Lee Child, Andrew Child: Az Őrszem (részlet)

Posted on 2021. március 29. hétfő Szerző:

0


1. fejezet

(…) Reacher maradt a helyén. Nem sietett sehová. Később érkezett meg a tervezettnél, de ez nem okozott nagy gondot, nem ment időre sehová. Nem volt megbeszélt találkozója. Senki sem várta, nem aggódott miatta, nem haragudott meg rá. Reacher úgy tervezte, keres egy helyet, ahol megszállhat éjszakára. Meg egy bisztrót, ahol bekaphat valamit. És egy bárt, ahol hallgathat valami jó zenét. Még lesz ideje mindezt megtenni. Lehet, hogy fel kellene cserélnie a sorrendet. Esetleg összekötni több tevékenységet. Mindenesetre életben fog maradni, ennyi biztos. Egyes hotelekben, azokban a fajtákban, amelyeket Reacher kedvelt, még jól is jöhet, ha később állít be az ember. Főleg, ha készpénzzel fizet, ahogy ő mindig tette.

Akkor először a zene, döntötte el magában. Tudta, hogy Nashville-ben akad épp elég zenés klub, de ő egy bizonyos fajta helyre vágyott. Valami patinásra, amelynek megvan a múltja. Ahol egykor talán Blind Blake is játszhatott. Vagy talán Howlin’ Wolf is. Semmi esetre sem akart valami felkapott, divatosra kipofozott új klubot. Az egyetlen kérdés csak az volt, hogyan találja meg, amire vágyik. A buszpályaudvaron még égtek a lámpák, és néhányan még dolgoztak is, vagy várakoztak, vagy épp csak itt lézengtek, hogy ne legyenek az utcán. Biztosan akad köztük helybeli is. Talán mind azok. Tőlük kérhet útbaigazítást. De végül inkább mégsem ment be a pályaudvar épületébe. Jobban szeretett az ösztöneire hallgatva navigálni. Ismerte a városokat. Úgy tudta érzékelni a formájukat és a kiterjedésüket, ahogy egy tengerész tud tájékozódni a hullámok irányából. Az ösztönei azt súgták, hogy észak felé kell indulnia, úgyhogy átvágott egy széles, háromszögletű kereszteződésen, és egy üres, törmelékkel teleszórt parkolóba ért. Maga mögött hagyta a benzin- és cigarettafüst súlyos szagfelhőjét. Az árnyéka egyre hosszabbra nyúlt előtte, ahogy továbbhaladt. Egy sor keskeny, párhuzamos utca felé vitt az útja, amelyeket egyforma, koromtól megfeketedett falú épületek szegélyeztek. A környék iparterületnek tűnt, de már teljesen lerobbant és elhagyatott volt. Reacher nem tudta, milyen üzletág virágzott egykor Nashville-ben, de bármit is gyártottak, árultak vagy raktároztak, az errefelé folyhatott. És nyilvánvaló, hogy már nem zajlik ez a tevékenység. Csak az épületek maradtak meg, és Reacher úgy vélte, már ezek sem lesznek itt sokáig. Vagy tőke áramlik ide, és felújítják őket, vagy összeomlanak.

Lelépett a repedezett járdáról, és az úttest közepén ballagott tovább. Úgy gondolta, kitart még két sarokig. Legfeljebb háromig. Ha addig nem talál semmi jót, akkor jobbra fordul, a folyó felé. Elhaladt egy bolt előtt, ahol kopottas, használt gumiabroncsokat árultak. Egy raktár mellett, amelyben egy jótékonysági szervezet adományként kapott bútorokat tárolt. Aztán ahogy átkelt a következő kereszteződésnél, hirtelen egy basszusgitár hangja és dobok dübörgése ütötte meg a fülét.

A zene egy, a háztömb közepénél álló épületből jött. A hely nem tűnt túl ígéretesnek. Ablakai nem voltak. Semmilyen tábla nem hirdette a létezését, csak egy vékony, sárga fénycsík derengett az egyetlen bejárati ajtó alatt. Reacher nem kedvelte az olyan helyeket, ahol kevés a potenciális kijárat, ezért hajlott arra, hogy inkább továbbmegy, de épp amikor odaért, nyílt az ajtó. Két fiatalember bukdácsolt ki, talán a húszas éveik végén járhattak. Ujjatlan trikóban voltak, itt-ott kikandikáltak a halvány tetoválásaik. Reacher továbbment, hogy kikerülje őket, és ugyanebben a pillanatban megszólalt odabent egy gitár. Reacher megtorpant. Nagyon jó volt a riff. Szépen felépült a futam, duzzadt, a magasba szárnyalt, és amikor úgy tűnt, az utolsó hang is elhalt, akkor átvette a dallamot egy női hang. Gyászos volt, kétségbeesett, fájdalmas, mintha a világon elképzelhető legmélyebb bánat fejeződne ki benne. Reacher nem tudott ellenállni neki. Átlépte a küszöböt.

Odabent sör- és izzadságszag terjengett. A helyiség sokkal keskenyebb volt, mint ahogy Reacher képzelte, de hosszabb is. Tulajdonképpen két elkülönülő részből állt, amelyeket összekötött a középen elterülő senki földje. A jobb oldali részt a zenekedvelőknek tartották fenn. Néhány tucat vendég volt ezen az éjszakán, páran ácsorogtak, páran táncoltak, és voltak, akik felváltva űzték mindkettőt. Az alacsony színpad leghátul kapott helyet, a falnál, és teljes széltében elfoglalta a helyiséget. Sörösládákból tákolták össze, amiknek a tetejére fadeszkákat szögeztek. Mindkét oldalon szerény hangfalak álltak, a mennyezetről két fémrúd lógott le, ezekre erősítették a reflektorokat. Az énekesnő legelöl, középen állt. Apró termetű volt, legfeljebb százötven-egynéhány centi, és nádszálvékony. Tökéletes szőke bubifrizurát viselt, és a haja úgy világított, hogy Reacher arra tippelt, paróka lehet. A gitáros a nő balján állt, az ajtóhoz közelebbi oldalon. A basszusgitáros a tükörképeként a jobb oldalon. Mindkettőjüknek göndör haja volt, és magas, kiálló járomcsontja. Annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy akár ikrek is lehettek volna. Az biztos, hogy testvérek. A dobos is ott volt, verte a ritmust, de a színpad hátulja már túlságosan is sötétbe burkolózott, Reacher őt nem látta tisztán.

A bal oldali helyiség volt az ivó. Hat kerek asztal állt itt, négy-négy székkel, és négy magas szék a bárpultnál, amely a fal mellett húzódott, szemben a színpaddal, a szokásos kellékekkel felszerelve: sörcsapok, üvegezett ajtajú hűtő az italoknak, röviditalos üvegek. A pult mögött tükör borította a falat, a közepén, félmagasságban cakkos szélű, pókhálós repedés éktelenkedett. Nyilván odavágtak egy üveget, gondolta Reacher. Ez tetszett neki. Illett a hely karakteréhez. De nem volt elég, hogy ellensúlyozza a dekoráció legnagyobb hibáját: a bár előtti terület mennyezetén többtucatnyi melltartó lógott felfüggesztve. Vagy talán több száz is. Mindenféle stílusú, méretű és színű. Reacher inkább tudni sem akarta, honnan származnak. Ízléstelennek találta. Szükségtelennek. És gyakorlati szempontból sem volt túl szerencsés. Ha egy kicsit is magasabb termetű vendég akar eljutni a bárpultig, akkor vagy át kell furakodnia a fejével a melltartók között, vagy lehajolni, és úgy átbújni alattuk. Reacher megvárta, amíg a banda befejezi az utolsó számot, aztán derékból meghajolva átbújt a melltartók között, és a pulthoz ment, hogy letelepedjen egy bárszékre. Ő volt az egyetlen vendég ezen az oldalon, és a pultos üres arckifejezéséből nem tudta megállapítani, hogy ő ennek örül-e, vagy sem.

– Kávét kérek – mondta Reacher, amikor a pultos végre volt olyan szíves tudomást venni róla. – Feketén.
– Nincs kávé – közölte a pultos.
– Oké, akkor sajtburgert sült krumplival. Salátát nem kérek. Savanyúságot se. És egy kólát.
– Nincs sajtburger.
– Mit lehet enni?
– Semmit.
– Hol van itt a közelben olyan hely, ahol lehet enni valamit?
A pultos vállat vont. – Nem erre lakom.

Reacher fogta a kóláját, megfordult, és a színpad felé nézett. Azt remélte, egy újabb banda fog érkezni, de ennek semmi jele sem mutatkozott. A közönség fele átszállingózott a másik oldalra, és letelepedett az asztalokhoz. A többiek a kijárat felé indultak. Mivel zene már nem volt, és ennivalóban sem reménykedhetett, Reacher úgy gondolta, megissza a kóláját, aztán ő is távozik. Az utcán továbbindult abba az irányba, amerre korábban tartott, mielőtt becsábította volna a zene, de amikor elért az épület végében húzódó kis sikátorhoz, majdnem összeütközött a gitárossal a bandából. A férfi egy lépést hátrált, az ijedségtől nagyra tágult a szeme, és védekezően maga elé emelte a gitártokot, mint egy pajzsot. Reacher kifelé fordított tenyérrel felemelte a kezét. Tudatában volt, hogy a külseje időnként riasztó hatást tesz az emberekre. Százkilencvenöt centi. Száztíz kiló. A haja mint egy szénakazal. Rég borotválkozott. Előfordult, hogy a gyerekek visítva elrohantak, ha meglátták.

– Elnézést, fiúk! – Igyekezett megnyugtató mosolyt varázsolni az arcára. – Nem akartam senkit megijeszteni.
A gitáros leengedte a tokot, de nem lépett közelebb.
– Egyébként remek volt a műsor – folytatta Reacher. – Mikor lépnek fel újra?
– Köszönjük! – A gitáros továbbra is tartotta a távolságot. – Hamarosan. Remélhetőleg.
– Itt fognak játszani?
– Az kizárt.
– Miért? Rossz a közönség?
– Rossz a tulaj.
– Várj egy kicsit! – szólt közbe az énekesnő, és felnézett Reacherre. – Maga miért van itt? Neki dolgozik?
– Nem dolgozom senkinek – felelte Reacher. – De miért rossz a tulaj? Mi a baj vele?
Az énekesnő habozott, aztán az ujjain számolva sorolni kezdte:
– Nem hajlandó fizetni nekünk. És lenyúlta egy gitárunkat.
– Az én egyik hangszeremet – szólt közbe gitáros. – A jó tartalékomat.
– Tényleg? – Reacher hátrébb lépett. – Ez nem hangzik túl jó üzletpolitikának. Biztos van itt még más is.
– Mint például? – Az énekesnő a gitárosra pillantott.
– Nincs semmi – mondta a férfi. – Befejeztük a műsorunkat, összepakoltunk, hogy induljunk. Kértük a pénzünket. Ő megtagadta, hogy fizessen.

– Nem értem. – Reacher kicsit hallgatott. – Egy ilyen helyen a zene a fő vonzerő. Nem a dekoráció, annyi szent. Kellenek bandák, hogy legyen zene. És ha nem fizet nekik, akkor hogy veszi rá őket, hogy játsszanak? Nekem ez meglehetősen úgy hangzik, mintha a saját érdekei ellen dolgozna. Valamit csak tettek, amivel felbosszantották.

– Maga nem érti, hogy működik a zeneipar – rázta meg a fejét a gitáros.
– Magyarázza el!
– Minek?
– Minek? Mert megkértem rá. Szeretem az információkat. A tudásvágy erény.
A gitáros a földre támasztotta a tokot.
– Mit kell ezen magyarázni? Állandóan ez történik. Nem tehetünk ellene semmit.
– A bandák nem rendelkeznek semmiféle hatalommal. – Az énekesnő a gitáros vállára tette a kezét. – Minden hatalom a bártulajok kezében van.
– Nincs valaki, aki segítene elrendezni a dolgokat? A menedzserük? Az ügynökük? A zenészeknek nincs ilyen?
A gitáros megrázta a fejét.
– A sikereseknek talán. Nekünk nincs.
– Még nincs – tette hozzá az énekesnő.
– Akkor a rendőrség?
– Nem. – Az énekesnő keze súrolta a kabátja zsebét. – Nem kell a rendőrség.
– Nem vonhatjuk be őket – mondta a gitáros. – Akkor elterjed rólunk, hogy bajkeverők vagyunk, és senki sem fog hívni minket.
– Mi értelme annak, ha hívják fellépni, de aztán nem fizetnek érte?
– Az az értelme, hogy alkalmunk van játszani. Az emberek hallanak minket. – Az énekesnő egy ujjal megkocogtatta a fejét. – Ha nem hallanak, akkor nem tudnak felfedezni.
– Értem. – Reacher kicsit hallgatott. – Bár véleményem szerint meg kéne gondolniuk, hogy ezzel most milyen üzenetet küldenek.
– Miféle üzenetet? – A gitáros egyik vállával a falnak támaszkodott. – Lenyeljük, ami történt. Mást nem tehetünk.
– Így leszünk majd előbb-utóbb sikeresek – tette hozzá az énekesnő.
Reacher hallgatott.
– Mi az? Úgy gondolja, helytelenül cselekszünk?
– Lehet, hogy én a megszokottól kicsit eltérően gondolkozom. – Reacher sorban rápillantott mindegyik zenészre. – De nekem úgy tűnik, hogy ezzel azt közlik a klubtulajdonosokkal, hogy teljesen oké, ha átverik magukat. Hogy egyenesen örülnek neki, ha nem kapnak fizetséget.
– Ez őrültség! – tiltakozott az énekesnő. – Gyűlölöm, ha nem fizetnek. Ez a legrosszabb.
– Ezt egyértelművé tették?
– Hát persze. – A gitáros kihúzta magát. – Én igen. Ragaszkodtam hozzá, hogy fizessen ki minket. Ő úgy tett, mintha hajlandó lenne fizetni, és elvitt az irodájába. Csak egyvalaki várt ott, a kidobóember. Jó nagydarab pasas. Előre kitervelhették az egészet, mert nem kellett neki semmit mondani. Rögtön elkapta a kezemet, a balt. – Felemelte a bal kezét, hogy nyomatékosítsa a mondandóját. – Megragadta, és lenyomta az asztalra, ahol van egy nagy fémtál. Csupa horpadás és folt. Szóval leszorította a kezemet, a tulaj meg odament az íróasztal mögé, és kihúzta a felső fiókot. Elővett egy szöghúzó kalapácsot. A villás részével szétfeszítette az ujjaimat, aztán azt mondta, választhatok. Megkaphatjuk a pénzünket, de akkor eltöri az ujjaimat, egyenként. Vagy távozhatok ép bőrrel, de pénz nélkül.

Reacher pontosan tudatában volt, hogy egy kis hang a fülében azt súgja, álljon tovább. Hogy ez az egész nem az ő gondja. Csakhogy hallotta, hogy sír a gitár ennek a fickónak a kezében. Figyelte az ujjait, amikor a színpadon állt. Teljesen mások voltak, mint az ő ujjai. Villámgyorsak, finomak, csak úgy táncoltak a húrokon. Elképzelte, ahogy a gorilla megragadja a kezét. A tulajt, ahogy a kalapácsot emeli. Így aztán maradt ott, ahol volt.

– Ha akarják, én visszamegyek – ajánlotta fel. – Segítek a tulajnak, hogy más szemszögből lássa a dolgokat. Esetleg rávehetném, hogy fontolja meg újra, kifizeti-e a ma esti honoráriumot.
– Meg tudná tenni? – Úgy tűnt, az énekesnőnek kétségei vannak.
– Azt szokták mondani, hogy eléggé meggyőző tudok lenni.
– Baja eshet.
– Valaki másnak, nem nekem.
– Egy kalapács van nála. – A gitáros egyik lábáról a másikra állt.
– Kétlem, hogy a kalapács előkerülne. És ha igen, az se probléma. Miért ne próbálnám meg? Mi veszítenivalójuk van?
– Nem vagyok benne biztos, hogy én…
– Köszönjük – vágott közbe az énekesnő. – Nagyra értékelnénk, ha tudna segíteni nekünk. Csak kérem, vigyázzon magára!
– Mindig vigyázok – nyugtatta meg Reacher. – Akkor meséljen a gitárról. A jó tartalék hangszeréről. A pasas tényleg ellopta?
– A kidobóember volt – mondta a gitáros. – Követett, miután kimentem az irodából, és kikapta a kezemből. Aztán lehajította a lépcsőn az alagsorba, és furcsán nézett rám, mintha azt mondaná, hogy „menj érte, ha mersz”.
– És maga otthagyta?
A gitáros elfordította a tekintetét.
– Ne legyen rossz érzése emiatt. Ez volt a helyes lépés. – Reacher kicsit hallgatott. – Sokat ért?
– Talán egy ezrest – vonta meg a vállát a gitáros. – Nekem az sok pénz.
– És a tulaj a kalapáccsal… őt hogy hívják?
– Lockhart. Derek Lockhart.
– Mennyi pénzt ígért a fellépésért?
– Kétszáz dolcsit.
– Oké. És Lockharton, a kidobóemberen meg a pultoson kívül ki dolgozik még itt?
– Senki más.
– De, van még valaki – mondta az énekesnő. – Egy pincérsrác. A legtöbbször hátul lóg, füvezik.
– Még valaki?
– Más nincs.
– Láttak fegyvereket a helyszínen?
A zenészek egymásra néztek, és megrázták a fejüket.
– Akkor jó. Hol van Lockhart irodája?
– Az emeleten – mondta a gitáros. – A mosdók után van a lépcső.

*

Odabent a bárban egy magányos vendég szorongatta az utolsó üveg sörét. A pultos egy ócska seprűvel söprögetett az asztalok és a színpad közötti részen. Reacher senki mást nem látott, úgyhogy elindult a mosdók felé, és felosont a lépcsőn. A szűkös pihenőre érve egyetlen ajtóval találta szemben magát. Csukva volt. Egy hangot hallott odabentről kiszűrődni. Férfihang, ebben biztos volt, de a szavakat nem tudta kivenni. Halkan beszélt, ritmikusan. Mintha számolna. Valószínűleg a heti bevételt ellenőrzi. Akkor az is valószínű, hogy be van zárva az ajtó. Reacher megfogta a gömbkilincset, elfordította, és ugyanabban a pillanatban a vállával nekirontott az ajtónak. Könnyedén betörte, csak úgy röpködtek a levegőben a faszilánkok.
– Elnézést, uraim! – Belépett a helyiségbe, és szépen visszatolta az ajtót a széttöredezett keretbe. – Nem tudtam, hogy be van zárva.
A szoba kicsi volt. Szinte inkább kamra, mint iroda. Két férfi zsúfolódott össze az íróasztal mögött, a válluk is összeért. Reacher úgy gondolta, az átlagos termetű lehet Lockhart, a másik lomha, húsos testalkatú fickó a kidobóember. Mind a ketten kővé dermedve ültek. Az íróasztalt beborították a kupacokban álló, gyűrött, zsíros bankjegyek.
– Maga meg ki a fene? – Lockhartnak kellett pár pillanat, mire megtalálta a hangját.
– Jack Reachernek hívnak. A bandát képviselem, amelyik ma este itt játszott. Azért jöttem, hogy a szerződésükről tárgyaljak.
– Nincs szerződésük.
– Most már van. – Reacher fogta a tonettszéket, amely az íróasztalon kívül az egyetlen másik bútordarab volt az irodában. Kipróbálgatta, mennyit bír, aztán leült rá.
– Ideje lenne, hogy távozzon – förmedt rá Lockhart.
– Csak most jöttem.
– Nem lehet itt a pénzszámolás közben.
– Nem egészen gondolta át ezt a dolgot, ugye?
Lockhart kicsit hallgatott, kereste, mi itt a csapda.
– Mire gondol?
– Azt mondja, nem lehetek itt. De nyilvánvalóan itt vagyok. Tehát téves az érvelése.
– Elmehet magától – mondta Lockhart, túlzott nyomatékossággal ejtve a szavakat. – Vagy ki is dobhatom.
– Maga kidobhat? – Reacher megengedett magának egy mosolyt.
Lockhart asztalon pihenő keze ökölbe szorult. – Kidobathatom.
– Biztos benne? Hol vannak az emberei?
– Itt van minden emberem, akire szükségem van – mutatott Lockhart a társára.
– Ő? Először is, ő egy ember. Egymaga van. Tehát úgy kéne mondani, hogy „az egyetlen ember, akire szükségem van”. De így sem stimmel, nem igaz? Mert ő nyilván nem alkalmas a feladatra. Akkor sem tudna kidobni, ha elaludnék. Végelgyengülésben meghalhatok itt, akkor sem tudja megtenni.

Reacher az egész szóváltás alatt figyelte a kidobóember szemét. Látta, ahogy a tulaj felé villan a tekintete. Lockhart egy alig észrevehető bólintással válaszolt. A kidobóember felállt. Reacher tudta, hogy egyetlen lehetséges lépés van a fickó számára, ami sikerrel kecsegtethet: ha azonnal ráveti magát az íróasztal felett. Ha elég gyors, akkor Reachernek nem lesz ideje felpattanni. De ha sikerül is felállnia, a kidobóembernek akkor is ott lesz a legerősebb fegyvere: a testtömege. Legalább ötven kilóval súlyosabb volt Reachernél. Ha ezt kombinálja az előrelódulás közben nyert sebességgel, akkor ez a súlytöbblet félelmetes lendületté alakul. Reacher semmivel sem tudná ellensúlyozni. Hátrazuhanna, és a súly a földhöz szögezné. Beszorulna a sarokba, és nem tudná használni sem az öklét, sem a lábát, sem a könyökét. És levegőt sem kapna. Aztán a fickónak már nem lenne más dolga, mint várni. A fizika törvényei befejezik helyette a küzdelmet. Elég, ha csak ott fekszik rajta, amíg Reacher el nem ájul. Ez lenne a legkönnyebb győzelem, amit valaha is elkönyvelhetett.

Ám a kidobóember rosszul döntött. Nem átvetette magát az asztalon, hanem megpróbálta megkerülni. Ez komoly hiba volt egy ilyen testalkatú ember részéről. Reacher cukkoló megjegyzései elhomályosították az ítélőképességét. Nem arra koncentrált, hogy győzzön, hanem elképzelte, ahogy dühödten püföli az ellenfelét. Ennek köszönhetően Reachernek maradt ideje, hogy felkapja az asztalról a nagy fémtálat. Az egyik szélét jól megtámasztotta a tenyerében, aztán odavágta a fickó feléje közeledő nyakához, mintha egy fordított guillotine pengéje lenne, és összezúzta vele a gégéjét meg a légcsövét. Aztán keményen az arcába vágott az öklével, mire a férfi visszazuhant oda, ahonnan jött, és fuldokolva, köpködve a földre puffant a sarokban.

– Általában nem tettem volna ilyet – jegyezte meg Reacher, és visszaült a székre. – Legalábbis nem azonnal, kapásból. Adtam volna rá lehetőséget, hogy elsétáljon. De aztán eszembe jutott, hogy ő volt az, aki elvette a srác gitárját, ezért úgy döntöttem, nincs több esélye.
Lockhart a telefonja után nyúlt. – Hívnunk kell a mentőket, gyorsan.
– A barátja rendben lesz – mondta Reacher. – De az is lehet, hogy nem. Ám addig is, amíg ő megoldja a légzési nehézségeit, térjünk vissza a banda szerződésére. Mennyit ígért nekik?
– Nem ígértem semmit.
Reacher végighúzta az ujját a fémtál szélén.
– Szerintem ígért.
Lockhart oldalra vetődött, a fiók felé. Reacher követte a mozdulatot, és elhajította a tálat, megpörgetve, mint egy frizbit. A fémtál az orrnyergénél találta el Lockhartot, olyan erővel, hogy eltörte az orrcsontját, és hátralökte a székébe.
– Kezdem azt gondolni, hogy ez a játékszer veszélyes. – Reacher felvette a tálat, és a földre dobta. – Nem kéne többet játszania vele. Tehát a szerződés. Halljam az összeget.
– Kétszáz dollár.
– Kétszáz dollár volt az eredeti összeg. De amióta megegyeztek benne, kamat is került rá, emberi ujjakban számolva. Mondja csak, hány ujj van egy gitáros bal kezén?
– Öt. – Lockhart hangja fojtottan szólt az eldugult orra miatt.
– Technikai szempontból csak négy, az ötödik a hüvelykujj. De elfogadom a választ. Tehát kétszáz dollár megszorozva öttel az…?
– Ezer.
– Nagyon jó. Ez az új összeg. Elfogadunk készpénzt is.
– Felejtse el!
– Egy csomó pénz van itt. Ha túl nehéz a számolás, esetleg elvihetem az összeset.
– Jól van. – Lockhart szinte nyüszített. Kiválasztott két bankjegyköteget, és odacsúsztatta az asztalon.
– Helyes. Akkor tegyük még hozzá a késedelmi pótlékot. Ez újabb ötszáz dollár.
Lockhart szúrós szemmel nézett, és átadott egy újabb köteget.
– Már majdnem megvagyunk. A következő az odaveszett felszerelés pótlásának a díja. Kerek ezer dollár.
– Mi a…
– A srác gitárjáért. A maga haverja lehajította valami lépcsőn. Hajtsa majd be rajta a pénzt, ha akarja, de arról szó sem lehet, hogy az ügyfelem zsebéből vegyék ki.

Lockhart tekintete folyton az egyre fogyatkozó bankjegyhalomra villant. Reacher szinte látta, ahogy dolgozik az agya, miközben kiszámolja, mennyi maradt még, és vajon javulnak-e az esélyei arra, hogy megtarthassa a maradékot, ha együttműködik.

– Oké. Még ezer. De egy centtel se többet. És mondja meg azoknak a kölyköknek, hogy ha még egyszer idetolják a képüket, többet fogok eltörni, nem csak az ujjaikat. És ha nem is jönnek ide, soha többé nem fognak játszani sehol ebben a városban.

Reacher megrázta a fejét.
– Eddig annyira jól ment minden, és most elrontja! Nem engedte, hogy befejezzem. A fizetségen túl vagyunk. De még nem jutottunk el az ösztönző elemekig. Ez nagyon fontos, úgyhogy figyeljen ide jól! Az általam képviselt banda minden tagjának a telefonján rajta vagyok a gyorshívón. Ha bármi történik bármelyikükkel, akkor visszajövök. Eltöröm mind a két karját. Eltöröm a lábát. És fellógatom az alsógatyáját a bár mennyezetére, de úgy, hogy közben maga is benne lesz. Érthető?

Lockhart bólintott.
– Helyes. Tehát akkor, a második ösztönző elem. Más bandák. Még ha nem is képviselem őket, rájuk is kiterjesztem ennek az egyezségnek az érvényességét. Szívességből. Vegye úgy, hogy én ezzel támogatom a művészeteket. Ez azt jelenti, hogy ha meghallom, hogy átvert egy másik bandát, akkor is visszajövök. Elviszem az összes pénzét, és fellógatom az alsógatyáját a bár mennyezetére. Ugyanúgy, ahogy korábban. Ez is érthető?

Lee Child

Lockhart bólintott.
– Nagyszerű. És jobb, ha tudja, hogy időnként szúrópróbaszerű ellenőrzéseket fogok végezni, hogy betartja-e az egyezséget. Mikor játszik itt a következő banda?
– Holnap.
– Oké. Remélem, lesznek olyan jók, mint a ma estiek. De ha nem, akkor se felejtse el, hogy ki kell fizetni őket.

Fordította: Gieler Gyöngyi

Lee Child, Andrew Child: Az Őrszem 
Jack Reacher sorozat
General Press Kiadó, Budapest, 2020