. Ködös, szeles, ráadásul napok óta esett is.

Alighogy kizárta a barátságtalan kinti világot, máris jobb kedvre derült az üzletet betöltő finom csokoládé-illattól. Gyors léptekkel átvágott a tükrökkel, aranyozott szegélyléccel és stukkóval gazdagon díszített helyiségen, miközben a tekintete rutinosan siklott végig a kínálaton.

Válogatott finomságok sorakoztak a fényesre polírozott pultokon és a falak mentén álló fehérre lakkozott, üveges vitrinekben. Ahová csak nézett az ember, tálakban, emeletes desszertkínálókban, üveg bonbonière-ekben, művészien elrendezett dobozkákban halomban álltak a csábító édességek. Csokoládéba mártott aszalt gyümölcs, marcipán, praliné, trüffel, különféle táblás csokoládék,bonbonok minden mennyiségben. A Rothmann-féle exkluzív desszertválogatás, finom csipkén gondosan elrendezve, csinos, festett fadobozkákban hívta fel magára a figyelmet.

Ezen a csütörtök délutánon nagy volt a forgalom az üzletben. Judith körbejárt, itt-ott átrendezte a bonbonokat a tálkákban, és lopva a szájába dugott egyet a kedvenc pralinéjából, élvezettel hagyta szétolvadni a nyelvén a málnával töltött, fanyar-édes keserű csokoládét. Közben feltűnés nélkül felmérte a vásárlókat.

Egy elegáns öltönyt viselő úr kalapját a kezében tartva nézelődött, láthatóan megfelelő ajándékot keresett délutáni látogatásához. Nyilván le akarta nyűgözni az imádottját, mert végül a legfinomabb pralinéválogatás mellett döntött, hozzá egy kecses, vörös cukorrózsát kért. Mellette két bakfis állt, kuncogva hajoltak egy színes drazséval teli ezüsttál fölé. Az egyik kiszolgálópultnál három, drága selyemkosztümös hölgy a ház legkülönlegesebb bonbonjai között válogatott, közben egy anya, a nevelőnő hathatós segítsége dacára, alig tudta kordában tartani négy hangosan követelődző gyerekét.

Nyáron fagylaltot is kellene árulnunk, gondolta Judith, elnézve a lármás kis csapatot, és elhatározta, hogy ezt felveti az apjának. Nemrég a kezébe került Agnes Marshall egyik receptkönyve. Lenyűgözve olvasott benne egy jégmasináról, amely hideg krémet készít tejből, tejszínből, cukorból és aromákból. Fejben már tovább is gondolta a híres angol szakácsnő ötleteit, és szinte látta maga előtt, hogy Wilhelm Rothmann csokoládégyára lesz az első Stuttgartban, amely birsalma-, ananász-, vanília- és mindenekelőtt csokoládéfagylaltot gyárt. Talán még udvari beszállítónak is kinevezik az apját.

Judithot büszkeség töltötte el, hogy milyen sokra vitte a családja. És neki vele született tehetsége volt ehhez a mesterséghez. Amint belecsöppent a csokoládékészítés világába, csak úgy buzgott benne a tetterő, ontotta magából az ötleteket. Titkon azt remélte, egy napon majd beleszólhat a gyár ügyeibe, bár az apja minden erre vonatkozó célzást ostoba női locsogás címen söpört félre. Szerinte egy nőnek otthon a helye, vezesse a háztartást,nevelje a gyerekeket. Judith azonban tudta, hogy az effajta elvek már kissé idejétmúltak. Az olyan nagyvárosokban, mint München vagy Berlin, egyre több nő tör be az üzleti életbe. Miért is ne lehetne ez így Stuttgartban is?

Közben körbe-körbe járt az üzletben. A három eladónő fekete ruhában, frissen keményített fehér kötényben szolgálta ki a vevőket. Az egyiküknek odaszólt.

– Antonia kisasszony, ajánlja ma mindenképpen a friss mentás kekszet a vásárlóknak! Legjobb lesz, ha kiteszi a dobozkákat a pultra.

– Igenis, kisasszony – felelte a lány, és már ment is, hogy tegye, amit mondtak neki.

A négygyerekes anya közben végzett a vásárlással, és indulni készült. Az ajtóban volt egy kis civakodás, mert mindegyik gyerek elsőként akart kimenni. A nevelőnőt olyan erősen lökték félre, hogy megtántorodott, és néhányat elejtett a sok kis csomag közül, amivel a két keze tele volt. Miközben próbálta megtartani az egyensúlyt, a legkisebb gyerek megbotlott az egyik dobozban, teljes hosszában elvágódott a csempézett padlón, és azonnal bömbölni kezdett.

– Hallgass el azonnal! – förmedt rá a nevelőnő. Az anya csak hűvösen hátrapillantott a válla fölött, majd kiterelte a többi csemetéjét az ajtón. A kisfiú egyre hangosabban sírt, még mindig a földön feküdt, a nevelőnő megint rászólt, miközben elkezdte összeszedegetni az elejtett csomagokat.

Judith fogott egy bonbont, odaadta a hüppögő kisfiúnak, és felsegítette a földről. Aztán intett Trude kisasszonynak, hogy segítsen a nevelőnőnek felszedni a csomagocskákat. Végül megkönnyebbülve csukta be az ajtót a zajos társaság után.

A többi vevő kicsit rosszallóan, de azért inkább mosolyogva nézte végig a jelenetet, azután folytatták a vásárlást. Judith odabólintott az eladónőknek, és a hátsó ajtón át kilépett a tágas lépcsőházba, amely összekötötte az édességboltot a gyárral.

Itt, a kakaó, cukor és illatos fűszerek varázslatos birodalmában vibrált az élet. Judith azóta imádta ezt, amióta gyerekként elbűvölve, ámulva először lépett be a csokoládégyárba. Most azonban valami szokatlan szorongást is érzett, ami görcsbe rántotta a gyomrát.

A reggelinél az apja futólag megemlítette, hogy este fontos dolgot kell megbeszélnie vele, Judith azóta töprengett, vajon mi lehet az. Az ilyen homályos célozgatás egyáltalán nem volt jellemző rá, Judithot pedig egyre jobban furdalta a kíváncsiság, ezért úgy döntött, benéz az irodába. Remélte, az apja elárul valamit, bár jól tudta, nem szereti, ha munkaidőben magánjellegű dolgokkal zavarják.

Nem törődött a figyelmeztető belső hanggal, határozott léptekkel elindult a lépcsőn a legfelső emeletre, ahol a gyár irodahelyiségei voltak.

Csend fogadta, amikor belépett, a tágas teremben serény munka folyt. Tucatnyi öltönyös, nyakkendős férfi hajolt a lakkozott tölgyfa írópultok fölé, elmerülten vezették be a gyár kiadásait, bevételeit a könyvekbe. Itt nem csokoládéillat terjengett a levegőben, hanem a tinta, a papír, a bútorfényező és a padlóviasz szaga keveredett az alkalmazottak kölnijével. Amikor észrevették Judithot, az egyikük odasietett hozzá.

– Mit tehetek önért, Rothmann kisasszony?
– Apám az irodájában van?
– Hogyne, máris szólok neki.
– Nem szükséges. Egyedül van?
– Pillanatnyilag nincs nála senki, kisasszony.
Judith bólintott. Az alkalmazott visszaült a helyére, ő pedig elindult a hosszú terem túlsó végéből nyíló irodába, bekopogott a filigránüveggel díszített ajtón, majd belépett.

Az apja az ablaknál állt, háttal neki, és az utcát nézte. Amikor észrevette a lányát, olyan gyorsan fordult meg, mintha valami tiltott dolgon kapták volna.

– Judith! – Barátságtalan volt a hangja. – Te meg mit keresel itt? – Visszaült impozáns íróasztala mögé, amelyen akkurátus rend uralkodott, csak egy számlakönyv feküdt ott kinyitva. – Már megint rossz fát tett a tűzre a két öcséd?

– Nem, apám – mosolyodott el Judith óvatosan. – Ez-úttal nem.
– Akkor jobb lenne, ha rájuk néznél, mielőtt történik valami.
– Aggodalomra semmi ok, apám. Robert figyel rájuk. – A család szolgája magával vitte a nyolcéves nyughatatlan ikreket a városba. – Azért jöttem, mert van egy javaslatom – folytatta Judith, remélve, hogy beszélgetésközben talán ki tudja szedni az apjából, mi az a fontos dolog, amiről beszélniük kell.

– Erre most nincs időm – felelte az apja, miközben felemelt egy ceruzát. – Menj inkább haza! Vagy segíts összeállítani a mintacsomagokat az utazó ügynökök számára! Este majd beszélünk.

– De ez fontos. – Judith nem hagyta magát ilyen könnyen lerázni. – Mindig azt mondja, hogy új termékek kellenek, nem igaz?
– És már megint van egy nagyszerű ötleted?
Judith nem törődött a gúnyos hangnemmel.
– Engedelmével, igen. Ugyan még az év elején járunk,de bizonyos dolgokat jó előre meg kell tervezni. Maga is ezt mondja mindig, apám. Ezért arra gondoltam, nyáron árulhatnánk a boltban fagylaltot.

– És te ezt nevezed fontosnak? – nevetett fel gúnyosan az apja. – Légy olyan jó, Judith, és hagyj most dolgozni! Itt a feje tetején áll minden. Jelenleg nem tudok ezzel foglalkozni.

– Bizonyos dolgokat nem lehet halogatni – erősködött tovább a lánya. – Az imént gyerekek jártak a boltban, ők odalennének érte. Persze sok mindent át kell gondolni, a hűtést, a szállítást, de…

– Ó, hallgass már, kérlek! – vágott közbe az apja türelmetlenül. – Talán érdemes megfontolni az ötleted, de most nyakig ülök a munkában. Menj haza! Theo majd elvisz a kocsival. Nyáron úgyis akad éppen elég dolgod, nem lesz időd a fagylalt készítésén törni a fejed.

– Ezt hogy értsem, apám? – kapta fel a fejét Judith.

– Ezen nincs mit érteni. – Rothmann az ujjaival dobolt az íróasztal lapján. – Magad is nagyon jól tudod, mit vár el egy apa a felnőtt lányától. Ezért jobb, ha minél előbb gondoskodsz arról, hogy a stafírungod teljes legyen.

Egy pillanatra feszült csend lett, Judith a döbbenettől nem talált szavakat. Végül dadogva megszólalt.

– Ez azt jelenti, hogy…
– Férjhez mész. Pontosan azt jelenti. Huszonegy évesen éppen itt az ideje. Ma este akartam közölni veled, de most már tudod.
– De hát kihez? – kérdezte Judith rémülten. Alig akart hinni a fülének, bár jó ideje sejtette, hogy egyszer ez a pillanat is eljön. – Ugye még nem szemelt ki senkit?

– Még nem, de hamarosan – mondta Rothmann, majd a számlakönyv fölé hajolt, hogy folytassa a munkáját. – Időben tudatom veled. Bízz bennem egy kicsit!

Judith térde elgyengült. Beigazolódott a rossz előérzete. Ez hát az apja fontos mondandója. Férjhez akarja adni, és neki nincs beleszólása.

Nagy nehezen megállta, hogy mondjon valami nem helyénvalót. Egy csípős válasz csak rontana a helyzeten. Így mindössze ökölbe szorította a kezét, sarkon fordult,és szinte kimenekült az irodából. Hangosan kopogott a sarka, ahogy szaladt lefelé a lépcsőn, az arcán könnyek csorogtak, pedig sírni aztán tényleg nem akart.

Olyan nagy kérés lenne, hogy várjanak még kicsit a házassággal? Hogy ő maga választhasson? Egy olyan férfit, akit kedvel. Aki elfogadja, sőt talán még értékeli is, hogy szereti a munkáját a csokoládégyárban, és nem otthon akar kornyadozni, mint az anyja.

Maria Nikolai

Összehúzta a kabátját, kilépett az utcára. Nyálkás, hűvös volt az idő, de nem érezte sem az esőt, sem a hideget, céltalanul rótta az utcákat, míg egyszer csak ott állt a Marienplatzon. Innen indult a fogaskerekű vasút Stuttgart elővárosa, Degerloch felé, ahol Judith családja a nemrégiben épült villanegyedben lakott. Beszállt az egyik kocsiba, és a kezdeti kétségbeesést a rá jellemző harciasság váltotta fel. Ilyen könnyen senki nem dönthet az életéről, a jövőjéről. Még az apja sem.

Fordította: Almássy Ágnes

Maria Nikolai: A csokoládévilla
Central Könyvek, Budapest, 2021
552 oldal, teljes bolti ár 4390 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3512 Ft,
ISBN 978 963 324 8119