Kartali Zsuzsanna: Nasi (részlet)

Posted on 2021. január 4. hétfő Szerző:

0


– Paterold ki azt a dögöt, Mutter, mert hülyét kapok mán a nyüszítésétől, komolyan mondom!

– Jóvan na, Faterkám, ne húzd fel magad! Mingyár jön a reklám, az alatt kiviszem a kis drágámat az udvarra, biztosan csak pisilnie kell. De aztán szóljál ám, ha folytassák a nyomozást, el ne aludj nekem, ha már kizavartál!

Faterkám aztán persze, hogy elszundított, már a reklámblokk legelején. A szürke, nyúlós téli délután akár estének is beillett volna, így Mutter valójában nem is számított másra. Mégse maradt le a gyilkosról, mert nem követte kedvencét a kertbe, csak toporgott plüsspapucsában a félkész verandaszélén. Csupasz lábának papucs fölötti része így is hamar libabőrös lett, ezért inkább visszaindult ura mellé a kanapéra.

– Majd úgyis kaparsz az ajtón, ha végeztél, ugye, kis drágám? Gina, hallod? Szóljál majd a Muttinak, és a Mutti majd beenged, okés?

A macskafej alakú plüsspapucsok fürgén csoszogtak a meleg felé, mintha maguk is fáztak volna. Gazdájuk még éppen elkapta odabenn a krimi végét. Ennek ára az volt, hogy a kinti love storyról viszont teljességgel lemaradt, pedig abban kedvence, Gina kutya játszotta a női főszerepet.

Azt, hogy Ginának kivel volt légyottja a kapucsínó-színű ködben, nem tudta meg senki. Az utcabeli kutyák ugyan láttak és megugattak egy fekete árnyat, amely áthatolt a drótkerítés folyton szaporodó folytonossági hiányainak egyikén, de az árny ahogy bejött, úgy ki is ment, nem lehetett abban semmi fennakadás. Főleg így, tüzelési időszak táján.

Mutternek, aki a krimi gyors végkifejlete után elégedetten kapcsolódott be párja horkolókoncertjébe, csak órák múlva támadt hiányérzete, amikor feltápászkodott, hogy végre rendesen lefeküdjön. Ginát annak rendje és módja szerint a lábtörlőre kucorodva találta, és mivel ártatlan játékmackó-szemeiből neheztelést vélt kiolvasni, amiért nem engedték be hamarabb, kiutalt neki egy kis kutyanasit.

– Elaludt a Mutti, te meg szépen áthűltél idekint, ugye, kis drágám? Gyere be velem az ágyikóba, ott majd együtt szépen megmelegszünk!

A bűntudatos gazdinak nem tűnt fel, hogy a mindig fázós Gina most egy cseppet sincs átfagyva. A kis öleb megtanulta már, hogy gazdája gyakori, de rövid ideig tartó hanyagságait hosszú szeretetrohamok követik. Összességében több kényeztetésben volt része, mint elhanyagolásban, így alapvetően elégedett kutya volt. Elégedettsége a selymes, feketés szőr alatt növekvő zsírpárnákban öltött testet.

Ezen az éjjelen a zsírpárnák alatti forró, mélyvörös puhaságban szokatlan mozgolódás támadt, majd lassacskán elcsitult. Nyomában nem maradt más, mint egy mikroszkopikus változás-csíra. Molekulák moccantak, sejtszervecskék nyújtóztak, anyagáramlás indult, hogy minden feltétel megteremtődjék a változás-csíra szárba szökkenéséhez. Ez a szár is mikroszkopikus volt, egy sejtsor, ami csoportosult, üregessé vált. Az üreg megnyúlt, betűrődött, újabb sejtmozgalmak indultak, kapcsolódtak, szétváltak, egymásra támaszkodtak, parancsokat adtak-kaptak. Ez a lüktetésnek induló mikrokozmosz még bármikor elenyészhetett, elhalhatott volna, de nem ez történt. Élni és növekedni akart.

Faterkám, a háromtagú falka vezére, aki a MEÓ nevezetű kocsma tulajdonosa és csaposa volt, Gina bundáján szokta tesztelni vendégei kutyatani műveltségét. Előre örült a kudarcuknak, amit saját sikereként fogott fel.

– Nna, szakikáim, milyen színű ez a kutya?
– Milyen, milyen… hát fekete!
– Egy jó fenét, ez szürke!
– Feketésszürke! Szürkésfekete!
– Ahá, látom, hogy egyikőtök se ért hozzá. Úgy híjják ezt a színt, hogy sötétezüst. Bezonyám! – Ígyvót írva a Gina pedigréjébe is, a Fater látta, mer eza kutya egy tiszta bisson havanyéz! – tódította a Mutti, aki a MEÓ-ban takarított, de otthon sosem. Legalábbis mindig így mondta kacsintva az ura, akit a vendégek is Faternak hívtak.

Erre a nő mindig meglengette felé a tenyerét, mintha nyakon akarná vágni. Ez naponta megismétlődött, úgyhogy senki se vette komolyan, mint ahogy a mindkét helyen állandó, de még éppen küszöbérték alatti koszt sem. Az igazság az volt, hogy Muttinak valamicskét mégiscsak kellett takarítania ahhoz, hogy féken tartsa a pormacskák hadait, amelyek a padlóra hulldogáló sós mogyorók, kenyérmorzsák, használt fogpiszkálók és szalvétagalacsinok szigetei között kergetőztek.

A szemét ehető részét unalmában vagy éhségében olykor Gina is fel-felszippantotta. Tápos- és vizes tálkája a bejárati ajtó mellett állt, de hogy ezek az ajtón belül vagy kívül helyezkedtek-e el, az attól függött, hogy éppen várható volt-e hatósági ellenőrzés. A megszokott, barátságos napi vendégkörbe már beleivódott a lojalitás, miszerint egy olyan ebbarát kocsmából, mint ez, semmilyen időben nem verik ki a kutyát, a háziasszonyét meg pláne nem.

Gina különben sem zavart senkit: egyformán tartotta a három kutyalépésnyi távolságot minden vendégtől. Azok, akik idegenkedtek volna tőle, ezt kapásból nagyra értékelték. Sem magától, sem hívásra nem ment oda senkihez. Megvolt viszont az a jó tulajdonsága, hogy akiknek bizalmaskodni támadt kedvük, és megkeresték, a bennük fennálló alkoholszinttől függetlenül részesültek abban a kegyben, hogy lehajolhattak hozzá, és kábé fél percig simogathatták. Az erősebb piaszag hatására egyleheletnyivel hamarabb állt odébb, ennyi volt csupán a különbség. Ha egy új vendég néminemű érdeklődést mutatott a kutya iránt, a gazdáknál való stabil bevágódás céljából a törzsvendégek egyike máris mantrázta a rövid ismertetővel egybekötött használati utasítást:

– Tuggya meg, hogy ez egy fajtatiszta, sötétezüst Bichon Havanese. Nem fekete, hanem sötétezüst, érti? Kislány, mert Gina a neve, és nem eladó. Majd ha esetleg pároztassák, a kölykéből talán eladnak. Nem harap, de csak a földön simogassa. Fölemelni nem szabad, mert leugrik, és ha eltörik valamije, akkor magának is el fog. Ezt nem én mondom, hanem a csapos úr, a Fater. Ja, és etetni se kéne a kutyát minden szarral (már bocs), kap ő rendes kutyakaját. Mi is kapunk, mégpedig partvisnyéllel a fejünkre, ha mégis beteg lesz, höhöhö. Ezt meg a Mutter mondja. A Fater neje, tuggya.

Nem is volt általában semmi feszültség Gina életében. Gazdasszonya munkaidejét, vagyis a reggel-, valamint a délután hattól tízig terjedő kétszer négy órát ugyanazzal a félálomszerű ténfergéssel töltötte, amivel a közbülső otthonlétet. A felületes megfigyelő úgy vélhette, Gina sosem alszik. A gondos megfigyelő viszont észrevehette, hogy éppen ellenkezőleg, Gina folyton alszik. Bárhol, bármikor képes volt elszenderedni, ülve, állva, sőt, néha még járás közben is. Ha eközben vészesen közel totyogott egy asztal- vagy egy emberlábhoz, érzékeny bajuszkái és szaglása a másodperc tört része alatt felébresztették. Egy pillanatig ébren volt, amíg az útakadályt kikerülte, de utána nyomban újra könnyű álomba merült.

Arra is nagyon érzékenyen reagált, ha a csúszásgátló gumiperemmel ellátott, rozsdamentes, sosem billenő tálkáihoz hozzányúlt valaki. Elég volt egy óvatlan vendégnek beléjük botolnia, mert hiszen arrébb rúgni őket ugyebár nem volt könnyű, és Gina már jött is ellenőrizni, mintha dróton húznák. Szemrehányón megtekintette a kilöttyent vizet, megszimatolta a kiszóródott eledelt, majd sarkon fordult, és álmának légpárnáin odébb lebegett. Tálkáinak tartalmába kizárólag akkor kóstolt bele, amikor Mutter a reggel és este hatos munkakezdésnél frissre cserélte. A maradék az enyészeté, illetve a ritkán betévedő kutyalátogatóké lett. Utóbbiakat csak addig méltatta lanyha figyelemre, amíg táljaiból ettek-ittak, de sosem neheztelt rájuk emiatt. Nem kívánatos közeledésük elől úgy tért ki, hogy minden feltűnő sietség nélkül gazdasszonya lábaihoz battyogott. Oda senki sem merte követni.

Mielőtt otthonról kilépett, Mutti a plüssállat-alakú benti papucsait műszőrme bélésű, fröccsöntött habgumi papucsokra cserélte. Mindeme lábravalót melegben meztéllábra, hideg időben bolyhos zsenília zoknira húzta. A kínai diszkontból származópapucsok, zoknik, és a bennük rejlő, párnás matrónalábak jelentették Gina számára azt, ami a gyerekeknek fogócska közben a „ház”. Mutti két vaskos bokája között még sérthetetlenebbnek érezte magát, mint egyébként. Ott még morogni, sőt ugatni is hajlandó lett volna, ha nagyon muszáj, de idáig sohasem fajultak a dolgok. A tolakodó ebek, vagy tolakodó emberek csodamód mindig azonnal megértették, és feltétel nélkül tiszteletben tartották a lábbal teli mama-papucsok hatalmát. Fiatalabb korában Gina néhányszor próbára tette a papucsok varázserejét, és arra a többször és megbízhatóan leellenőrzött tapasztalatra tett szert, hogy a Mutti-lábbelik Mutti nélkül nem működnek, Muttival együtt viszont bárkivel szemben bombabiztos védelmet nyújtanak. Egyetlen személy kivételével. Ez pedig a Fater.

A tökhéj méretű kocsma és az attól egy saroknyira álló, de vele ellentétben erősen túlméretezett tetőtér-beépítéses ház önkényura nem volt más, mint ő. Önkényúr volt a maga mindkét portáján, pedig szíve tele volt égő szeretettel – igaz, hogy kizárólag önmaga iránt. Másokra csak ennek a tűznek a visszfénye vetülhetett, feltéve, hogy valamennyire hozzájárultak Őfatersága jólétéhez, és/vagy jól-létéhez. Az ilyen élőlények közötti legelső az ő Mutterkája volt földön és égen, immár tizedik éve.

Amikor tíz évvel ezelőtt beindította a kocsmát, felszolgálási és takarítási célokra felvett bele egy nőt. Pár év múlva és pár telekkel arrébb elkezdte építeni saját házát, és hasonló célokra abba is kellett egy nő. Praktikusan ugyanaz a nő. Az áthozott nő emitt még Rozál volt, amott már Mutter lett belőle, majd az évek során mindkét helyen az utóbbi nevezet honosodott meg. Olyannyira, hogy a mindenes asszony a vendégek száján is Mutti lett. Nem egyszer búsongott emiatt: kár, hogy a naptárban nincs Mutter névnap, mert amióta elfeledték a Rozált, ő már sosem kap bonbonmeggyet sem Rózsára, sem Rozáliára, de még Rozi napra sem.

A születésnapját nem reklámozta, meg ne kérdezze véletlenül valaki, hogy hányadiknál tart. Négy évvel ezelőtt (vagy öt, már nem tudta biztosan, de mindenesetre akkor még viszonylag friss vadházasok voltak) a születésnapja tájékán megkapta az urától Gina kutyát. Mivel az ajándék tartósnak bizonyult, a Fater úgy gondolhatta, nem is kell újabb, amíg ez kitart, ugyanis azóta nem vetemedett ilyen figyelmességre.

Egy alkalmi vendégtől vásárolta Ginát olcsón, mert a kutyus sokat emlegetett pedigréjét csak megmutatták, de nem adták oda vele együtt. Az álmatag, egykedvű kutyakölyök akkora volt, mint egy plüss kulcstartó, éppen csak karika nem fityegett rajta. Addigi állítólagos gazdája a zsebében hozta. Mivel előzetes töprengést, utánajárást nem igénylőajándéknak kínálkozott, Fater örömmel megvette nyűgös asszonya számára. Mutter ugyanis két napja morgott és sóhajtozott már félhangosan, hogy elmúlt az a bizonyos nagy nap, és semmi jele, hogy a MEÓ-ban, vagy akár otthon észrevették volna ezt. Amikor a koromfekete szőrgombócot egy nyalókás dobozban a kezébe kapta, Fater összes múlt- és jövőbeli nemtörődömsége egyszeriben meg lett bocsájtva. Főleg, amikor Mutti a kínaiban vásárolhatott magának (A kis drágámnak kell!) színes pórázt, strasszos nyakörvet, hercegnős kutyafekhelyet.

Ura áldotta a szerencséjét, hogy szuka kutyát talált venni, hiszen azt jobban lehetett cicomázni, mint egy kancsit. Annak is örült, hogy a kiskutya olyan nyugodt és csendes, mintha valóban plüssből készült volna. A havannai pincsek hivatalos fajtaleírásáról még harangozni sem hallott, de amit egy-egy önjelölt kutyaszakértő a söntés fölött adott elő neki e témáról, azt se vette komolyan.

– Még, hogy a havanyéz mindig élénk és játékos! Csak az kellene! Mi sem vagyunk egyformák. Én is nyugodt gyerek vótam! A nyugodt gyerek is gyerek, a nyugodt kutya is kutya. Ugye, Muttikám?

A nő helyeselt, és tüntetőleg fésülgetni kezdte a kiskutya szépen hosszabbodó bundáját, amelyen fokozatosan enyhe, szürkés melírozottság ütközött ki. Mindenki láthatta rajta, hogy igazi öleb, és ez neki tökéletesen elég volt. Nem lusta a kutyus, csak egy kicsit kényelmes, mondogatta. Annak még külön örült is, hogy Gina olyan higgadt, hiszen így gond nélkül hurcolhatta a szivacsos falú, steppelt kutyatáskában, és út közben mindenki csak dicsérte kedvence jólneveltségét. Akkor sem volt ez másként, ha pórázon vitte. A kiskutya szentül meg lehetett róla győződve, hogy ő ember, hiszen kutyatársaira rá se hederített, még elvétve bekövetkező tüzelési időszakai során sem. Vagy talán egyharmadik fajhoz tartozónak vélte magát, egy külön, zárt körű klikkhez, amelyet ura, úrnője és ő maga alkotott.

Annál nagyobb volt Fater meglepetése, vagy inkább zavara, amikor tavasz közeledtén Mutti azzal állt elébe, hogy hamarosan bővül a család. Nekik kettőjüknek nem lehetett gyerekük. Illetve a szorosabban együtt töltött kilenc év alatt nem lett, pedig sohasem tettek ellene. Igaz, az utóbbi időben azért se nagyon, hogy legyen. Muttiban nőni és mocorogni kezdett a kétség, hogy ez jól van-e így.

– Tulajdonképpen Nagyfaternak kéne, hogy hívjalak ezután – kuncogott a nő, aki jót mulatott párja némán kiguvadó szemén, leesett állán.
– Miről nem tudok még, Mutterkám?! – hördült fel az, amikor végre levegőt kapott.

Kartali Zsuzsanna

– Például arról, hogy Gina hogyan és mikor hozta ezt össze, hiszen folyton velünk van. – Ja, hogy csak a kutya! Az már más… – fújt egyet a Fater megkönnyebbülten. – Nekem aztán más dolgom is van, mint hogy azt figyeljem, merre koslat egész nap. Te viszont észrevehetted vóna, amikor huncutkodik!
– Ó, az én kis drágámat eddig sosem érdekelte a huncutkodás! Hiszen tudod, hogy éppen ezért nem is akartam pároztatni. Merthogy minek szekáljam vele.
– Az a baj, Mutti, hogy úgy bánsz a kutyával mintha a gyereked lenne.
– Naná, hogy úgy bánok! Még csodálkozol? Miért nem csináltál nekem igazit? Csak ez a kis szőrmók van nekem gyerek helyett!

Kartali Zsuzsanna: Nasi
Kutyatár sorozat
K. u. K. Kiadó, Budapest, 2020