Avi Loeb: Földönkívüli (részlet)

Posted on 2021. március 12. péntek Szerző:

0


Előszó

AKINEK LEHETŐSÉGE NYÍLIK RÁ, menjen ki a szabadba, és csodálja meg az univerzumot. Ez persze este a legkönnyebb, de az univerzum mindig ott van, és vár ránk, még akkor is, ha csak a Napot látjuk az égen. Úgy tapasztaltam, hogy már az is megváltoztatja a nézőpontomat, ha egyszerűen felnézek az égre.

A látvány éjszaka a legcsodálatosabb, ami azonban nem az univerzum, hanem az emberiség tulajdonságaira nézve sokatmondó. Mindennapjaink ügyes-bajos dolgai közepette legtöbben csak arra figyelünk oda, ami legfeljebb pár méterre van tőlünk, és amikor a felettünk lévő jelenségeken gondolkodunk, akkor általában az időjárás miatt aggódunk. Éjszaka viszont sokszor alábbhagynak földi aggodalmaink, és otthoni távcsöveinkkel, sőt szabad szemmel is láthatjuk a csillagokat, a Holdat, a Tejutat és – szerencsés esetben – a közelben elhaladó üstökösöket vagy műholdakat.

Az odafönti látvány már az írott történelem legelejétől megihlette az emberiséget. Sőt, mostanában teret nyert az a feltételezés, hogy a negyvenezer éves európai barlangrajzok némelyike a csillagokat követő távoli őseinket ábrázolja. Költőktől filozófusokig, teológusoktól tudósokig sokakat ejtett ámulatba és késztetett tettekre az univerzum, a civilizáció fejlődésének előrelendítésére ösztönözve. Végtére is, a csillagászat születőben lévő tudománya adta meg a kezdőlökést Nikolausz Kopernikusz, Galileo Galilei és Isaac Newton tudományos áttörést hozó felismeréseihez, amelyek leszámoltak a Föld világegyetemben elfoglalt központi helyzetét képviselő nézettel. Bár nem ezeknek a tudósoknak a nevéhez fűződik a kevésbé egocentrikus világkép fogalmának bevezetése, hipotézisüket – az őket megelőző filozófusokkal és teológusokkal ellentétben – a bizonyítékokon nyugvó megközelítésre alapozták. És ez azóta is az emberi civilizáció fejlődésének alapköve.

• • •

Szakmai karrieremet mindvégig az univerzum iránti kíváncsiság jellemezte. A Föld légkörén túli dolgok, közvetve vagy közvetlenül, mind a napi munkám részét képezik. E sorok írásakor a Harvard Egyetem csillagászati tanszékének vezetője vagyok, a Harvard Black Hole Initiative (BHI) alapító tagja, a Harvard-Smithsonian Asztrofizikai Központ Elméleti és Számítástudományi Intézetének igazgatója, a Breakthrough Starshot Initiative vezető kutatója, az Amerikai Tudományos Akadémia fizikai és csillagászati elnökségi testületének elnöke, a jeruzsálemi Héber Egyetem Einstein: Visualize the Impossible elnevezésű digitális platformjának egyik vezető tanácsadója, valamint az elnöki természettudományos és technológiai tanácsadói kar tagja Washingtonban. Abban a szerencsés helyzetben tudhatom magam, hogy sok rendkívül tehetséges tudós és hallgató mellett dolgozom, akikkel együtt töprenghetünk a világegyetem legrejtélyesebb kérdésein.

Ez a könyv is ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, és közülük kétségkívül az egyik legfontosabb így hangzik: Egyedül vagyunk? Ez a kérdés különbözőképpen megfogalmazva bukkan fel időről időre. A földi élet az egyetlen élet az univerzumban? Az emberiség képviseli az egyetlen tudatos intelligenciát a tér és az idő hatalmas folyamában? Jobb és pontosabb formában talán így önthető szavakba ugyanez: a mérhetetlenül nagy űrben és a világegyetem élete során léteztek vagy léteznek-e más intelligens civilizációk, amelyek a miénkhez hasonlóan felfedezték a csillagokat, és bizonyítékokat is hagytak az erőfeszítéseikről?

Úgy gondolom, 2017-ben olyan bizonyíték haladt át Naprendszerünkön, amely alátámasztja a feltételezést, hogy erre a kérdésre igen a válasz. Ebben a könyvben áttekintem ezt a bizonyítékot, próbára teszem az elméletet, és felteszem a kérdést: milyen következményekkel járna, ha a tudósok ezt is ugyanolyan komolyan vennék, mint a szuperszimmetriával, az extra dimenziókkal, a sötét anyag természetével és a multiverzumok lehetőségével kapcsolatos elképzeléseket.

Ez a könyv egy sok szempontból még nehezebb problémával is foglalkozik: készen állunk-e mi, tudósok, és készen állnak-e a laikusok? Készen áll az emberi civilizáció szembenézni mindazokkal következményekkel, amelyek a kézenfekvő, bizonyítékalapú elméletekből levont következtetés elfogadásával járnak, miszerint a földi élet nem egyedi, és talán még csak nem is különösebben lenyűgöző? Attól tartok, hogy erre nemleges a válasz. Ez a feltételezés pedig aggodalmakra ad okot.

• • •

Ahogy sok szakmára, a tudományos közegre is igaz, hogy az ismeretlen felfedezése során a konzervatív megközelítés és számos divattrend egyaránt szerepet kap. Ez a konzervativizmus részben egy dicséretre méltó ösztönből fakad. A tudományos módszerek terén ugyanis fontos az észszerű óvatosság. Felállítunk egy elméletet, bizonyítékokat gyűjtünk, azokkal próbáljuk alátámasztani az elméletet, majd tovább finomítjuk azt, vagy még több bizonyítékot gyűjtünk. A divattrendek azonban hajlamosak eltántorítani egyes elméletek megfontolásától, a karrierizmus pedig arra késztethet, hogy bizonyos kiemelt elméletekre koncentráljunk, azokra fordítsunk erőforrásokat, más elméletek helyett.

Nem sokat segít a popkultúra sem. A tudományos-fantasztikus könyvek és filmek gyakran a komoly tudósok számára nevetséges formában ábrázolják a földön kívüli intelligenciát. Az idegenek földi városokat rombolnak le, embereket szállnak meg, vagy kínosan bonyolult módszerekkel próbálnak kommunikálni velünk. Akár rossz-, akár jóindulatúak, gyakran emberfeletti tudás birtokában vannak, és oly mértékben urai a fizikának, hogy képesek egy szempillantás alatt átkelni az univerzumon, gyakran a multiverzumon is. E technológia segítségével járják a naprendszereket és a bolygókat, miközben még az útjukba eső frekventált bárokba is betérnek. Az idők során kénytelen voltam arra a következtetésre jutni, hogy a fizika törvényei mindössze két környezetben nem érvényesülnek: a szingularitásokban és Hollywoodban.

Én személy szerint képtelen vagyok élvezni a tudományos-fantasztikus alkotásokat, ha megsértik a fizika törvényeit, mivel szeretem a tudományt, és szeretem a fantasztikumot is, de csak akkor, ha őszinte, és nem játssza meg magát. Szakmai szempontból aggaszt, hogy részint a földönkívüliek szórakoztatóiparban és tudományos körökben szokásos, szenzációhajhász ábrázolása miatt elfogadhatónak számít kinevetni a földön kívüli életről szóló komoly diskurzusokat, noha a bizonyítékok egyértelműen arra mutatnak, hogy ez tárgyalásra érdemes téma, sőt olyan, amit napjainkban érdemesebb lenne szóba hozni, mint valaha.

Mi vagyunk az egyedüli értelmes élőlények az univerzumban? Igen, sugallják a tudományos-fantasztikus narratívák, és arra is utalnak, hogy a válasz bombaként robban majd. A természettudományos körök hajlamosak teljesen elkerülni ezt a kérdést, aminek eredményeképpen az emberek lesújtóan kevéssé vannak felkészülve a földön kívüli megfelelőikkel való esetleges találkozásra. Amikor már fut a stáblista, és elhagyhatjuk a mozit, majd odakint felnézünk az égre, megrázó a kontraszt. Leginkább üres, élettelennek tűnő űrt látunk odafönt. Ám a látszat csalhat, és már csak a saját érdekünkben sem csaphatjuk be tovább önmagunkat.

• • •

T. S. Eliot Az üresek című versében az első világháború utáni Európáról elmélkedve azt jövendöli, hogy a világ egy nyüszítéssel ér majd véget, nem pedig egy bummal, ahogyan az a pusztító nemzetközi konfliktus is, amely akkoriban a legtöbb áldozatot szedte világszerte. Én viszont – talán mert a tudományok közül először a filozófia ragadott magával – kétségbeesésnél többet hallok ki a költő ékesszóló hasonlatából. Erkölcsi választást is.

A világunk természetesen véget fog érni, és majdnem biztosan egy nagy bummal; a most 4,6 millió éves Napunk úgy 7 milliárd éven belül nagyra fúvódó vörös óriássá válik, és a teljes földi élettel végez. Ez nem vita tárgya, és nem is erkölcsi kérdés.

Nem, az erkölcsi kérdés, amelyet én T. S. Eliot művéből hallok ki, nem a Föld pusztulására vonatkozik, ami tudományos tény, hanem az emberi civilizáció – vagy talán az egész földi élet – nem teljesen biztos pusztulására.

Jelenleg totális katasztrófa felé száguldunk. A környezetrombolás, a klímaváltozás, a járványok és a nukleáris háború nem szűnő fenyegetése csak a legközismertebb veszélyeket jelenti ránk nézve. Sikerült berendeznünk a színpadot a saját kihalásunkhoz, méghozzá úgy, hogy az többféle módon is bekövetkezhet. Érkezhet egy bummal vagy egy nyüszítéssel – akár mindkettővel. Pillanatnyilag egyetlen lehetőséget sem lehet kizárni.

Melyik utat fogjuk választani? Ez az erkölcsi kérdés bújik meg Eliot versében.

Mi van, ha ez a végzetről szóló metafora bizonyos kezdetekkel kapcsolatban igaznak bizonyul? Mi van, ha az „Egyedül vagyunk?” kérdésre már megérkezett a válasz, csak túl visszafogott, tünékeny és kétértelmű volt? Mi van, ha a megfejtéshez minden megfigyelő- és dedukciós képességünket be kell vetnünk? És mi van, ha ebben a válaszban egy másik is rejlik, mégpedig az imént feltett kérdésre: hogyan ér majd véget földi életünk és kollektív civilizációnk, már amennyiben véget ér?

• • •

A következő oldalakon azt a hipotézist mutatom be, hogy az emberiség kapott már ilyen választ, éspedig 2017. október 19-én. Nemcsak ezt az elméletet fontolom meg, hanem az üzeneteket is, amelyeket az emberiség számára tartogathat, továbbá mindkét esetre számba veszem a következményeket: arra is, ha levonjuk a tanulságokat, és arra is, ha nem.

Az emberiség részéről meglehetősen elbizakodott vállalkozásnak tűnhet a válaszkeresés az élet eredetétől a mindenség eredetéig terjedő tudományos kérdésekre, ám maga a keresés meglehetősen alázatos munka. Minden emberi élet nagyon kicsi, bármelyik dimenzióját tekintjük is, egyéni teljesítményünk pedig csak többnemzedéknyi erőfeszítés összesített eredményében jelenik meg. Mindnyájan elődeink vállán állunk – és a mi vállunk ad támaszt a minket követők munkájának. Ha erről megfeledkezünk, az számunkra és számukra is a bukást jelenti.

Ez az alázat abban is megnyilvánul, hogy miközben az univerzum értelmezésével küszködünk, szem előtt tartjuk: a hiba a mi érzékszerveinkben van, nem a tényekben, és nem is a természeti törvényekben. Filozófiai tárgyú olvasmányaimból már fiatalkorom óta jól ismerem ezt az igazságot, és amikor fizikával kezdtem foglalkozni, újra megtanultam, majd mintegy véletlenül asztrofizikussá válva még mélyebben átéreztem. Kamaszkoromban különösen mély benyomást tettek rám az egzisztencialisták, és az, hogy milyen fontosnak tekintették az egyénnek a világgal való konfrontálódását. Asztrofizikusként nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy az életem – sőt bármely élet – milyen keveset számít a hatalmas univerzumhoz képest. Arra a következtetésre jutottam, hogy alázattal szemlélve mind az univerzum, mind a filozófia felébreszti a reményt: többre is képesek vagyunk. Szükség van ugyan megfelelő nemzetközi tudományos együttműködésre és valóban globális perspektívára – de többre is képesek vagyunk.

Avi Loeb (Fotó: Olivia Falcigno)

Abban is hiszek, hogy az emberiségnek néha egy kis lökés is kell.

Ha a Naprendszerünkben megjelenne a földön kívüli élet bizonyítéka, észrevennénk egyáltalán? Azzal, hogy a gravitáció törvényeinek ellentmondó űrhajók megjelenése okozta nagy durranást várjuk, nem azt kockáztatjuk, hogy lemaradunk más érkezők visszafogottabb hangjáról? Mi történne például, ha ez a bizonyíték valamilyen inaktív vagy rosszul működő technológiai eszköz lenne – mondjuk, egy egymilliárd éves civilizáció hulladéka?

Fordította: Farkas Veronika

Avi Loeb: Földönkívüli
Agave Kiadó, Budapest, 2021