J. R. dos Santos: Halhatatlan (részlet)

Posted on 2020. november 28. szombat Szerző:

0


Prológus

Jao Paj professzor érezte, hogy minden tekintet rászegeződik. Kézfejével letörölte homlokáról a verejtéket. Fülledt meleg volt Hongkongban, de nem ezért izzadt és nem ezért zakatolt a szíve. Az egyetem előadóterme zsúfolásig megtelt, és noha a közönség túlnyomó többsége diákokból állt, voltak köztük öltönyös, nyakkendős férfiak is, akik cseppet sem tűntek tudósoknak. Nyilván kémek, gondolta Jao Paj. Egy részük Tajvanról, mások az Egyesült Államokból, megint mások Oroszországból és Indiából érkeztek, és voltak köztük kínai ügynökök,akik úgy helyezkedtek el, hogy garantálni tudják a biztonságát – vagy azt, hogy ne csináljon semmi hülyeséget.

Márpedig éppen erre készült.

Mély lélegzetet vett, próbált megnyugodni. Aminek meg kell történnie, az úgyis megtörténik. Hiába küldte ide a kormány a kémeit, ők sem fogják tudni megakadályozni. Peking tisztában volt a kockázattal, és csak hosszas tétovázás után engedélyezte Jao Pajnak, hogy Hongkongba utazzon. A professzor gyanította, hogy kizárólag azért kapta meg az engedélyt, mert valaki odafent úgy gondolta, hogy ez kirángathatja abból a mély depresszióból, amelybe a fia miatt esett. De ez most nem is volt fontos, egyedül az számított, hogy itt van. A sors hatalmas kereke mozgásba lendült, és nincs senki, aki megállíthatná.

Egy ázsiai kinézetű, de szemlátomást nyugaton élő, nyakkendős férfi lépett a pódiumon felállított mikrofonhoz. Jao Paj felismerte, hogy Robert Ho az, a Hongkongi Egyetem rektora.

– Üdvözlök mindenkit – szólalt meg mandarin nyelven, kissé bizonytalanul, hiszen az ő nyelve a kantoni és az angol volt. – Meghívott előadónk, a kiváló kínai hős, Jao Csing-ming apja, Jao Paj professzor, Kína legnagyobb tudósa. Neve széles körben ismert a tudományos világban, főként a biotechnológia, a kognitív tudományok és a mesterséges intelligencia területén, de kevesen vannak, akiknek személyesen is volt szerencséjük találkozni vele. Olyan elvonult életet él, hogy egyesekben még az is felmerült, hogy nem is létezik, és alakja csupán legenda, amelyet a pekingi vezetés alkotott.

Nevetés futott végig a termen.

– Amikor elkezdtük szervezni ezt a nemzetközi csúcstalálkozót az emberi genomról, elsőként rá gondoltunk, mint az esemény központi vendégére, noha tisztában voltunk azzal, hogy csaknem lehetetlen őt idehozni. Elképzelni sem tudják, mennyi időnkbe és erőfeszítésünkbe került, mennyi ígéretet tettünk, és milyen kapcsolatokat kellett megmozgatnunk, de végül sikerült! Hölgyeim és uraim! Jao Paj professzor!

Gömbölyded testalkata, derűs ábrázata és hegyes szakálla Kung Fu-céhez tette hasonlatossá. Ahhoz a bölcs Kung mesterhez, akit a nyugati világ Konfuciusz néven ismer. Ha megjelenéséhez hozzá vesszük, hogy lángelme hírében állt, és ő volt az apja Kína leghíresebb űrhajósának, nem csoda, hogy a közönség rokonszenvvel fogadta. Idegességét leplezve, hatalmas tapsvihar közepette állt fel a székéről, és indult el a pódium felé. Udvarias meghajlással köszöntötte a házigazdát, majd megállt a mikrofon előtt. Elérkezett a pillanat, hogy megtegye, amit eltervezett.

Nyugtalan tekintettel pásztázta a közönséget: a mosolygó diákok ésa várakozó öltönyös férfiak arcát. Legszívesebben ismét megtörölte volna verejtéktől gyöngyöző homlokát, de visszafogta magát. Inkább arra összpontosított, amiért jött. Semmi más nem számított.

– Az emberiség évezredekig az állati lét korlátai között élt – szólalt meg mandarin nyelven -, a legnagyobb kihívást a kevés élelem jelentette számára. Az emberek csaknem egész életüket nélkülözésben töltötték, előfordult, hogy napokig egy falatot sem ettek, és nem tudták, mikor jutnak legközelebb élelemhez. Az aszályos időszakok megtizedelték a népességet, hogy a járványokról ne is beszéljünk. Az emberek folyton betegek voltak, és hullottak, mint a legyek. Csak a pestis legalább hetvenmillió ember halálát okozta Eurázsiában, de egyes becslések szerint ez a szám kétszázmillió is lehet. Voltak olyan városok, ahol a lakosság fele elhalálozott. El tudnak képzelni ilyen mértékű pusztulást?

Tartott egy kis szünetet, hogy a közönség végiggondolhassa az elhangzottakat.

– Szeretünk panaszkodni, és folyton azt hajtogatjuk, hogy minden egyre rosszabb, ám hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy elődeinknek a miénknél sokkal nehezebb életük volt – folytatta. – Manapság, ha valaki elveszíti az állását, nem kell attól tartania, hogy éhen hal. Egy olyan országban, ahol fejlett a gazdaság, a munkanélküli is elmehet egy étterembe, hogy a segélyéből két sao majjal vigasztalódjon. [shaomai: hússal töltött, gőzölt tésztabatyu] A statisztikai adatokból látszik, hogy bolygónkon ma többen szenvednek a túlsúlytól, mint az éhínségtől. Az emberiség egyik legnagyobb betegsége éppen az elhízás lett. Nézzenek csak rám, és hinni fognak nekem.

– A teremben nevetés hallatszott. – A cukor ma halálosabb, minta fegyverek. Tekintve ezt a haladást, kérdem én: mit kell még megoldanunk egyáltalán?

A bölcs férfiú kérdőn nézett végig a hallgatóságon. Kérdése nyilvánvalóan költői volt, de várakozással teli tekintete és a hosszú csend jelezte, hogy választ vár a közönségtől. Egy lány az első sorból – bizonyára azok közül a szorgalmas tanulók közül való, akik az általános iskolától az egyetemig minden osztályban megtalálhatóak – felemelte a kezét.

– A betegségeket?
Jao Paj professzor idegessége ellenére is elmosolyodott: pontosan ezt a választ várta. Ó, milyen kiszámítható az emberi gondolkodás!

– Bizony, ez a következő kihívás – bólintott a kínai tudós. – Leszámoltunk az éhínséggel, már csak a betegségekkel kell megbirkóznunk. Az orvostudománynak két fő irányzata van: a kínai és a nyugati orvoslás. A nyugati orvoslás elsősorban a már diagnosztizált betegségek gyógyításában sikeres. Ha valaki súlyos szívbeteg, a nyugati orvosok transzplantációt végeznek rajta. Új szívet kap, és a probléma megoldva. A kínai orvoslás ezzel szemben a megelőzésben hatékony. Mi még a megjelenésük előtt szeretjük kezelni a betegségeket. Erre valók a teáink, a gyógyfüveink, a jin és a jang egyensúlya és a többi. Gondolhatják, hogy kínai lévén, magam is ez utóbbit részesítem előnyben. Kívánatosabbnak tartom megelőzni egy betegség kialakulását, mint utólag kezelni azt. Remélem, az önök véleménye is hasonló.

A hallgatóság egyetértően bólogatott. Jao Paj professzor az öltönyös férfiakat fürkészte, mintha azt várná, hogy mindjárt felugranak, és lerángatják a pódiumról, de azok nyugodtan ültek a többi hallgató között, hiszen nyilvánvalóan fogalmuk sem volt arról, mire készül.

– Az emberi genom teljes feltérképezésének és a genetikai kódolás egyre jobb megértésének köszönhetően ma már tudjuk, hogy a betegségekre hajlamosító tényezők jó része előre kódolva van a génjeinkben, noha az, hogy egy-egy betegség valóban megjelenik-e, természetesen a környezetünktől és az életmódunktól is függ – mondta. – Én például genetikailag hajlamos vagyok a szív- és érrendszeri megbetegedésekre. Ha nem figyelek oda a táplálkozásomra és az életmódomra, előbb vagy utóbb szívproblémáim lesznek. Az ideális persze az lett volna, ha a szüleim már a fogantatásomkor gondoskodnak a génjeim helyreállításáról, hogy ne is alakulhasson ki nálam a hajlam ezekre a betegségekre. Ez lenne a legmagasabb szintű megelőzés. Ha már az intelligenciát tekintve ilyen jó géneket kaptam tőlük, igazán figyelhettek volna arra is, hogy ne legyek hajlamos az elhízásra, és annyi sao majt ehessek büntetlenül, amennyit csak akarok. Akkor nem kerültem volna ebbe a szánalmas állapotba.

A professzor végigmutatott konfuciuszi testalkatán, újabb mosolyt csalva a közönség arcára. Az önirónia mindig bejön, és soha nem bántó.

– Ám ahhoz, hogy a szüleim ezt megtehessék, már ismerniük kellett volna a gének szerepét, és azt a technikát, amellyel módosítani lehet őket – jelentette ki. – Ez a tudás és a technika ma már a rendelkezésünkre áll. A neve Crispr-Cas9. Ennek a technológiának köszönhetően képesek vagyunk a DNS-szekvenciákat módosítani, egyes szakaszokat kiszedni, illetve hozzátenni. A Crispr-Cas9 genetikai olló segítségével például eltávolíthatom egy embrióból az elhízásért és a szív- és érrendszeri betegségekért felelős géneket. Ugyanezzel a technológiával be is ültethetek olyan géneket, amelyek az intelligenciáért, az izomzatért vagy a kék szemért felelnek. Azaz egy teljesen új embert hozhatok létre, akiből eltávolíthatom a genetikai hajlamot a betegségekre, és bármilyen szempontból javíthatok a tulajdonságain. Szebb, erősebb, okosabb embert alkothatok, vagyis létrehozhatom az emberfeletti embert, a szuperembert.

Jao Paj professzor egy pillanatra elhallgatott, és a közönségre nézett.

Valójában semmi újat nem mondott, amellyel ő és a hallgatók is tisztában ne lettek volna. A genetika kérdései régóta ismertek voltak a tudományos közösségben, és a génszerkesztés viszonylag új technológiái sem számítottak újdonságnak. A professzor abban is biztos volt, hogy a jelen lévő hallgatók jó része maga is részt vett már a Crispr-Cas9 technológia kutatásával kapcsolatos laboratóriumi kísérletekben. Nagy levegőt vett hát, és felkészült a döntő lépésre, hiszen Lao-ce is megmondta, hogy az ezer li távolságra történő utazások is egyetlen lépéssel kezdődnek. Elérkezett a pillanat.

– Hölgyeim és uraim, ezennel bejelentem, hogy kutatócsoportom munkájának köszönhetően idén Kínában megszületett két gyermek, akikből sikeresen eltávolították a CCR5 gént, amely hajlamossá teszi az embert az AIDS-re – mondta ünnepélyesen. – A Crispr-Cas9 technológia segítségével oly módon módosítottuk egy ikerpár mindkét tagjának génállományát, hogy védetté tettük őket az évtizedek óta tartó járvánnyal szemben. A gyermekek egészségesen születtek, és hamarosan a harmadik génmódosított baba is világra jön. Hölgyeim és uraim, a jövő elérkezett!

Jao Paj meghajolt, majd a széke felé indult. Néhányan megtapsolták, de a többség a hallottakon gondolkodott, vagy talán abban sem volt biztos, hogy nem értett-e félre valamit, hiszen olyan hirtelen és váratlan volt ez a bejelentés. Rövid szünet után a házigazda, Robert Ho lépett a mikrofonhoz, és szemlátomást feldúltan zárta le a konferenciát. A meglepett közönség zavartan kezdett el szedelőzködni, és az emberek sorra hagyták el a termet.

Amint Jao Paj professzor elindult lefelé a lépcsőn, négy fekete öltönyös férfi vette körül.
– Bizonyára nagyon viccesnek gondolja magát, professzor – sziszegte a vezetőjük, szemmel láthatóan dühösen. – Jöjjön!
A férfiak megragadták, és kivonszolták a folyosóra.
– Eresszenek el! – tiltakozott a tudós, és megpróbált kiszabadulni a szorításból.
– Ne rendezzen jelenetet, professzor! – tanácsolta az előbbi férfi hűvös hangon. – Jöjjön velünk!
– Kik maguk? Mit akarnak tőlem?
– Azt maga nagyon jól tudja, professzor. Jöjjön!

J. R. dos Santos

Jao Paj természetesen tudta, kik ezek a nyakkendős férfiak. Tisztában volt azzal, hogy eljönnek érte és elviszik, de arra nem számított, hogy ilyen gyorsan és ilyen leplezetlenül, ennyi ember szeme láttára. Szeretett volna sétálni egyet Kaulungban, meglátogatni a legendás Peninsula Szállodát, megcsodálni a bejárat előtt álló Rolls-Royce-okat, felmászni a Peakre, bevásárolni az Ocean Terminálban, már csak azért is, mert ez volt az első alkalom, hogy átléphette Kína határát. Azonban most egyértelművé vált, hogy ebből már semmit nem valósíthat meg, se most, se később.

Beletörődött hát sorsába, és hagyta, hogy a négy öltönyös férfi az egyetem hátsó bejáratánál diszkréten várakozó fekete autóig kísérje.

Fordította: Nagy Viktória

José Rodrigues dos Santos: Halhatatlan
Fordította: Nagy Viktória