Fent és lent | Elena Ferrante: A felnőttek hazug élete

Posted on 2021. március 14. vasárnap Szerző:

0


kistibi |

A világsikerű Nápolyi regények után újra a gyűlölt és imádott városban vagyunk, és ismét kamaszodó gyermek szemével nézhetjük a világot Ferrante legfrissebb regényében. Ennek alapján azt hihetné az ember, hogy a mindmáig rejtőző írónő ismétli önmagát: pedig még véletlenül sincs erről szó. A helyszín és az idő nagyjából azonos, de alapvetően megváltozott a nézőpont.

A főszereplő, Giovanna tizenkét éves a történet kezdetén, és az eseményeket a 16. születésnapjáig követjük. Hősünk értelmiségi családba született, a boldog gyermekkorhoz minden adott: odafigyelő, szerető szülők, világos, tiszta környezet, hasonszőrű barátnők. Ebbe az idillbe csúszik be apa egy nem is neki címzett mondata: „Tisztára olyan a pofája, mint Vittoriának. (…) Így hát tizenkét évesen, hiába próbálta suttogóra fogni, apám hangja döbbentett rá arra, hogy kezdek a húgához, ahhoz az asszonyhoz hasonlóvá válni, akiben – mióta eszemet tudom, azt szajkózta – a rútság és a gonoszság egymásba gabalyodva lakozik.”

Vittoria Nápoly nyomorgettósodott részében él, gyűlöli a bátyját, közönséges perszóna, kizárólag nyelvjárásban beszél (amit csak a helyiek értenek, és ami egyben az iskolázatlanság stigmája), környezete retteg, ha valakit a szájára vesz és ócsárol. Az apa, Andrea, aki gyermekkora óta azért dolgozik, hogy kiemelkedhessen ebből a világból, ezért meg is tesz mindent, hogy a családját elzárja tőle. Giovanna viszont kierőszakolja, hogy megismerkedhessen nénikéjével.

A nézőpont változását itt érhetjük tetten. A Nápolyi regényekben Lila és Lenú minden energiáját arra fordítja, hogy kiszabaduljon a telepről, a szellemi és fizikai nyomorúságból. Velük együtt láthatjuk a mélyből az áhított célt, a magasabb társadalmi helyzetet, a gazdagságot, a szabad és tiszta levegőt, az olasz irodalmi nyelvet… Velük járjuk végig az egész rögös utat. Giovanna egyszerre láthatja mindkét világot. Neki természetes a kényelem, a jómód, nem kell leküzdenie a napoletanát, hiszen szüleitől már az italianát, az irodalmi olaszt tanulja. Ő csak kirándulásképpen láthatja, látja Vittoria életének körülményeit, a dohos falakat, az utcát elborító szemetet, a mindent belengő bűzt. Két Nápoly létezik, fönn, a hegyen, a fényben lakik a gazdagság, lenn, a tenger szintjén pedig a nyomor. Még főhősünk neve is más a lenti és fenti világban: otthon, a nénikéje Gianninak szólítja. A két oldal, illetve a két testvér olyan szinten gyűlöli egymást, hogy Giovanna úgy dönt: ki kell derítenie az igazságot.

A kamasz igazságkeresése nyomán kiderül, hogy a napfényes értelmiségi lét, az udvariasan elmondott szavak mögött nagyon más van: csalárdság, kisszerűség, könyöklés, hazugság. A Vittoriát körülvevő mocsok, az igénytelen, dohos, bűzös környezet, a lepukkant vegetálás sem gáncstalan lovagokat rejt. Giovanna mindkét oldalon harcot folytat. Kirakós játékként nyílik ki előtte saját családjának valódi arca, s vele párhuzamosan egyre teljesebb a kép Vittoriáról és környezetéről is. És ezzel együtt kell megküzdenie a kamaszkor problémáival.

Ha kedves klasszikusunkban Jumurdzsák gyűrűjének az útját figyeljük, végig tudjuk követni az egész történetet. Hasonló motívum jelenik meg a Ferrante-regényben is. A könyv elején egy csodálatosan szép ötvösmunka, egy karkötő tűnik fel, ami aztán végigvándorol az egész művön, s a legfontosabb fordulópontok indikátorává válik. Izgalmas dramaturgiai fogás, és még a végén is tud meglepetést okozni.

Vittoria sírig tartó, romantikus, eltéphetetlen szerelmét olyan módon meséli, hogy abból sok minden kiderül Gianni számára, csak éppen az nem, hogy az miért sírig tartó, és miért romantikus: „Enzo és én mindössze tizenegyszer csináltuk. Aztán ő visszament a feleségéhez, én pedig soha többé nem csináltam senkivel. Enzo az egész testemet végigcsókolta, mindenemet megsimogatta, megnyalogatta, én pedig visszasimogattam és visszacsókoltam őt, nyaltam, szoptam és babusgattam a feje búbjától a lábujjáig mindenét. Aztán ő belém vágta a faszát, a két kezével a seggemet markolászta, egyikkel az egyik farpofámat, másikkal a másikat, és olyan erővel döfködött, hogy üvöltenem kellett. Na, ha legalább egyszer, nem mondom, hogy tizenegyszer, nem csinálod meg te is az életedben, méghozzá olyan szenvedéllyel és szerelemmel, ahogyan én csináltam, akkor hiába jöttél a világra.”

A műben annyiszor kerül szóba a nyelvjárás, ami kijelöli beszélője társadalmi helyzetét, hogy érdemes róla néhány szót ejteni. Az olaszok állandóan vitatkoznak, hogy a napoletana önálló nyelv-e (lingua) vagy nyelvjárás (dialetto). 1988-ban önálló nyelvvé nyilvánították, de egy ilyen döntés sosem nyelvi kategória. Aki nápolyiul beszél, ezzel rögtön elárulja magát, s ennek alapján lenézik. (Aki csak irodalmi olaszt beszél, nem is érti a nápolyit – és igaz ez fordítva is.) Bár a magyar regionális vagy tájnyelvek között nem akkora a különbség, a helyzet, főleg a megítélést illetően igen hasonló volt. Illyés Gyula a gyerekkoráról írta: „Anyanyelvemet erős tájszólással tanultam meg beszélni. Egy igen, ahogy én ejtettem, nemcsak vidéki, hanem rögtön pusztai voltomat is leleplezte: azt, hogy a parasztságnak is a legalja rétege a világom. Holmi négerbőr volt ez rajtam, sárga csillag.”

Hadd hozzak még egy, igen távoli példát. Arundhati Roy, Az apró dolgok istene című regény szerzője említi egy interjújában, hogy az indiai alkotmány megalkotója, Ámbédkar az érinthetetlenek kasztjából származott, és az egyetemen, ahol tanított, kollégái nem fogták meg azt a poharat, amiből ő ivott. A „két Nápoly” ugyan nincs ilyen távol egymástól, de szereplői ugyanilyen elérhetetlenek egymás számára: a társadalmi státuszt meg lehet változtatni, az irodalmi olaszt meg lehet tanulni, de a régi gyűlöletek élők maradnak.

Király Kinga Júlia szövege egységes, élénk, árnyalt fordítás. Az eredeti olasz cím kicsit szájbarágós, pedig jó lett volna valami kevésbé földhözragadt – de talán Ferrante nem is akart árnyaltabb címet a naturalista történet fölé.

Apropó: az író személye. Már szinte közhely, hogy valódi kiléte ismeretlen. Engem a döntésének miértje érdekelt. Nos, akárki is van a Ferrante név mögött, a számomra legizgalmasabb nyilatkozatában ezt mondja: „Ha a szerző nem létezik a szövegen túl, akkor a szövegben tárulkozik ki, tudatosan adja hozzá önmagát a történethez; ily módon valódibbá válik, mint a hétvégi mellékletben megjelenő fotón, egy könyvbemutatón, egy irodalmi fesztiválon, egy televízió műsorban vagy egy irodalmi díj átadásán.”

A fordító vallomása a könyvről

Álruhás írót álruhás olvasók olvasnak (A 24 ore illusztrációja C. Gatti cikkéhez)

Elena Ferrante: A felnőttek hazug élete
Fordította: Király Kinga Júlia
Park Kiadó, Budapest, 2020
336 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
kedvezményes ár a bookline.hu-n 3392 Ft,
e-könyv változat 2599 Ft
ISBN 978 963 355 6832 (papír)
ISBN 978 963 355 6849 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Valami baljós dolog történik Giovanna bájos gyermekarcával, és lassanként kiütközik rajta a kamaszok rusnya undoksága. De vajon tényleg így állnak-e a dolgok? Melyik tükröt válassza az ember, hogy visszataláljon önmagához, és megmeneküljön?
A gyermekarc szépségének elillanását követően az új ábrázat utáni hajsza két Nápoly közt zajlik, amelyeket testvéri szálak kötnek össze, s amelyek kölcsönösen rettegik és gyűlölik egymást.
Az egyik Nápoly odafönt pózol, az erényesség álcáját magára öltve, a másik odalenn található, a mélyben, harsánynak és közönségesnek tettetve magát. Giovanna e két Nápoly közt ingázik, hol alázúdulva a mélybe, hol felkapaszkodva a magaslatokra, és mindeközben eltévelyedve tapasztalja, hogy sem odafönn, sem a mélyben nem talál válaszokra, a város pedig nem nyújt szabadulást.