Ádám Veronika: Távolból őrzöm (részlet)

Posted on 2021. január 22. péntek Szerző:

0


Állt a nyitott ruhásszekrény előtt, és próbálta végiggondolni, mire lesz szüksége. Csak csomagolni ne kellene. Tíz napja jött haza New Yorkból, s most újra mennie kell. Pittsburghben volt egy kongresszuson, előadást tartott, s mint mindig, ha valahol Amerikában volt, New Yorkba vette az irányt, hogy meglátogassa a Roth lányokat, Editet elsősorban. Arra az utazásra körülményes volt a csomagolás, tudta, mennek operába is, Edit mindig jeggyel várta, és szeretett elegáns lenni, így aztán Roni is készült. Három hete végig kellett gondolnia, milyen ruhához milyen cipőt, táskát, fülbevalót pakoljon, idegesítette, hogy mennyi időt tölt el ezzel. Editnél látta először, hogy a cipők táskapárt kapnak, fehér cipőnek fehér, pirosnak piros, feketének fekete a párja, neki addig csak egy nyári és egy téli táskára volt szüksége. Egyetemista korában egy évfolyamtársáról beszélték, hogy külön szekrénye van csak a táskái számára, amit elképzelni sem tudott. A kollégiumban mindenkinek egy keskeny szekrény jutott, alul akasztók, felül egy polc – és elfértek. Nagyanyjáék házában is két nagy szekrény volt csak, az egyiken a nagyapjával osztozott, a másik szekrényben laktak a nagyanyja ruhái, az egyik polcon a halotti ancúgja, rékli, kis blúz, szoknya, fejkendő, minden fekete, csak a fejkendő lett később lila pöttyös, azt a kendőt Roni hozta Pöstyénből, első külföldi útjáról. Ki nem állhatta azt a szekrényt.

Később neki is lett több táskája, de nem volt sem ideje, sem türelme minden öltözékhez a megfelelő táskába átpakolni, így aztán maradt az egy fekete télen, egy másik, fehér nyáron. Kivéve, ha utazott.

De hiába a gondos csomagolás, mire New Yorkba érkezett, Edit már kórházban volt, s a Metropolitan Operaház nézőterén Roni mellett üres maradt a piros bársonyülés, amikor felcsendült az Aida nyitánya. Pittsburghben érte a hívás, Aliz telefonált, hogy Edit elesett, eltörött a combcsontja, kórházba vitték, kétségbe van esve. Aliz négy évvel volt fiatalabb a nővérénél, már ő is csaknem kilencven, de ezt csak azok tudták, akiknek elmondta, mert csinos volt, fürge, aktív, ahogy néhány éve még Edit is. Jó gének, a Roth lányok száz évig fognak élni, ezt Roni szokta mondani nekik, ahogy a nagyanyjának is, aki tényleg majdnem száz évet élt.

Ez a csomagolás most egyszerűbb, három napra megy mindössze, és nem lesz sem opera, sem színház, sem semmi, aminek örülni lehetne. Csak búcsú. Edit nem lesz már százéves. Tudta ezt, amikor tíz napja ott állt a kórházi ágya mellett, és búcsúzkodtak, nem érzelgősen, nem könnyek között, csak úgy, ahogy mindig, mosolyogva és röviden, mert Edit nem szeretett búcsúzni. Az évek során sokszor köszöntek el, általában a ház előtt a 72. utcában, Edit lejött a 23. emeletről, megölelték egymást, de soha nem integetett, meg sem várta, amíg a taxi elindul, megfordult, és eltűnt a portáspult mögött. De most a kórházban megkérdezte: mikor jössz újra, látlak még? Jövök, amikor hívsz, Roni csak ennyit mondott. Gombócot érzett a torkában, amikor erre gondolt. Tíz napja ott a gombóc, csak esténként szabadult tőle, amikor Vencellel megittak egy pohár bort. Vagy kettőt. Mostanában szokásukká vált az esti borozás. Az alkohol a legjobb anxiolitikum, ez Vencel mondata, ő pedig tudja, végül is farmakológus. Lassan boldogult a csomagolással. A legkisebb bőröndöt hozta fel, ilyen kicsiny csomaggal még soha nem utazott Amerikába. Két nadrág, fehérnemű, egy zakó, abban egy kicsit elegánsabb lehet, ez most egyáltalán nem számít, tudta, de mégis. Ja, és a körkefe, próbálta memorizálni, mert azt hajlamos otthon felejteni, aztán vehet egy újat, van már vagy négy a fürdőszobában. Végig kellett még gondolnia, milyen munkát vigyen a gépre. Nagyon jól tudott repülés közben dolgozni. Munkaterápia szorongás ellen, mondta egyszer a stewardessnek, aki egy éjszakai repülés során együttérzően kérdezte, nem akar-e pihenni is egy kicsit, mert már több órája fel sem emeli a tekintetét a papírjaiból. Nem szeretett repülni, évekig kerülte is, vonattal vagy autóval ment, ahova lehetett, lehetetlen utakra vállalkozott, csak hogy ne kelljen repülnie. Pályájának elején Stockholmba egy Nobel-konferenciára úgy jutott el, hogy Berlinig, majd onnan a tengerhez vonattal utazott, aztán hajóval át Malmőig, onnan megint vonattal Stockholmig, ahol aztán találkozott Vencellel, aki kényelmesen, két óra alatt tette meg az utat Ferihegyről. Mindenki bolondnak nézte, tudta, igazuk is van, de a rettegésen, amit a magasban érzett, csak nagyon nehezen lett úrrá, akkor, amikor belátta, a tudományban Amerika nélkül esélytelen a boldogulás, oda menni kell, és ha menni kell, repülni kell. Mindig bevesz egy gyógyszert, és dolgozik, megszállottan, úgy koncentrálva, ahogy az íróasztalánál ritkán tud, és földet éréskor újra és újra elámul, hogy a gép megint nem esett le, ő pedig milyen sokat elvégzett a munkájából. Most is erre készült, berakott néhány közleményt a kézitáskába, ezeket el kell majd olvasnia, s a komputert, hogy dolgozzon a félig kész kéziraton, amelyet már három hete el kellett volna küldenie. Még szerencse, hogy a határidők a tudományban hozzávetőlegesek, annyi itt a bizonytalanság, az előre nem látható, miért éppen a határidő lenne betartható.

Vigyázz magadra, reggel indulás előtt Vencel csak ennyit mondott, megcsókolta, és egy kis keresztet rajzolt a homlokára, mindig így engedte el, amikor egyedül utazott. A taxiban eszébe jutott, hogy amikor legutóbb Editet vitte a repülőtérre, szakadt az eső, és Edit azt mondta: engem sirat ez a város, azt hiszi, nem jövök többé, ami meglehet, végül is meddig akarok még élni?

A becsekkolás gyorsan ment, szerencsém van, gondolta, mostanában kedélytelen dolog eljutni a csomagfeladástól a beszállókapuig. A biztonsági kapunál nem kellett a cipőt levetnie, de a karkötője, amelyet mindig elfelejt levenni, most is bejelzett, jött a félreállítás, a személyes detektálás, aztán átjutott. Amíg a beszállásra várt, pásztázta az utasokat. Szeptember 11. után – 9/11, ahogy az amerikaiak emlegetik – sokan ezt teszik: csendben méregetik egymást, hátha látnak valami gyanúsat az unott arcú, egy helyben topogó vagy egykedvűen üldögélő embereken. Most is rajtakapta magát, hogy két sötét bőrű fiatalembert újra és újra szemügyre vesz. Lehet, hogy arabok? Lehetnek spanyolok vagy dél-olaszok is. De nem, angolul beszélnek. Na, hagyd abba, Roni – dorongolta le magát. – Szerencsétlenek, ezeket biztosan minden repülőtéren így bámulják.

Végre a gépen ült, elég elöl, egy folyosói ülésen, ez is rögeszméje, tudta, de ott mintha kevésbé érezné a bezártságot és kiszolgáltatottságot. Ó, nagyanyám, drága nagyanyám, nagy terhet raktál te rám. Ne ülj biciklire, mert leesel, ne szállj hajóra, mert elsüllyed, ne vezess autót, mert nekimész valakinek, repülni aztán végképp ne repülj, mert az leesik, mást sem hallott gyerekkorában, csak hogy mit ne csináljon, mert abból baj lehet. Nagyanyja következetes volt a félelmeihez: Nagykanizsáról jószerivel ki sem mozdult. Roni talán ötvenedszer fogja most átrepülni az óceánt, már nem görcsös félelemben, de mindig a gravitáció tudatában. Akárki akármit mond, ez a legnagyobb erő. És mi van a felhajtóerővel? Ez Vencel kérdése, hogy józanságra bírja. Akárhogy is, nem normális dolog tíz kilométer magasságban ülni egy széken, amely száguld előre.

Amikor végre túl voltak a felszálláson, Roni egy kicsit megkönnyebbülve hátradőlt, de tudta, legközelebb akkor fogja jól érezni magát, amikor földet érnek. Pedig mennyivel elviselhetőbb lett számára a repülés az elmúlt harminc év alatt, azóta, hogy először utazott New Yorkba! Azon az első látogatáson találkozott először Edittel.

• ● •

Vencel sokszor töltött már rövidebb időket az Albert Einstein egyetem kutatólaboratóriumában, de együtt akkor jöttek először. Az intézetet Francis Foldes, korábbi nevén Földes Ferenc vezette, aki legfontosabb munkáit azokban az években Vencellel együttműködve végezte. Izomellazítókkal dolgozott, s amikor évekkel korábban megkérdezte a terület egyik legnagyobb tekintélyét, az Oxfordi Egyetem farmakológusprofesszorát, nem tudna-e ajánlani valakit, aki ezen a területen partnere lehetne, az Vencelhez irányította. Képzett farmakológus, és honfitársad, mondta. Vencel korábban több mint egy évig nála dolgozott Oxfordban, és jelentős felfedezést tettek együtt az idegek közötti kommunikációról. Vencelt ez az oxfordi siker katapultálta a tudomány első vonalába, hívták előadni, dolgozni, élni sokfelé. Földes minden évben meghívta a laboratóriumába New Yorkba és egyszer Nijmegenbe is, amikor egy évet ott töltött. Ezúttal Roni is meghívást kapott, és egy kis fizetést is, bár a laborban nagy szükség nem volt a munkájára, igaz, a fizetség is szerény volt. Földes kiszámította, hogy amit megkerestek, az így is óriási összeg volt az otthoni jövedelmükhöz képest.

Egy hónapra jöttek, Kisvencel nélkül ez is örökkévalóságnak tűnt. Lakást nem béreltek, a kórházban laktak Földes tágas, szép dolgozószobájában, amelyet este hálószobává alakítottak, kinyitották az óriási sarokkanapét, majd kora reggel az ágyneműt eltették egy kiürített szekrénybe, visszaállították a rendet, elhagyták a szobát, és csak estefelé tértek vissza, az után, hogy Földes befejezte a munkát és hazament. Nem az amerikai álom helye volt ez. Ha kiléptek az utcára, Bronx kellős közepén találták magukat, feketék és Puerto Ricó-iak között, mindig sokan voltak az utcán, főleg férfiak, csak úgy összeverődve, nem igyekeztek sehova, a nőkön látszott csak, hogy a dolguk után mennek. Ritkán hagyták el a kórházat, egész héten dolgoztak, a kórházi kantinban ettek, az univerzális barna szósz láttán, amely valahogy minden ételhez utat talált, Roni meleg szívvel gondolt a kanizsai napközis menzára. Esténként néha pizzát ettek a szemközti büfében, ott is mindenki fekete volt, vendégek és szakácsok egyaránt, a pizza pedig három centi vastag, hatalmas építmény. Amikor harmadszor tértek be ide, már ismerősként, „hi, doctors”, üdvözölték őket. Hogy a pizza egész másként néz ki, vékony a tészta és ropogós a széle, azt jóval később, Firenzében tudta meg, ahol hiába kereste a Bronxban megszokott emeletes szeletet. Egyszer kísérletet tettek a sarki kínaival is, aki csak elvitelre főzött, jó nagy adagot adott, de amikor a szobájukban kibontották a műanyag tálat, nem tudtak rájönni sem a látvány, sem az íz alapján, hogy a vöröses színű rizsben mik azok a kis valamik, amik semmilyen addig ismert élőlényre nem emlékeztettek.

A hétvégéken aztán belecsöppentek egy másik világba. Mint Hamupipőke, amikor végre eljut a bálba. Földesék meghívták őket westchesteri otthonukba, s péntek délutánonként Földes autójával alig távolodtak el néhány kilométerre Bronxtól, mintha egy másik földrészre értek volna. Elegáns házakat láttak, igaz, csak távolról, mert az épületek körüli hatalmas kertek, kisebb erdők alig engedtek valami belátást. És sehol kerítés. Hallották, ahol mégis kerítés van, általában nagy vaskapuval, őrrel, ott nagyon fontos vagy nagyon gazdag ember lakik. Széles, kifogástalan utak vezettek a legeldugottabb házakig is. Az egész környékből áradt a megállapodott jólét, a felső középosztály jó ízlése és kényelme. Roni ilyet még nem látott. A legszebb lakónegyed a világon a kanizsai MAORT-telep, eddig azt hitte. Azokat a házakat is amerikaiak építették, a dolgozóiknak, amikor a zalai olajmezőket bányászták. A legnagyobb házakat a szélső sorban a vezető mérnököknek, beljebb, egy kicsit kisebbeket a beosztott mérnököknek, aztán sorházakat a munkásoknak – mindegyiket kerttel, a nagy házakat nagy kerttel, a többieket kisebbel, és mindet kerítés nélkül. Amikor gimnazista volt, szeretett arra sétálni vagy kerékpározni a hatalmasra nőtt platánfák alatt, s próbálta elképzelni, milyen lehet az élet belül, ilyen szép környezetben. De nem volt sem osztálytárs, sem ismerős, aki ott lakott és megmutathatta volna. A MAORT-telepet innen elképzelve is szépnek látta, és ez megnyugtatta.

Roni örült, hogy Földes feleségét, Juditot viszontlátja. Pár éve Hollandiában találkoztak, Földes ott töltötte a „sabbatical” évét a nijmegeni Katolikus Egyetemen. Hétévente, minden kötöttség nélkül, egy évet eltölteni bárhol a világon, miközben otthon folyósítják a fizetést – elképzelhetetlen vágyálom volt Roni számára. Földes szerint az a jó ebben, hogy nincsen se oktatás, se adminisztráció, csak tudomány és feltöltődés, szárnyalhat a gondolat, jöhetnek az ötletek és a kedv a folytatáshoz. Vencel és Roni a nyári szabadságuk idejében, a háromévente egyszer engedélyezett turistaútjuk alatt utaztak el Nijmegenbe, s egy hónapot dolgoztak az ottani laboratóriumban – ott is kevés pénzért, de háromszor annyiért, mint otthon. Két hónapos házasok voltak, nászútra nem volt pénzük, ezt tekintették annak. A romantikát az sem kezdte ki, hogy beszállásolták őket egy üres egyetemi kollégium hét négyzetméteres szobájába, ahol azt kellett eldönteniük, hogy kié legyen az emeletes ágy felső szintje. Roni a tériszonyára hivatkozott, úgyhogy esténként az ő alsó ágyán ülve fogyasztották el szendvicseiket. Vencel ragaszkodott hozzá, hogy sört is igyanak, jól mulattak, hogy élni tudni kell. Az egy hónapból két hét aztán tényleg luxusban telt, Földesék elutaztak Franciaországba nyaralni, és átadták a házukat, amelyet ők is béreltek egy holland orvostól, aki éppen Amerikában töltötte a sabbatical évét. Kezdetben furcsállták, hogy a hálószobától eltekintve sehol nem volt függöny a ház ablakain, de nagyon élvezték, hogy vacsora közben a szendvics és sör mellől bámulhatták, hogyan telnek a szomszéd holland család estéi.

Így aztán Földes Judittal akkor keveset találkoztak, Roni most mégis úgy érezte, régi jó ismerősét öleli meg a kertben, ahova Judit kijött köszönteni őket. Kedves asszony volt, az a régimódi úrinő, akivel Roni jórészt olvasmányaiban találkozott. Tudta róla, hogy jómódú családból származott, beszélt németül, franciául, de soha nem dolgozott, vagyis nem volt állásban, viszont egész életében a férjét és a három lányát szolgálta. Földes többször említette ezt, elismeréssel a hangjában, amin Roni el is csodálkozott, mert otthon nem volt nagy becsületük a „háztartásbeli” asszonyoknak. Akiket Roni korábban ismert, és tudtak németül vagy franciául, azok mind dolgoztak, mint az ő franciatanárnője is a gimnáziumban, aki németet is tanított, és abból egyedül nevelte a két fiát – egyikük Roni osztálytársa volt –, mert a férje az ötvenes évek elején egyik napról a másikra nyomtalanul eltűnt.

Ahogy a kertből beléptek, azonnal a szemébe ötlött, hogy Földesék házát milyen finom európai ízléssel rendezték be, s amikor Judit látta az érdeklődését, biztatta, járja csak végig a házat nyugodtan, ő most nem tudja körbekísérni, mert dolga van még a vacsorával. Vencel és Földes néhány percen belül már a dolgozószobában ültek és egy kéziratba merültek, így Roni egyedül indult a ház felfedezésére. Ízléses, nem hivalkodó otthon volt, a kerti szinten a nappali és három hálószoba, egy szinttel lejjebb még egy vendégszoba, de a telek lejtése miatt onnan is ki lehetett menni a kertbe, továbbá rengeteg kiszolgálóhelyiség, mosókonyha, szárító, raktár, rakodó és szekrények mindenhol. Hát otthon ekkora házak nincsenek a MAORT-telepen sem. Roninak eszébe jutott nagyszüleinek pici háza, amelyben csak egy nagyobb és egy kisebb szoba volt, és amit gyerekkorában mégis óriásinak látott. Mennyire szerette! A nappaliban sok ismerős tárgy: egy tabernákulum, kis smizett – anyósának hasonló van –, egy Csók István-kép, egy Munkácsy-rajz a falon, néhány németalföldi kép a lépcsőlejáróban. Akár otthon, egy módosabb házban.

Amikor asztalhoz ültek, amit a tiszteletükre ezen az estén meisseni porcelánnal és ezüst evőeszközzel terítettek, Roni meg is jegyezte, hogy mintha csak az anyósánál ülne vacsorához, teljesen otthon érzi magát. Hát persze, mondta Földes felesége, mert minden otthonról van.

– Az hogy lehet? Mikor lehetett mindezt kihozni?

– Te nem ismered a történetünket? Hát akkor majd vacsora után elmesélem.

Judit nem a főzésben volt erős, bárányt készített, ízleteset, de egy kicsit kemény maradt a hús, a sok zöldségköret langyosan került az asztalra, a főtt kukorica viszont édes volt és finom a kevés vajjal, amit Földes példáját követve ők is rátettek.

Vacsora után átültek a nappaliba, Vencel a kanapéra a Csók-kép alá, Roni szemben vele, így tüzetesen tanulmányozhatta a vidám Züzüt apja kertjében. De röviddel később tekintetét már csak Juditra szegezte.

– 1941-ben jöttünk el Magyarországról, gondolhatod, az utolsó pillanatban. Szó szerint az utolsóban. Akartunk korábban is, de amerikai vízumot lehetetlen volt szerezni, annyian próbáltak ide jönni. Ferenckémnek otthon nagyon jó állása volt, először a Svábhegyi Szanatóriumban, utána privát praxisban dolgozott, jól keresett, kényelmesen éltünk, közel a Parlamenthez, egy szép, négyszobás lakásban. De egyre rosszabb érzés volt zsidónak lenni, és anyuka is nagyon akarta, hogy eljöjjünk. Ferenckémnek pár évvel korábban volt egy amerikai páciense, aki Kínából hazafelé tartott, de megállt Budapesten, mert nagyon betegnek érezte magát.

– Az emlékezetes eset volt – szólt közbe Földes. – Hozzám került, nagyon rossz állapotban, csontsoványra fogyva a sok hasmenéstől, és szerencsére elég gyorsan kiderítettem, hogy amőbiázisa van, gyógyszert is adtam, az hatott, így elégedetten, gyógyultan és hálás szívvel hagyta el a szanatóriumot. A felesége is vele volt, sokat beszélgettünk, összebarátkoztunk, és amikor elmentek, úgy éreztük, lett egy barátunk az Egyesült Államokban. Mint kiderült, ők is úgy érezték, hogy barátokat hagytak hátra, akiknek segíteni szeretnének.

– 1941 volt – vette vissza a szót Földes felesége –, amikor már reményt vesztettünk, és beletörődtünk abba, hogy bármi van, bármi lesz is, otthon maradunk, mert nem tudunk mást tenni. És akkor Ferenckém kapott egy telefonhívást az amerikai alkonzultól, hogy látni szeretne bennünket. Képzelheted a megdöbbenésünket: az amerikai alkonzulhoz ezrek szerettek volna bejutni és segítséget kapni, hiába, mi pedig, akik meg sem próbáltunk eljutni hozzá, meghívást kapunk. Amikor bementünk, azt kérdezte, nem akarunk-e kivándorolni Amerikába, mire mi mondtuk, dehogynem, nagyon szeretnénk. Mire ő: akkor miért nem adunk be vízumkérelmet? Mire mi: legalább kétszázezer kérvény van benn, minek beállni ennek a sornak a végére, amikor mindössze nyolcszáz magyar zsidót engednek be évente Amerikába. Ezzel ne törődjenek, mondta, adják be a kérelmeket. Nem volt kedves ember, egy felesleges szót nem vesztegetett ránk, tíz perc után már az utcán voltunk. Emlékszem a langyos tavaszi napsütésre, arra, ahogy lassan, szótlanul mentünk, egymás kezét szorítva, földre szegezett tekintettel, egyikünk sem találta a szavakat. De belül ujjongtam. Másnap beadtuk a kérelmeket, és néhány órán belül kezünkben volt a vízum. Leírhatatlan volt az érzés: megéled a csodát, amiről tudod, hogy nincs, csak a mesében, és mégis megtörténik, és veled történik. Jön az őrangyal, felemel, a szárnyára ültet, és elröptet az Óperenciás-tengeren túlra. Később kiderült, hogy Ferenckém amerikai betege New Jersey-ből levelekkel sorozta az amerikai konzulátust, leírta a tapasztalatát a szanatóriumról, az első osztályú orvosi ellátásról, a gyógyulásáról és főleg a kiválóan felkészült, nagy tudású orvosról, aki nagy nyereség lenne az Egyesült Államoknak, következésképp beutazóvízumot kell kapnia. 1941-ben a vízumkérvényben már azt is igazolni kellett, hogy az illető el is tudna jutni Amerikába, ahova akkor már csak Lisszabonból indultak hajók, és ezekre több ezer kétségbeesett menekült próbált feljutni. Amerikai támogatóink erről is gondoskodtak: barátaik révén elintézték, hogy az American Export Line, amely akkor havonta két hajót indított New Yorkba részben rakománnyal, részben utasokkal, írásba adta, hogy felvesz bennünket egy hajójára, ha eljutunk Lisszabonba.

– De eljutni oda akkor már szinte lehetetlen volt. Először is útlevél kellett, de Ferenckém tartalékos tiszt volt, tehát el kellett engednie a Magyar Királyi Honvédségnek, aztán átutazóvízumot kellett szereznünk Magyarország és Portugália között minden országra. Ferenckém, most meséld tovább, vagy ne, inkább várjatok meg, hozom a desszertet. – Azzal felállt, és kiment a konyhába, Roni buzgón utána.

Földeséknél nem voltak nehéz, agyoncukrozott sütemények, általában gyümölcssalátát ettek, ami azt jelentette, hogy Judit összevágott sokféle gyümölcsöt, amit vagy csak magában, vagy legfeljebb egy kis fagylalttal megbolondítva ettek. Vencel szerint Amerikában nem létezik olyan finom gyümölcs, mint Magyarországon, mert idő előtt szedik le, nem a fán érik meg, ami igaz lehet, mert Földes Judit is egy papírzacskóban, a hűtőszekrény tetején tartotta a gyümölcsöket, szerinte úgy érnek meg a legjobban. Már kész volt az összevágott gyümölcs, csak szét kellett osztaniuk négy kis tálba, aztán bevitték a nappaliba, ahol Földes és Vencel között már a hétfőre tervezett kísérletekről folyt a társalgás. Amint a két nő leült, Földes azonnal beszélni kezdett, a gyümölcssalátából is csak egy kanállal evett, aztán letette a tálat az asztalra. Láthatóan fontos volt neki, hogy visszatérjenek a negyven évvel korábbi történethez.

– A Honvédelmi Minisztérium egyik ezredeséhez irányítottak, aki dönthetett az elbocsátásomról. Ültem vele szemben, és láttam, hogy gondosan tanulmányozza az összes rólam szóló iratot, körülbelül tíz percig meg sem szólalt. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor azt mondta: „Ön egyike volt a legkiválóbbaknak a kiképzőiskolában, minden elöljárója a legjobb véleményt adta önről később is, amikor szolgálatra behívták. Nagyon szomorú, hogy olyan emberek, mint ön, kénytelenek elhagyni az országot. Elengedem, de fizessen be 400 pengőt, ennyibe került a kiképzése.” És aláírta az elbocsátásomról szóló papírt. Elkövettem azt a hibát, hogy a nevét nem jegyeztem meg, így amikor 1948-ban először mentem vissza Magyarországra, hiába próbáltam, nem sikerült a nyomára bukkannom.

– Ezután az útlevelet nagyon gyorsan megkaptuk, de az átutazóvízumok megszerzése időközben reménytelenné vált. Át kellett volna utaznunk a „szabad” Franciaországon, ami röviddel korábban még lehetséges volt, mert a Vichy-kormány egy ideig engedélyezte, hogy zsidók – igaz, zárt vonatokban – átutazzanak Franciaországon. A francia konzul jóindulatát anyósom közbenjárásával sikerült is megszereznünk, aki egy kis ajándékot, egy briliánsgyűrűt küldött a konzul magyar barátnőjének. Ez aztán hiábavaló befektetésnek bizonyult, mert a konzult hazarendelték, és utódja már azzal a szigorú utasítással érkezett Budapestre, hogy zsidóknak több vízumot nem adhat ki. Megint elakadtunk, s megint anyósom lépett közbe. Most egy Lufthansa-alkalmazottat sikerült találnia, aki némi ellenszolgáltatás fejében vállalta, hogy Berlinen keresztül eljuttat bennünket Lisszabonba. És ha egy német megígér valamit, azt be is tartja – hibátlanul. Elrepültünk Berlinbe, ahol egy éjszakát kellett töltenünk, sétáltunk is a városban, és döbbenetes, sőt félelmetes látványt nyújtott az akkor már gyakran bombázott, sok helyütt romos város. Az Operaház például, amelyet belülről még nem láttam, de anyósomtól hallottam róla, aki korábban többször megfordult ott, amikor Berlinben élő unokatestvérét látogatta. Másnap repültünk tovább, a gép leszállt a terveknek megfelelően Münchenben, aztán motorhiba miatt Franciaországban is, de végül megérkeztünk Lisszabonba. Egy nappal később már ott álltunk az Excalibur fedélzetén, és ahogy lassan kihajózott velünk, csendben néztük, amint egyre távolabb kerül a kontinens, amelynek egy darabja a szülőföldünk.

– Münchenben történt még egy megrázó esemény. Velünk utazott három fiával egy nógrádi asszony, akinek a férje már Amerikában volt, korábban kóser mészárosként kvóta feletti vízumhoz jutott, Clevelandben dolgozott, és összegyűjtött annyi pénzt, hogy a családját kivitesse. Emlékszem a nevére is, Grünbergnek hívták. Amikor leszálltunk Münchenben, kiderült, hogy egy Lisszabonba tartó német ifjúsági delegáció várja a gépet, de nem volt elég hely, így néhány utast egyszerűen leparancsoltak a gépről, köztük a legidősebb Grünberg fiút. Rettenetes volt látni, ahogy az az asszony összetört: hátrahagyta az elsőszülöttjét, és még tiltakozni sem nagyon mert, hiszen ott volt a másik kettő.

– Mielőtt elindultunk, mi is fájdalmas búcsút vettünk az otthon maradottaktól: én a szüleimet, négy bátyámat és a nővéremet hagytam hátra, Judit a szüleit. Három bátyám odaveszett, a szüleim meghaltak, mire viszontláthattam volna őket, csak a nővérem és egy bátyám maradt meg a szűk családból. Őket a szomszédok bújtatták.

Egy darabig csendben ültek. Kint még világos volt, de már csak egy-egy madár rikoltását lehetett hallani a becsukott ajtón át. Meleg este volt, mint minden este itt, még éjszaka sem segített a nyitott ablak. Roni Züzüt bámulta, de aztán elkapta a tekintetét, úgy érezte, nem illik most ide a rózsás, mosolygó arc. Vagy mégis? Végül is egy jómódú amerikai otthonban ülnek, két elégedett és boldog emberrel, akiknek minden megadatott az életben, szép család, gyerekek, unokák, szakmai sikerek, gazdagság, elismerés, szabadság, miért is ne mosolyoghatna a falon egy magyar festő kislánya. Boldogabbak lettek volna otthon a belvárosban? Aligha. Züzüt is már rég elvesztették volna. Nézegetné valaki más a szobája falán, talán egy jó szomszéd, talán valaki, aki nyilas volt, vagy ávós, vagy ebben a sorrendben mind a kettő, de lehet, hogy régen elenyészett volna mint érdektelen hadizsákmány, valahol a nagy orosz végtelenben. Ez egy jó történet. Megmenekültek, életük lett, szép élet. Végül Roni szólalt meg:

– De hogy került ide a meisseni készlet, a képek, a bútorok?

– Hát anyuka intézte azt is – mondta Judit mosolyogva. – Legelőször az esőkabátomat küldte utánam, mert aggódott, hogy meg fogok fázni, tudta, hogy akkor már várandós voltam. Azokban a lehetetlen időkben is képes volt találni egy ismerőst, aki nem sokkal utánunk még átjutott Amerikába, táskájában az én esőkabátommal. Évtizedekig nem vettem helyette másikat, valahogy azt éreztem, hogy árulást követnék el, ha kidobnám. Aztán, amikor már zavarba ejtő külsőt mutattam benne, mégiscsak lett új esőkabátom, de megtartottam azt is, és viseltem az itthoni kerti munkákhoz. Még mindig megvan valahol a pincében, egy szekrényben, eggyel több holmi, amit majd a lányaim dobnak ki, ha meghalok.

– A többi holmi később jött, már a háború után. A szüleim megmenekültek, az egyik cselédlányuk bújtatta őket a lakásában, és mire onnan előjöhettek, a lakásukat kifosztották, majdnem minden holmijukat széthordták, sosem tudták meg, kik, a visszavonuló németek, a bevonuló oroszok vagy otthoni jóemberek. A mi holmink viszont csodálatos módon túlélte a többszörös rablást, rombolást a nagybátyám villájában, a Rózsadombon, ahol egy belső lépcső alatti rakodótérben helyeztük el a porcelándolgainkat, ezüstöt és kisebb bútorokat. A villát először egy német diplomata foglalta el, majd amikor elmenekült, a házat bombatalálat érte, később többször kifosztották, de ehhez a rakodóterülethez valahogy nem fértek hozzá, talán a romok miatt. 1946-ban, amikor már nagyobb dolgokat is lehetett küldeni a kontinensről, ha valaki megfizette a szállítást, anyuka fáradhatatlanul szedegette össze a holminkat és intézte a feladást. Így jött ki az étkészlet, a porcelánvázák, valamennyi ezüst, képek és néhány kisebb antik bútor is, amit itt láttok. Csodálatos érzés volt újra a régi tárgyaink között élni. Valami otthonról – az otthonba.

Judit elhallgatott. Kis szünet után Vencel kérdezte meg:

– Mi lett a szüleiddel?

– 1947-ben Judit szülei is megérkeztek. – Feri vette át a szót. – Bevándorlóvízumot kértek, de apósom átmenetinek gondolta a látogatásukat, sikeres ügyvéd volt otthon, a háború után nagyon gyorsan vissza tudta építeni a praxisát, és úgy gondolta, nem hagyja ott, ami olyan jól megy. Anyósom hiába próbálta rábeszélni, hogy hozzák magukkal a bútoraikat és más tárgyaikat, arról apósom hallani sem akart, azt mondta, nem akar üres lakásba hazaérkezni. Aztán amikor a kommunisták átvették a hatalmat, és a magyar konzulátustól felszólítást kaptak, hogy szolgáltassák be az útlevelüket, már ő sem akart visszamenni. Többé nem dolgozott ügyvédként. Olvasta a New York Timest, kezdetben nehézkesen, mert nem tudott jól angolul, de a szókincse olyan gyorsan gazdagodott, hogy hamarosan ő lett a család sajtófigyelője. Anyósom, aki rendkívüli asszony volt, ez talán már az eddigiekből is kiderült, hamar magára talált. A saját tervei alapján elkezdett divatos ékszereket készíteni, gyöngyökből, üvegből, kövekből, és mivel rendkívül jó ízlése volt, elegáns áruházaknak tudta eladni őket, és életében először pénzt is keresett, ha nem is sokat. Amikor elutaztak Ausztráliába, hogy Judit bátyját meglátogassák, gyöngyöket és nem tudom, még milyen eszközöket kellett utánaküldenünk, mert néhány hét alatt ott is sikert aratott az ékszereivel. Nyolcvanéves elmúlt, amikor meghalt, de nekem a mai napig hiányoznak azok a beszélgetések, amelyeket szombatonként folytattunk, csak ketten, amikor ebédre átmentem hozzá. Itt lakott a közelben, s szertartássá vált, hogy szombaton délben vendégül látott, Judit szerint azért, hogy róla beszéljünk, és jól kipanaszkodjuk magunkat egymásnak.

Földesék házához több mint egy hektár erdő tartozott, ezt másnap reggel járták be. Ritkás, rendben tartott terület volt, sok szép régi fával és telepített bokorral, de Földesék nem nagyon szoktak sétálni benne. Legfontosabb sportjuk az úszás volt, mind a ketten jól úsztak, de saját úszómedencét nem építettek, noha ott volt a ház háta mögött a helye. Földes szerint azért, mert a falunak van egy óriási strandja, 50 méteres medencével, ahol pár dollárért akár egész nap úszhatnak, akkor minek otthon is egy medence? Roni kérdezte, hogy lehet egy ilyen kis településnek, mint Briarcliff Manor, saját strandja. Az adóinkból, volt a válasz. Westchester gazdag megye, itt igazán jómódú emberek élnek, és sok adót fizetnek, nemcsak a szövetségi adóhivatalnak, hanem New York államnak és a falunak is. Hát ebből van az uszoda, és minden más is, jó iskolák, tűzoltóság, rendőrőrs, biztonság, szóval jó élet. Roni számára ismeretlen fogalom volt az adó, Vencel magyarázta, hogy ők is adóznak otthon, csak nem tudják, de azért olyan alacsony a fizetésük, mert előre elvonják, amit itt adónak neveznek. Ez érthetőnek tűnt, csak az nem, hogy miért marad olyan kevés.

Ezen a hétvégén eljutottak az uszodába is. Az augusztusi hőség Briarcliff Manorban is fullasztó volt a majdnem százszázalékos páratartalommal. Útban a strandhoz elhaladtak egy óriási zöldterület mellett, amelyet kerítés vett körül, és nagy vaskapu zárta el illetéktelenek elől. A környék legelegánsabb golfklubja, jegyezte meg Feri, ide nem vettek be engem, amikor a faluba költöztünk, nem vettek fel egyetlen zsidót sem. Ma biztosan felvennének, de már nem foglalkozom velük.

Majdnem az uszodánál jártak, amikor szóba hozta Editet.

– Hétvégén általában hozzájuk megyünk úszni, príma medencéjük van, de nincsenek most itthon, Puerto Ricóba mentek a víkendre, a férjének van ott egy lakása. Jövő hét végére megjönnek, úgyhogy találkoztok még Edittel, mielőtt hazamennétek.

– Ő kicsoda? – Roni ezt a nevet még nem hallotta, pedig Vencel, aki többször volt már itt, felkészítette, hogy várhatóan kikkel találkoznak majd.

– Neki köszönhetem, hogy húsz éve New Yorkba jöttem – mondta Földes –, ő volt előttem az aneszteziológiai tanszék vezetője, de fiatalon meghalt a férje, aztán örökbe fogadott egy gyereket, és pár év után úgy döntött, lemond a vezetésről, hogy többet legyen a lányával. Nem akarta az egyetemet cserben hagyni, így mindjárt utódról is gondoskodott, megkeresett Pittsburghben – akkor ott vezettem a tanszéket –, hogy eljönnék-e ide és átvenném-e tőle a vezetést. Nagyon nehezen adtam be a derekam, mert jól éreztük magunkat Pittsburghben, de végül mégiscsak igent mondtam, az Albert Einstein egyetem nagy csábítást jelentett. Aztán az ő élete úgy alakult, hogy pár éve kiköltözött a városból, történetesen a közelünkbe, jó barátok is lettünk, és sokat vagyunk együtt. Sokszor áthív bennünket úszni, bridzselünk is rendszeresen, kár, hogy éppen most nincsenek itthon. De meglátjátok, nagyon jó a village uszoda is.

A következő hét végén Manhattanben továbbképző kongresszus volt aneszteziológusok számára, annak szünetében a szálloda kávézójában találkoztak először Edittel. Egy kis, kerek asztalnál ült a férjével, és amikor Földessel besétáltak a kávézóba, az asztalukhoz invitálta őket. Meghatározhatatlan volt a koruk. Edit ciklámenszínű selyemblúzt és fehér szoknyát viselt, rövid ősz haját hátrafésülte, szabadon hagyva az egész arcát és kiemelve élénk, kék szemét, érdeklődő tekintetét, amelyet jól hangsúlyozott a kevés, diszkrét smink. Az aneszteziológiáról kezdtek beszélgetni, arról, hogy alig lehet olyan orvost találni, aki hajlandó Feri mellett a laboratóriumban is dolgozni, de Edit szerint a legfontosabb mégiscsak az, hogy egy aneszteziológus, aki intenzíves is, jól bánjon a légcsőtubussal, és tudja, mit kell csinálni, ha baj van egy beteggel. Igen, de ez mégiscsak egy egyetem, s ha az orvos nem csinál kutatómunkát is, mitől lesz kvalifikáltabb, mint egy kórházi kolléga, mondta Földes, s Roni mintha otthoni klinikus kollégáit hallotta volna. De nem is a témára figyelt igazán, hanem Editre. Tetszett neki, ahogy beszélt, érvelt, tetszett a nyugalma, a határozottsága, tetszett, ahogy az arca, a tartása, a hanglejtése, az egész jelenség sugározta a magabiztosságot, ami mégsem volt fölényes vagy ellentmondást nem tűrő. Szép, választékos angolt beszélt, egészen enyhe akcentussal, amelyet Roni nem tudott azonosítani. Nem magyarul hangzott, az biztos, ezerből fel lehet ismerni, ha valaki magyar anyanyelvű, és felnőttként tanult meg angolul. Például Földes, aki hibátlan angolsággal, óriási szókinccsel beszélt, de olyan hanglejtéssel, mintha egy Móricz-novellát mesélne. Szakmai kongresszusokon sokféle nációt hallott már angolul beszélni, és megtanulta felismerni a francia lágyságot, a német akkurátusságot vagy az olasz dallamosságot az angol szöveg mögött. Edité egyikre sem emlékeztetett. Próbálta azt is kitalálni, hány éves lehet. Ha Földest ő hívta az Albert Einsteinre, akkor olyasmi korú lehet, mint Földes, de semmiképpen sem sokkal fiatalabb, szóval hatvanvalahány. Jó lenne ennyi idős koromban ilyennek lenni, gondolta, de azonnal meg is ütközött ezen, mintha éppen példaképet választana, noha nem is ismerte. Egyébként is idegesíteni szokta, amikor időnként megkérdezték tőle, van-e példaképe. Mi az, hogy példakép, és hogy akarhatnék más lenni, mint ami vagyok? Zrínyi Ilona legyek, egy bátor, áldozatkész grófnő, a huszadik században? Bár az a szerelem Thökölyvel szép lehetett. Vagy Rosa Luxemburg, akit nagyon kedvező színben tüntettek fel az iskolában, viszont elég csúnyácska volt, hát hozzá már csak nem akarhatok hasonlítani. Talán ha példaképválasztó korban megismertem volna Hugonnai Vilma küzdelmét azért, hogy elismerjék otthon a Svájcban szerzett orvosi diplomáját, megfontoltam volna, hogy mégiscsak legyen példaképem. Ez a grófnő, tessék, megint egy grófnő, otthagyott csapot-papot, na, ez nem pontos, szóval, a férje engedélyével elment Svájcba, hogy orvossá válhasson, mert Magyarországon erre egyetlen egyetemen sem volt esélye. Majd évekkel később elkezdte küzdelmét, hogy az orvosi diplomáját elismerjék otthon is. Roni az eredeti jegyzőkönyvekben olvasta, hogy tudós, nagy tekintélyű professzorok azon vitatkoztak, vajon alkalmas-e egyáltalán a női agy olyan komoly tudományok elsajátítására, mint az orvostudomány. Először az volt a baj, hogy van ugyan diplomája, de nincs érettségije, ám hiába tette le az érettségi vizsgát 34 éves korában, utána még majdnem 20 évet várnia kellett amíg zürichi diplomáját otthon is érvényesnek tekintették. S azt is csak néhány egyetemi szigorlat teljesítése után! Alig nyolcvan évvel ezelőtt! De ezt a történetet csak nem sokkal korábban ismerte meg.

Most pedig itt ül, szemben egy vadidegen nővel, és olyan szeretne lenni, mint ő. Igaz, nem most, csak néhány évtized múlva, de akkor is. Mielőtt elbúcsúztak, Edit még megkérdezte, a hét végén is Westchesterben lesznek-e, mert ha igen, szívesen látja őket vasárnap délután egy teára, fürdőruhát is hozzanak, mert van medence, és bridzselni is lehet, ha kedvük van.

Így kerültek először Edit házába. Valójában nem is Edité volt a ház, hanem a férjéé. Földes látta el őket információval a látogatás előtt, s elmondta, hogy Hans egy gazdag osztrák cukorkagyáros fia, aki üres zsebbel érkezett az Államokba, vagyis hát abban az üres zsebben volt azért vagy négyezer dollár, s ami sokkal fontosabb, ott volt a fejében a tudás, hogy hogyan kell exkluzív minőségben és bécsi ízléssel cukorkát és csokoládébonbont készíteni. Bécsben az ő gyárukban készültek a világon először a gyümölccsel töltött, egyenként, díszes papírba csomagolt cukorkák, s a likőrrel vagy konyakkal töltött csokoládék. A kiválasztottak számára termeltek, szépet, ízeset, drágát. Hans 1938-ban az anschluss után menekült ki Ausztriából, s megpróbálta az üzletet New Yorkban újraindítani, de azt a hatalmas birodalmat, az ezerötszáz alkalmazottal, akit hátrahagyott, nem tudta visszaépíteni. Exkluzív és delikát candy-világra itt nem volt szükség, fontosabb volt a sokak számára elérhető, olcsóbb és persze igénytelenebb édesség. Ez már nem az ő világa volt, nem is érdekelte, így, bár tisztesen meggazdagodott, óriási vagyonra nem tett szert. Edit hét éve költözött ki Hans házába, azóta voltak házasok.

Varázsos helyen éltek. A nappali hatalmas üvegfalain át szinte bejött a kert a házba, ahonnan a Hudson folyóra és a jersey-i oldal dombjaira láttak. Oldalt a kertben volt a medence, kényelmes székekkel, ágyakkal körülvéve. A hatalmas kert egyik oldalát fenyőliget, másik oldalát magas bokrok zárták le, középen a füves tisztás közepén virágágyás pompázott piros begóniával teleültetve, és bármerre nézett, Roni tekintete szobrokon akadt meg. Elszórva a kertben különböző méretű bronzalakok díszlettek, a legérdekesebb egy balerinacsoport volt, amelynek az állványát úgy helyezték el, hogy a finom, légies mozdulatokba merevedett táncosok sziluettje a folyó előtt rajzolódott ki. Hans előző felesége táncos volt, később szobrokat készített, s halála után minden úgy maradt a kertben, ahogy ő elrendezte.

A ház is tele volt meglepetésekkel. Hans dolgozószobájának faláról egy oroszlán feje emelkedett ki, mellette egy bivaly nézett le a padlón elhelyezett faszobrokra, köztük egy nyilazó afrikai vadászra. Roni nem volt elragadtatva a látványtól, jobban szerette volna ezt az oroszlánt életben látni, jó messziről, lehetőleg egy sivatagban, ahol soha nem járt még. Bizarrnak találta, hogy valaki ezeknek a falhoz rögzített, cseppet sem barátságos fejeknek a társaságában töltse munkás óráit, igaz, háttal, mert az íróasztalt az ablak előtt helyezték el, ahonnan a kertre és a folyóra lehetett látni. Nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy Hans fiatalabb korában vadászott, és szeret emlékezni erre.

A nappaliban egy hatalmas Steinway zongora állt, nyitott fedéllel, a kottatartón nyitva hagyott kottával, de Roni nem tudta kivenni, melyik darab maradt ott félbe. Egy másik kotta is nyitva maradt, a zongora mellett egy magasabb állványon, mellette egy polcon elhelyezett hegedű társaságában. Ki muzsikál ebben a házban? Hát az oroszlánvadász, bár Edit nem pontosan így mondta. Mit csinál még ez az ember? Vadállatokra vadászik, aztán Chopint játszik zongorán, vagy vonós kamarakvartettben hegedül, szabad idejében pedig üzletember. Ír is, jegyezte meg Edit, mielőtt emigrált, több könyve megjelent németül, most angol nyelvű emlékiratain dolgozik. Ja, és fest is. Egy éve Ausztriában kiállítást rendeztek a képeiből, nagy esemény volt Bécsben, hogy újra otthon a híres család egy tagja, akinek cukorkákról ismert nevét most képek szignójaként láthatták. Ez már kicsit sok nekem, gondolta Roni, de csak annyit jegyzett meg, mifelénk az ilyen emberekre mondják, hogy reneszánsz ember.

Edit magyarul beszélt, de csak akkor, amikor egy-egy percre kettesben maradtak. Szabadkozott, hogy nem tud már jól magyarul, nem is használja a nyelvet, Alizzal, a húgával és Hansszal németül beszélnek, másokkal angolul, senki nincs, akivel magyarul kellene beszélnie. Talán csak az öccsével, Friedllel, amikor itt van Angliából. 18 éves volt, amikor elkerült Magyarországról, a numerus clausus miatt Bécsbe ment tanulni, két héttel az anschluss előtt kapott diplomát, később Angliába került, majd a háború után ide. Igaz, az első férjével magyarul beszéltek, de ő hamar meghalt. Ezt a néhány életrajzi adatot két perc alatt elmondta magáról, hibátlan magyar nyelven.

Ádám Veronika

A délutánt a kertben töltötték. Roni életében először ivott Kir Royalt, egy kicsit a fejébe is szállt, de jólesett üldögélni a medence mellett, bámulni a lemenő nap fényét, amint visszatükröződik a folyón, hallgatni a kánikulai bágyadtságból magukhoz térő, fel-felcsicsergő madarakat. Ez a ház bizony sokkal szebb, mint a MAORT-házak, konstatálta, és nem sejtette, hogy éveken keresztül itt tölti majd a legszebb nyarait, s már-már olyan érzés lesz visszajárni ide, mintha hazajönne.

Ádám Veronika: Távolból őrzöm
Jaffa Kiadó, Budapest, 2020