Légrádi Gergely: Nélkülem – Nélküled (részletek)

Posted on 2020. december 24. csütörtök Szerző:

0


A szép csomagolás mögött nem mindig az rejlik, amit várunk.

Pénz kérdése az egész. Akinek nincs, az szerezni szeretne. Lehetőleg sokat. Akinek van, az költ belőle, lehetőleg nem túl sokat. Akinek még több van, az, ha módja van rá, elrejti a nyilvánosság elől, és nem ritka, hogy még fukar is.

Még a mobiltelefonom is többet tud a gyerekeimről, mint én. Bár ezen nincs mit csodálkozni. A legtöbb esetben odatartottam közénk, és megnyomtam a felvétel gombot.

Nem vagyok a magam ura. Nem tehetem azt, amit akarok. Korlátaim vannak, egyre több. Nem mondják ki, de érzékeltetik: egyirányú az út, és javarészt nem én döntök, merre kanyarodik.

Ez a nyomorult pszichiátria egy olvasztótégely. Behozzák és lepakolják a sok őrültet és félbeteget, aztán mindenkit úgy kezelnek, mintha egy műanyag bábu lenne. Itt akarva-akaratlanul úgy kezdesz hasonlítani a másikra, hogy közben semmit sem tudsz róla.
Az Alzheimer a múlt betegsége. A feldolgozatlan múlt betegsége. A gyorsan megélt múlté. A lezáratlan múlté. És micsoda paradoxon, hogy az Alzheimer a jelenből öli meg a múltat! Teszi feleslegessé a jövőt. Az Alzheimer a széteső múlt a jelenben.

Nem áll meg az élet nélkülem. Nélkülem az én életem áll meg.

A múlt már mindegy. Azzal már senki sem foglalkozik, abból már semmi sem épül. A jelen pedig nem más, mint egy pillanat, amely mindjárt múlttá lesz. Csak a jövő van. Csak a jövő számít annak, aki egészséges.

A kávéhoz reggel kell, munka, barátok, kávézó, történetek, kora este, néhány perc megállás. Megállni mozgásból lehet. Lendületből. Egészséges mindennapból. A kávéhoz az kell, hogy értelme legyen a napnak.

A kórházban az a jó, hogy ami nincs az ágy melletti gurulós asztalon, a szekrényben vagy a fürdőszobában, az nem létezik.

Sokszor, ha rosszul aludtam és felébredtem, közelebb húzódtam, és veled aludtam vissza. Te mit se tudtál róla. Csak sóhajtottál vagy arrébb fordultál az ágyban, én pedig úgy helyezkedtem, hogy a kezem, a lábam, mindegy, csak valamim hozzád érjen. Nem szerettem távol lenni otthonról. Ha tehettem, minden vidéki vagy külföldi utat elkerültem. Nem tudtam pihentetően, feltöltődve aludni nélküled. A soron következő naphoz te kellettél. Ha úgy tetszik, éjszaka vettem magamhoz az adagomat, belőled.

Tudom én, milyen az, magányosnak lenni, egyedül lenni minden problémával, egyedül lenni az éjszaka közepén, ha felriad az ember, aztán meg nem tud visszaaludni, mondjuk, persze, van az úgy, hogy nem rossz az egyedüllét, nem kell alkalmazkodni, elviselni a másik hóbortjait, de ha őszinték akarunk lenni, illetve, bocsásson meg, szóval, ha őszinte akarok lenni, akkor mégiscsak jobb együtt lenni valakivel. Minden macera ellenére.

Szól a zene, nem kell gondolkodni, lehet például a dallamra gondolni, és nem kell másról morfondírozni, a múltról például, arról, mit rontott el az ember, hol mentek rossz irányba a dolgok, ki hibázott, azon úgyse lehet már változtatni, ha ma már tudom, mit kellett volna tenni, úgyis késő, akkor meg minek, ugye?

Szar dolog, ha az ember neked beszél, de közben csak magát hallja.

Nem elég csak úgy élni bele a világba. A legtöbbször nem árt, ha tudod, mit miért teszel.

Ha valami klassz dolog történik velem, velünk, megpróbálom eltenni. Nem tudom pontosan, hogy kell, mindenesetre úgy próbálok rá gondolni, mintha lefotóznám, mintha megjegyezném a részleteket. Bármit, amit érzek, látok, hallok éppen akkor. Aztán már csak annyi marad, hogy bízom benne, ha kell, előjön magától. Vagy előhívom.

Nem lehet könnyű egy olyan családhoz viszonyulni, ahol halálos beteg van. A legkevésbé kockázatos magatartás csendben maradni. Nem kérdezni, nem sajnálkozni, csak meghúzódni.

Ki szeret kellemetlen témákról beszélgetni? Egy halálraítéltről, szegény családjáról, akik most még együtt vannak, de ki tudja, meddig, mert valamikor a jövőben már nem lesznek együtt, ugyanis az egyikük egész biztosan meg fog halni. Ráadásul a halál bekövetkeztéig még rondán le is fog épülni. Az egészet a legjobb messze elkerülni, mert ha nem látják, akkor nincs mit megérteni, feldolgozni, elfogadni vagy elutasítani.

Légrádi Gergely

Most már tudom, mit rontottam el. Mit kellett volna máshogy csinálni. Élni kellett volna. Mindazt, ami megtörténik velem. Sőt, élvezni. Van, akinek ez magától értetődő. Van, akinek dolgoznia kell ezért.

Nem vettem észre a pillanatokat. Azt mulasztottam el, ami éppen velem történt. Vagy körülöttem. Senki sem figyelmeztetett. Nem mert, vagy eszébe se jutott. Tettem a dolgom, és hagytam, hogy a dolgok maguk alá temessenek. Úgy építettem fel az életem, hogy körbevettem magam feladatokkal. Ha nem volt, kreáltam. Ha volt, kerestem még többet.

Légrádi Gergely: Nélkülem – Nélküled
Jaffa Kiadó, Budapest, 2020