Matteo Strukul: Az eretnek (részlet)

Posted on 2021. március 27. szombat Szerző:

0


3 | A találkozás

Michelangelót minden találkozásukkor elkápráztatta az asszony ellenállhatatlanul kecses lénye. Vittoria Colonna aznap is csodálatos volt. Hosszú gesztenyebarna haját hófehér főkötő alá rendezte. A gyertyák fényében csillogott eleven, de megfejthetetlen melankóliát rejtő szeme. Nyakát csak egy egyszerű, hajnalt idéző gyöngysor díszítette. Csodálatos égszínkék ruhát viselt. A ruha kivágása mérsékelt volt, de nem rejtette el a keblét.

Michelangelót lenyűgözte ez az intelligens és elmélkedő szépség, amely mindenekelőtt szellemi volt, nem annyira testi.

Amikor a társaságában töltötte az időt, mindent elsöprő belső erőt érzett, olyan lángot, amely bármelyik beszélgetőtársa szívét tűzbe tudná borítani. Már egy ideje rendszeresen találkozott az asszonnyal, mert nem szeretett volna lemondani a beszélgetéseikkel járó élvezetről.

Vittoria meg tudta válogatni a szavait, és mielőtt megszólalt volna, már tudta, mit gondol a férfi, és nem valamilyen megérzésnek köszönhetően, hanem mert hasonló módon éreztek, közel álltak egymáshoz, és ebben igenis volt valami természetfeletti.

– Fáradtnak tűnik, messer Michelangelo – mondta az asszony szinte suttogva –, bár azt hittem, végre elégedettnek látom, örül mindannak, amit földi pályáján megvalósított.

Michelangelo válasz helyett csak a fejét rázta. Nagyon szerette volna, ha Vittoria nem figyel fel a belsejét mardosó haragra.

– Ehelyett – folytatta a hölgy – érzem, hogy gyötrődik, neheztel és nem mások, hanem önmaga ellen fordítja a kard hegyét, mintha saját maga volna a szerencsétlensége kovácsa. Vagy talán tévedek? – Beszéd közben a két keze közé fogta a férfi arcát, és maga felé fordította.

Michelangelo érezte, amint a nő karcsú, fehér ujjai belemélyednek arasznyi hosszúra növesztett szakállába, majd úgy megszorítják az arcát, hogy szinte fáj. Ez az asszony mindig tudott meglepetéssel szolgálni. Eljött a férfi üres, hideg házába is, ahol csak a kemence ismerte valamennyire a tüzet. A befe-jezésre váró márványszobrok, a vésők, kalapácsok, szerszámok, hegyes kővésők, rövid, márványhoz alkalmas vésők mind-mind annak a ketrecnek a fagyos rácsai voltak, amelybe végül Michelangelo bezárkózott.

– Hagyja el, szabaduljon meg ettől a fájdalomtól! Mi gyötri? Kérem, mondja el, nem bírom így látni magát!

Michelangelo egy percig állta a nő tekintetét, elmerült édes, meleg, elbájoló borostyánszínű szembogarában.

– Egy napon talán képes leszek rá – felelte a férfi, és lesütötte a szemét. – Most annyira elmerültem az önsajnálatban, hogy majd elfelejtettem, hogy adni szeretnék magának valamit.
– Csakugyan? – mondta Vittoria tágra nyílt szemmel.
Michelangelo fogta a nő kezét és finoman levette az arcáról.

– Várjon itt – mondta, és átment a műhellyé alakított másik szobába. Volt ott egy bizonyára impozáns szobor, amelyet azonban lepel borított, volt néhány fehér márványtömb, egy festőállvány, egy munkaasztal, mozsarak, amelyekben a festékeket, lakkokat lehetett előkészíteni, vázlatokat tartalmazó kartonok, rajzok, színes irónok, mozsártörők, edények, spatulák, ecsetek és egy sor más apróság, amelyeket lusta segédje, Urbino [Francesco Amadori, aki 1530-tól 1555-ben bekövetkezett haláláig volt Michelangelo segédje.] most is, mint mindig, elfelejtett rendbe rakni.

És ott, az egyik sarokban, szinte elrejtve a tárgyak és szerszámok mögött, volt egy kis szövetbatyu, amelynek nehéz lett volna kitalálni a formáját és a természetét. Michelangelo odament, óvatosan a kezébe vette, magával vitte a szobába, ahol Vittoria Colonna várt rá.

– Az volna, amire gondolok? – kérdezte hitetlenkedve az asszony.
– Győződjön meg róla – felelte a férfi, és átadta a csomagot.

Vittoria bontogatni kezdte a szövetet. Egy rajzpapír volt benne, összetekerve, spárgával átkötve. Kioldotta a csomót és maga előtt kisimította a papírt. Amikor meglátta, örömében megremegett.
Rajongó tekintete egy kis méretű rajzra vetült, amely azonban olyan kimondhatatlanul gyönyörű volt, hogy a márkinénak önkéntelenül és feltartóztathatatlanul eleredtek a könnyei. Egy rajzot tartott a kezében. A kis méret ellenére Vittoria elé olyan erőteljes látvány tárult, hogy beleremegett a keze.

Jézust ábrázolta a keresztfán tökéletesen megrajzolt, feszülő izmokkal, az erek kötélként duzzadtak, és az arcán olyan és annyi szenvedés tükröződött, hogy meg kellett a szívnek szakadni. A kereszt lábánál egy koponya volt és két kis angyal, akiket éppen csak felvázolt a mester, nézték a keresztre feszítés pillanataiban ábrázolt Krisztust.

Olyan volt, mintha Michelangelo – mert ő készítette a csodálatos rajzot – arra használta volna fel Jézus testét, hogy az a fájdalom és a könyörület térképe legyen, de a remény ígéretét is hordozza. Ez a remény az alak tekintetében rejlett, mintha valaki a víz változó felszíne alól figyelné Vittoriát.

Az asszony beleborzongott. Úgy érezte, mintha hirtelen belázasodott volna. Nagyot sóhajtott.

Lenyűgözte az abszolút szépség. Michelangelo számára szemlátomást az isteni feletti elmélkedés volt a norma, a mindennapos cselekedet. Ez őt magát döbbentette meg leginkább, a könnyedség pedig, amellyel festett, rajzolt, szobrot faragott, szótlan ámulatba ejtette csodálóit.

Leginkább Jézus központba helyezése, jobban mondva lényének tiszta esszenciává redukálása némította el Vittoriát. Szinte absztrakció volt, mintha Michelangelo meg akarta volna fosztani minden lehetséges tisztelgéstől és ünnepléstől, és mindent egy különösen alázatos, egyszerű és személyes vízióvá sűrített volna.

Ebben a lényegre törésben ott volt minden gyász, szeretet és belső harc, amit kora legnagyobb művésze átélt. Vittoria már látta, mi gyötri a férfit, mi marcangolja napról napra a szívét.

Mivel a rajz mindent elmondott neki, amit tudni szeretett volna, a szavak, amelyeket az imént még el akart mondani, kiszáradtak, mintha az őszi délelőtt fagyos napja hervasztotta volna el azokat.

– Köszönöm – mindössze ennyit mondott, és nem tudta levenni a szemét a rajzról. És ha egyrészt megértette, hogy Istentől megkapta a hatalmas ajándékot, és megérthette Michelangelo lelkiállapotát, másrészt megértette, hogy a férfit egy égi terv ihleti, mert szikár, meztelen, magányos alakjai olyan új ikonográfiai erővel bírtak, amely Vittoria jó barátja, Reginald Pole bíboros alázatos nyelvezetéhez a leginkább illett.

A felismerés felbátorította rá, hogy szavakba foglalja érzéseit.

– Messer Michelangelo – mondta –, az ajándéka nagyon kedves a szívemnek, mert nemcsak a maga gyötrelmeit, de azoknak a férfiaknak és nőknek a gyötrelmeit is felismertem benne, akik manapság a Rómát pusztító bűn járványától szenvednek. Amit mondani fogok, meglepheti, de azt hiszem, hogy nem teljesen tudatlan a tekintetben, hogy mostanában néhány ember nagy személyes áldozattal harcol egy új, másmilyen világszemléletért. Egy szerényebb, egyszerűbb, lényegre mutatóbb világért.

– Valóban? – kérdezte szinte hitetlenkedve Michelangelo.
– Vannak ilyen emberek magán kívül is, jóságos Vittoriám?

Pescara őrgrófnéja bólintott.
– Természetesen – mondta –, és ha nincs ellenére, összeis-mertetném velük.
Michelangelo az asszonyra nézett, aki aznap először pillan-tott meg nyugodt fényt a férfi szemében, mintha hosszú idő után végre megajándékozták volna egy boldog pillanattal.

– Nem is kérhetnék ennél többet – mondta a férfi.
– Akkor sem, ha ez veszélyeket is rejtegethet?
Michangelo felsóhajtott.

– Vittoria, már hatvannyolc éves vagyok. Maga is láthatja, milyen nyomorúságban élek. Nem az anyagi körülményeimre gondolok, afelől nem panaszkodhatom… de az összes többire. Olyan, mintha a szobrászat és a festészet nevében megtagadtam volna önmagamat. És bizonyos értelemben ez így igaz. A művészet fegyelmet követel, teljes odaadást, és ő a szeretők közül a legféltékenyebb, a leginkább kizárólagosságra törő. Én az életemet adtam a művészetnek, de most, az én koromban magányosan és fáradtan, megsebzett testtel és lélekkel nincs más örömöm, mint a maga társasága, a legjobb vigasz a keserűség ellen, amelyben gyenge emberként emésztődöm. Ezért a válaszom: igen! Még ha veszélyt jelentenek is a nekem bemutatandó személyek, akkor is szeretném megismerni őket, mert maga, Vittoria, az egyetlen fény a világomban.

E szavak hallatán Pescara őrgrófnéjának elszorult a szíve.
– Rendben van, hamarosan hírt kap tőlem. Most mennem kell – mondta az asszony.

Fordította: Bánki Vera

A részlet folytatása itt olvasható

Matteo Strukul

Matteo Strukul: Az eretnek *
Michelangelo küzdelme az egyházzal

Fordította: Bánki Vera
Európa Kiadó, Budapest, 2020
376 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2000 Ft,
ISBN 978 963 504 2302

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Róma, 1542 ősze. A hatvanhét éves Michelangelónak be kell fejeznie II. Gyula pápa síremlékét, azt a becsvágyó tervet, amelynek a megvalósítását közel negyven évig halogatta. A Róma kifosztásának történelmi viharában megtépázott Örök Város nemcsak a háborús veszteségeket nyögi, hanem a protestantizmus nyugtalanító szellemének térhódítását is.
Az új szellemi áramlatok Michelangelóhoz barátnője, a nemes Vittoria Colonna költőnő révén jutnak el, aki összeismerteti őt a spirituálisokkal. A katolikus egyház „bajnokát” egy Luther tézisein nevelkedett „szektával”.
Michelangelo csakhamar a római Szent Hivatal, az inkvizíció célkeresztjében találja magát: kémet állítanak rá, felgöngyölítik nemkívánatos kapcsolatait, eljutnak a „szektához”, Reginald Pole bíboros eretnek köréhez, amely a pápai udvar félelme szerint egyház akar lenni az egyházban. Reginald Pole ott hirdeti az evangéliumi tisztaságot, az Istennel való kapcsolat – közvetítő nélküli – lényegét, ahol mindennapos gyakorlat a bűnbocsánati cédulák árusítása.
Michelangelo olyannyira meghasonlott a képmutató és korrupt katolikus egyházzal, hogy befogadja a spirituálisok tanait.
A kereszténység legnagyobb tolmácsolója, akit gyötörnek a megbízói és üldöz az inkvizíció, II. Gyula síremlékének az utolsó változatát úgy alakítja át, hogy akár máglyára is juthatna miatta…
„Mózes most már balra tekintett. Nem a Szent Péter láncai előtt tisztelgő oltárra nézett, ahol bűnbocsánatot lehetett nyerni. Messze elfordult attól az egyháztól, amely elveszítette önmagát.
Úgy érezte, a saját képmását alkotta meg.”