Révész Sándor: Dobi István, az elfeledett államfő (részlet)

Posted on 2021. január 21. csütörtök Szerző:

0


Bevezetés

Dobi Istvánról könyvet írni? Minek? Nincs neked jobb dolgod? Mi van ezen az emberen megírnivaló? Ez volt az egyik tipikus vélemény a környezetemben, amikor szóba került, mivel foglalkozom.

Az ellentétes vélemény Dobi István réges-rég eloszlott környezetében lehetett tipikus. Ezt a közeli barát, Sipos Gyula fogalmazta meg a legszemléletesebben: „Legendás életű ember. Valamikor csak mesékben olvastunk ilyent, hogy elindul a szegényember legkisebb gyermeke, megküzd a hétfejű sárkánnyal, és király lesz belőle. Dobi Istvánnak pedig pontosan ez az élettörténete. Elindult a szőnyi szegénységből, a földmunkássorból, meggyőződése szerint helytállt a világban, és államfő lett.”

Érdektelen lesz-e ez a „mese” attól, hogy „a szegényember legkisebb gyermeke” senki lett, mire „királlyá” vált? Vagy annál érdekesebb?

Milyen a csúcson senkinek lenni? De vajon nem senki számos király egy alkotmányos monarchia parlamentáris demokráciájában, ahol nincsenek döntési jogosítványai?

Mitől lenne érdektelenebb Dobi István élete, mondjuk, II. Erzsébeténél, aki csak azt a politikai üzenetet olvashatja fel, amit a kormányfő a kezébe ad? Attól, hogy Dobi nem oda született, ahonnan egy állam első számú méltóságai a legnagyobb valószínűséggel kikerülhetnek, hanem oda, ahonnan a legkisebb valószínűséggel?

És mennyire volt senki ez a senki?

Senkiből nem lesz senki – az államhatalom csúcsain. Mielőtt senki lett volna, mégiscsak kellett valakinek lennie ennek a Dobi Istvánnak. Volt is.

Országszerte ismert ember. A szegényparasztságnak, a magyar társadalom legszélesebb és leggyengébb érdekképviselettel rendelkező rétegének első számú képviselője a politikai életben.

Amikor pedig senkinek látszott, és lényeges szempontokból az is volt, akkor sem volt senki – egyéb, szintén lényeges szempontokból.

Amikor városi, értelmiségi és a kulisszák mögé nem látó szemmel csak a senkit lehetett látni belőle, akkor is volt valaki vidéki, paraszti szemmel nézve. Meg azokéval, akik politikai pályának nemcsak utolsó két, hanem első három évtizedéről is tudtak valamit. Meg azokéval sem, akik beleláttak a kulisszák mögötti agrárpolitikai küzdelmekbe.

Agrárpolitikusként ugyanis Dobi sohasem volt senki. Legfeljebb élete legutolsó éveiben.

Sokan szerették, sokan gyűlölték őt a magyar vidéken, de senkinek kevesen vélték.

Korának vezető politikusai közül ő volt a „legnépközelibb”; az ő kapcsolatai voltak a legkiterjedtebbek a mezőgazdaságból élők, vagyis a parasztok körében. Ő járta legsűrűbben és legszívesebben az országot, ő volt otthon a legtöbb településen, ő beszélte legjobban, mond-hatnánk, anyanyelvi szinten a vidék nyelvét, őt tegezték a legtöbben, ő volt a legtöbbeknek „Pistám”, „Pista bátyám”, „Pista bácsi”. Ő volt a magyar államfők közül az első és Göncz Árpádig az egyetlen „országos bácsi”. Előtte nyíltak meg leginkább és tőle féltek legkevésbé az emberek. Ő tudta legjobban felszívni a vidék panaszát. Jó hatékonysággal szívta föl, és rossz hatékonysággal használ(hat)ta föl, amit fölszívott.

A kommunisták részeges bábja – ennyi maradt meg Dobiból a köztudatban fél évszázad távolából. Ennyi is csak a köztudat azon részében, amelyben egyáltalán megmaradt valami. Ez a köztudomás éppenséggel nem ellentétes a valósággal, de a valóság ennél sokkal gazdagabb, érdekesebb, tanulságosabb és drámaibb.

Valóban: báb is volt, ivott is. Sok bábjuk volt a kommunistáknak, és sokan ittak sokat Dobi korában és környezetében (is). De ezeknek a sokaknak nem ebben merült ki az életük.

Dobiból a Bólogató Jánost látta a nyilvánosság. A keserű, kritikus, káromkodó, Rákositól Nagy Imrén át Kádárig mindenkiben csalódott, mindenkire végtelenül dühös, elkeseredett Dobit csak azok látták, akik közel álltak hozzá.

Tíz éve tudhat mindenki, aki tudni akar, erről a Dobiról. Azóta, amióta megjelentek a hozzá legközelebb állók egyikének, Ortutay Gyulának a naplójegyzetei. Azóta áll előttünk az a Dobi, aki mindennek elmondta Kádár Jánost, Kállai Gyulát, Erdei Ferencet, Fehér Lajost – mindenkit.

De mintha ezt mégsem akarná tudni senki. Mintha senki nem vette volna észre, hogy mennyi fontos tanulság rejlik a töltött pisztollyal a párnája alatt alvó öreg Dobi lelki és idegi összeomlásában.

A senkiségébe beletörődni nem tudó stróman tragédiájában.

Réges-rég kutatható, idézhető, elemezhető Dobi „titkos naplója”, amelynek nyilvánosságra kerülésétől olyannyira rettegtek a magyar politikai vezetők, hogy félelmükben hazalopatták Bécsből a tartalmát ismerő Dobi-unokát.

Bárki elolvashatja a Szabad Föld 1964-es évfolyamában sok folytatásban leközölt, de könyvként letiltott Dobi-művet, a rendkívül „problémacentrikus” Emberek a szövetkezetben-t, amelyben tömegével hozza a riasztó példákat rosszul működő szövetkezetekről, igencsak közérthetően és a lap több százezres olvasóközönsége számára nagyon is fogyasztható formában.

Tudom, hogy az ilyen véletlenek roppant ritkák, de ha valakinek véletlenül mégis a kezébe kerül Dobi önéletírása, a Vallomás és történelem, akkor meglepve tapasztalhatja, hogy milyen könnyű végig-járni annak a két kötetnek a kilencszáz-valahány oldalát, és mennyire érzékletes képet kap azokról a torokszorító életviszonyokról, amelyek között Dobi életének első, majdnem ötven éve eltelt.

Amikor ennek a könyvnek a Dobi gyerekkorát és fiatalságát bemutató néhány részletét leadtam a Mozgó Világ-nak, a lap főszerkesztője, P. Szűcs Julianna azt mondta, ez olyan, mint egy szociofotó.

Révész Sándor

A folytatás itt olvasható

Révész Sándor: Dobi István – Az elfeledett államfő
Egy nincstelen parasztfiú útja a hatalomba
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2020
480 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 4199 Ft
ISBN 978 963 504 3057

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Ki volt Dobi István? Nem könnyű eldönteni erről az ismerősnek tűnő, ám mégis az ismeretlenségbe süllyedt államfőről, hogy ki is volt valójában. Talán „a szegényember legkisebb fia”, aki megküzdött a szegénységgel és névleg elnyerte a fél királyságot, de valódi király még a trónján sem lehetett.
Talán a magyar földet és földművest leginkább megértő politikus, aki a szövetkezetesítés képviseletével mégis igen sokat rontott a földből élők helyzetén. Talán Rákosi és Kádár alkoholizmussal küzdő bábja, aki pontosan látta a rendszer működésképtelenségének megannyi jelét, ám szerepe kimerült a csip-csup ügyek buzgó intézésében.
Az élete – felemelkedése és csendes bukása – mögött ott lüktet a korabeli rendszer minden sajátossága, kényszere és megalkuvása. Csupa olyan ellentmondás, amelyek megértése Magyarország történetének megértéséhez viszi közelebb az olvasót.