Michael Crichton: Kongó (részlet)

Posted on 2020. december 17. csütörtök Szerző:

0


Prológus – A csontok helye

Hajnalodott a Kongó esőerdejében.
A sápadt nap magába szippantotta a reggel hűvösségét, a megülepedett nyirkot, párát, s föllebbentette a fátylat e lenyűgöző méretű, néma világról. Hatvanméternyire magasodó óriásfák tizenkét méter átmérőjű törzsei tornyosultak fölénk, odafenn szétterítették összefüggő levélsátrukat, elzárva szemünk elől az eget, szüntelenül vizet csöpögtetve a fejünkre. Szürke moha, kúszónövény- és liánfüggönyök lógtak a fákról, törzseiken orchideák élősködtek. A földön mellmagasságnál nagyobb óriáspáfrányok csillogtak, párában tartva az altalajt. Imitt-amott egy-egy színfolt: a vörös virágú akantuszok halálos mérgükkel, és a dicinra, melynek indáin csak kora reggel nyílnak ki kék virágai. De a hatalmas, túlméretezett, szürkészöld világ mindenre rányomta a bélyegét – ellenséges, az ember számára rideg, barátságtalan hely…

Jan Kruger félretette a puskáját, és kinyújtóztatta merev izmait. Az Egyenlítő mentén korán hajnalodik; máris meglehetősen világos volt, pedig a pára még nem szállt fel. Végignézett az expedíció táborán: nyolc élénknarancs színű nejlonsátor, egy kék étkezősátor, a dobozokban tárolt tartalék felszerelés sátorponyvával letakarva, hátha sikerül eszközeinket valahogyan szárazon tartani. Kruger látta, hogy Misulu, a másik őr a sziklán ül; Misulu álmosan feléje intett. A közelben ott állt a műholdas adóvevő berendezés: az ezüst tányérantenna, a fekete transzmitter, az összecsukható állványon álló, hordozható videókamerához kígyózó kábelek. Az amerikaiak ezzel a felszereléssel naponta továbbították a jelentéseket a houstoni központba.

Kruger volt a bwana mukubwa, akit azért fogadtak fel, hogy a csapatot elvezesse Kongóba. Nem ez volt az első expedíció, amelynek a kalauzolására vállalkozott: vezetett már olajkutatókat, térképészeket fakitermelőket és a miénkhez hasonló geológuscsoportokat. Azok a társaságok, amelyek ideküldték embereiket, mind olyan vezetőt kerestek, aki eléggé ismeri a helyi szokásokat s a helyi nyelvet ahhoz, hogy a teherhordókkal érintkezni tudjon, és az utazást meg tudja szervezni. Kruger kiválóan alkalmas volt erre a feladatra, beszélte a szuahélit, a bantut meg némi bagindit, s többször is járt Kongóban, habár a Virunga-régióban még egyszer sem.

Kruger elképzelni sem tudta, hogy amerikai geológusok miért éppen Zaire-be, a Virunga vidékére akarnak menni, a kongói esőeredőség északkeleti csücskébe. Zaire Fekete-Afrika ásványokban leggazdagabb országa: a világ legnagyobb kobalt- és iparigyémánt-termelője és hetedik legnagyobb rézkitermelője. Ráadásul hatalmas arany-, ón-, cink-, volfrám- és uránlelőhelyekkel rendelkezik. De a legtöbb ásvány Shaba és Kasai, nem pedig a Virunga környékén fordul elő.

Krugernek több esze volt annál, semhogy megkérdezze az amerikaiakat, hogy miért akarnak a Virungához menni, amúgy pedig elég hamar megtudta anélkül is. Amint az expedíció elhagyta a Kivu-tavat, és betért az esőerdőbe, vizsgálni kezdték a folyó- és patakmedreket, márpedig ez egyértelműen jelezte, hogy arany vagy gyémánt torlatos telepeit keresik. Mint utóbb kiderült, gyémántot, méghozzá nem akármilyen gyémántot, hanem egy bizonyos „II b típusút”. Minden újabb mintát azonnal elektronikai próbának vetettek alá. Az ezt kísérő beszélgetésekből Kruger egy szót sem értett – dielektromos réseket, rácsionokat, ellenállást emlegettek. Azt azonban felfogta, hogy a gyémántok elektromos tulajdonságai érdeklik őket. Egy biztos: a talált mintapéldányok drágakőnek alkalmatlanok. Kruger nem egyet megvizsgált, mind kék volt valamilyen szennyezéstől.

Az expedíció tíz napig vizsgálta a torlatos telepeket. Ez a bevett gyakorlat: ha aranyat vagy gyémántot lelnek a folyómedrekben, megindulnak fölfelé, hogy közelebb kerüljenek az ásványok feltételezett eróziós forrásához.

A csapat egyre magasabbra hágott a Virunga vulkanikus láncolatának nyugati lejtőin. Minden a szokásnak megfelelően ment, mígnem egy nap, úgy déltájban, a teherhordók ki nem jelentették, hogy egy lépést se mennek tovább. A Virungának ezt a részét, mint mondották, kanyamagufának, azaz a „csontok helyének” hívják. A férfiak csökönyösen hajtogatták, hogy bárki emberfiának, aki van olyan ostoba, hogy innét továbbmenjen, itt csontjait, de kiváltképp a koponyáját törik.

A teherhordók bantu nyelven beszélő arawanik voltak, a legközelebbi nagyobb városból, Kisanganiból. Mint a városlakó őslakosok általában, ők is tele voltak a Kongó dzsungeléhez kapcsolódó babonákkal. Kruger maga elé hívatta a vezetőjüket.
– Miféle törzsek vannak itt? – kérdezte Kruger a dzsungel felé bökve.
– Nincs törzsek – mondta a vezető.
– Nincsenek semmilyen törzsek itt? Még bambutik se? – kérdezte, a legközelebbi pigmeus csoportra utalva.
– Ide emberek nem jönni – felelte a vezető. – Ez a kanyamagufa.
– Akkor mi zúzza be a koponyákat?
– A dawa – felelte a vezető baljósan, a varázserőkre használatos bantu kifejezést alkalmazva. – Sok itt a dawa. Emberek nem menni oda.

Kruger felsóhajtott. Mint a legtöbb fehér embernek, neki is mélységesen elege volt már a dawából. Mindenütt a dawa: a növényekben, sziklákban, viharokban és mindenféle-fajta ellenségekben. Hanem a hit a dawában igencsak elterjedt Afrika nagy részében, és kiváltképp a Kongó vidékén.

Krugernek a nap hátralevő részét fárasztó tárgyalásokkal kellett töltenie. Végül megkétszerezte a bérüket, és lőfegyvert ígért nekik, miután visszatértek Kisanganiba, erre aztán hajlamosnak mutatkoztak az út folytatására. Kruger az incidenst bosszantó bennszülött-trükknek könyvelte el. Arra általában számítani lehetett, hogy a teherhordók előrukkolnak valami helyi babonával, csak hogy a bérüket feljebb srófolják, ha már eléggé mélyen benn járnak a terepen ahhoz, hogy az expedíció ki legyen nekik szolgáltatva. Kruger ezt is ilyen jellegű manővernek könyvelte el, aztán ügyet se vetett rá többet.

Még akkor sem foglalkozott vele komolyabban, mikor olyan területre értek, ahol mindenütt csontdarabok hevertek szanaszét. Megvizsgálva azokat rájött, hogy nem embertől, hanem kolobusz­ majmoktól származnak, azoktól a szépséges bozontos fekete-fehér teremtményektől, amelyek a fejük fölött, a fákon tanyáztak. Való igaz, hogy nagyon sok csont hevert szerteszét, és Kruger elképzelni se tudta, hogy miért van mind összetörve, de hát elég régen élt Afrikában, és nem egy megmagyarázhatatlan jelenséggel találta már magát szemközt. Különösebb érdeklődést nem keltettek benne a bozóttól benőtt kövek sem, amelyek arra engedtek következtetni, hogy ezen a vidéken hajdan egy város állt. Kruger látott már máskor is eleddig feltáratlan romokat. Zimbabwében, Broken Hillben, Maniliwiben bőven akadnak olyan városmaradványok és templomok, amelyeket 20. századi tudós még nem látott, nem tanulmányozott.

Első éjszaka a romok közelében ütött tábort.

A teherhordók pánikba estek, azt állították, hogy a gonosz erők meg fogják támadni őket az éjszaka során. Rettegésük az amerikai geológusokra is átragadt; megnyugtatásukra Kruger két őrt állított éjszakára, magát és a legmegbízhatóbb teherhordót, Misulut. Kruger ostobaságnak tartotta az egészet, mégis úgy érezte, így taktikus.

És mint számított rá, az éjszaka incidens nélkül telt el. Éjfél felé volt ugyan némi mocorgás a bozótban, hallott is ziháló hangokat, melyeket leopárdnak tulajdonított. A nagymacskáknak gyakorta vannak légzési problémáik, kiváltképp a dzsungelben. Egyébként csend honolt, és most hajnalodott: az éjszaka véget ért.

Halk pityegésre lett figyelmes. Misulu is meghallotta, és kérdőn pillantott Kruger felé. Az adóvevő készüléken piros fény villogott. Kruger felállt, és a táborhelyen keresztül a berendezés felé indult. Tudta, hogyan működik, az amerikaiak ragaszkodtak hozzá, hogy „veszély esetére” megtanulja. Leguggolt a transzmitter mellé, amelyen négyszögletes zöld LED-kijelző világított.

Gombokat nyomott meg, mire a képernyő kiírta, hogy TX HX, ami azt jelentette, hogy adás jön Houstonból. Megnyomta a vétel gombot, mire a képernyő kiírta, hogy CAMLOK. Ez azt jelentette, hogy Houston videóközvetítést kér. Kruger az állványon lévő kamera felé pillantott, és látta, hogy villog rajta a piros lámpa. Megnyomta a közvetítőgombot, mire a képernyőn megjelent, hogy SATLOK. Ez azt jelentette, hogy a műholdas jelátvitel létrejött. Most hat percig várakozni kell, ennyi időre van szükség, hogy a jel a műholdon keresztül oda-vissza érjen.

Tán nem árt, ha addig fölébreszti Driscollt, a geológusok vezetőjét, gondolta. Neki is szüksége van néhány percre, amíg a közvetítés beindul. Krugert mulattatta, hogy az amerikaiak mindig tiszta inget húztak és megfésülködtek, mielőtt a kamera elé álltak. Pont úgy, mint a tévériporterek.

Feje fölött a kolobuszmajmok rikongattak, sikoltoztak a fákon. Kruger fölnézett, eltűnődött, vajon mi ütött beléjük. Ám a kolobuszmajmoknál bevett szokás, hogy reggelente csatároznak.

Valami könnyedén mellbe vágta. Előbb azt hitte, egy rovar, de aztán lenézett khakiszínű ingére, és felfedezett egy vörös foltot, s valami húsos, piros gyümölcs csúszott végig az ingén, le a sárba. A piszok majmok bogyókat hajigálnak. Lehajolt, hogy fölemelje. És akkor rájött, hogy az bizony nem gyümölcs. Nyálkás, szétnyomott emberi szemgolyót tartott az ujjai között, rózsaszínes volt, fehér, a látóideg fehér foszlánya még kilógott belőle.

Előrántotta a puskáját, és odanézett, ahol Misulu ült a sziklán. Misulu nem volt sehol.

Michael Crichton

Kruger átvágott a tábor területén. A feje fölött elhallgattak a kolobuszok. Csupán bakancsa cuppogását hallotta a sárban, amint ellépkedett az alvó emberek sátrai előtt. Aztán ismét az a zihálás – különös, lágy hang volt, szárnyára is kapta a gomolygó reggeli köd. Kruger eltűnődött, tévedett-e netán, hátha nem is leopárdtól jön az a hang. És akkor meglátta Misulut. Misulu a hátán feküdt, feje körül glóriaszerű vértócsa. Koponyája két oldalról bezúzva, arccsontjai összeroppantva, az arca elkeskenyedett és megnyúlt, szája csúf ásításba dermedt, megmaradt szeme egészen kidülledt. A másik az erőhatástól kirobbant a szemüregből.

Kruger kalapáló szívvel hajolt le, hogy a testet megvizsgálja. Nem tudta, mi okozhatott ekkora sérülést. És akkor újból felharsant a lágy, ziháló hang, ezúttal már biztosan tudta, hogy nem leopárdtól származik. S akkor a kolobuszok rákezdtek a sikongatásra, Kruger pedig talpra ugrott és felordított.

Fordította: Dezsényi Katalin

Michael Crichton: Kongó
Kossuth Kiadó, Budapest, 2020