Háy János: A cégvezető (részlet)

Posted on 2020. november 19. csütörtök Szerző:

0


A kiadó figyelmeztetése:
A kötet helyesírása számtalan helyen eltér
az akadémiai helyesírástól.

Egy életre megpecsételted magad az új nővel. Azt hitted, isten lábát fogod meg, holott épp nem. Azt hitted, senki nem tud veled elbánni, mert átlátsz mindenen, mert te mindig egy lépéssel előbbre tartasz, s mire a többiek odaérnek, a te gondolatod már hetedhét határon túl van, megszerezve magának azt, amit meg akart szerezni. Mindegy, milyen politikai erő kerül hatalomra, te mindig megtalálod a magad helyét, mindig kikaparod azt, ami neked és a gazdasági vállalkozásodnak kell, épp azt a gesztenyét. Senki nem akadályozhatja meg a cég folyamatos növekedését, még te sem, nem beszélve a munkatársakról, akiktől úgy és akkor váltál meg, amikor és ahogyan a cég szükségessé tette. Eddig együtt tudtunk menni, mondtad annak, aki a legelejétől melletted volt és az első lépéseknél elengedhetetlen társad volt, ő hozta például azt a befektetőt, aki lehetővé tette, hogy ez a vállalkozás végre elinduljon, mert alaptőke nélkül nem lehet céget építeni. De mit lehet kezdeni azzal, aki kielégítőnek tartja az aktuális helyzetet, és örökösen azt suttogja a füledbe, sőt mások előtt is mondja, hogy ne kockáztassunk, örüljünk annak, amit elértünk, mert ez nem kevés és bőséges megélhetést biztosít, olyat, amiről korábban, amikor egy állami vállalatnál dolgozott, álmodni sem mert volna. De az, amit csinálunk, nem a megélhetésről szól, mondtad, mire ez a kolléga, hát mi másról. Ennek a kollégának az a más, amit nevezhetnénk lényegnek akár, a vállalkozás saját megélhetési igényen túl való növekedése, nem volt érdekes. Az ilyentől meg kell válni, mert az ilyen kolléga olyan, mint az öngyilkos nyakára kötött súly, csak húzza magával az egész céget a pusztulásba, és te arcrezdülés nélkül tudtad mondani, ez még a régi irodában volt, egy bérelt lakás Lágymányoson, hogy akkor ma délután pakolhatsz, de a cégre vonatkozó dokumentáció ugye marad. Amikor ez a munkatárs azzal jön elő, hogy de hát ezt nem teheted, hisz eddig mindig mindent együtt, és utal arra is, hogy család, akkor azt mondod, hogy ezt nem te teszed, neked az a kötelességed, hogy az amúgy közösen indított vállalkozás akaratát véghez vidd. Korábban a beosztásában és a cégben elfoglalt helyében oly biztos munkatárs összetörve ült azon a széken, amely az összepakolás idejére még az övé volt, de holnaptól egy másik munkatárs foglalja majd el. Aztán pár óra múlva leszegett tekintettel kotródott ki az irodából, nem köszönt azoknak, akiket nem sokkal ezelőtt szinte a barátainak hitt, úgy gondolta, ők is benne vannak abban, ami most történik vele.

Összetört.

Otthon elmosogatott. Hogyhogy, kérdezte a felesége. Van időm, mondta, mert már nincs állása, és elmesélte az igazságtalan kirúgás történetét, benne a te könyörtelenségedet, hogy épp az az ember, akivel és akiért. A feleség megsajnálta ezt a férfit, s csak este kérdezett rá, hogy meddig lesz ez így, a korábbi munkatárs meg mondta, hogy még nem tudja, de a végkielégítés elég sokáig kitart. A feleség nem szólt semmit, s mikor a férfi közeledett, alvást színlelt, hisz nagyon fáradt volt, mert neki volt munkája, és a mosogatáson kívül minden egyéb dolgot ő csinált a családban. Szóval alvást ő mindig hitelesen tudott színlelni, s egy kis színlelés után már aludt is. A kirúgott munkatárs pedig álmatlan hevert majdnem reggelig, hogy most akkor merre tovább. Néhány órára elaludt, nem a kirúgásról álmodott, hanem egy autóversenyről, bőgtek a fejében a forma egyes gépek, fáradtan kelt ki az ágyból, árnyéka volt csak a kirúgás előtti önmagának. Ez az árnyék csinálta meg a reggeli kávét és szendvicseket a gyerekeknek. Gyorsan kiürült a lakás, mindenki sietett, csak az árnyék maradt ott egyedül, pizsamában.

Nem, te soha nem tévedsz, mindig tudod, mit kell tenni. Amikor veszélyhelyzet volt, minden hitelezővel meg tudtál állapodni, s amikor valami miatt, épp az utolsóval egyezkedtél, az átütemezést akartad fixálni, mégsem sikerült a megállapodás, kiderült, hogy a teljes cég a legfontosabb ingatlanokkal és eszközökkel már régen egy másik cég tulajdonába került, aminek persze titokban te voltál az alapítója, bár a törvények értelmében a papírokon a te neved nem szerepelhetett. Mire a csődbiztos megérkezett, hogy kivegye azt, ami még kivehető, már csak egy raktárhelyiség volt, néhány ócska bútordarabbal. Hát a többi érték, kérdezte a csődbiztos. Ez maradt, mondtad, ebből látszik, hogy ez a vállalkozás tényleg csődben van. A körmére nézünk ennek a problémának, mondta a csődbiztos, hogy nincs-e itt valami törvénytelenség. De téged nem kell félteni, meg vagy kenve minden hájjal, aztán persze a csődbiztos is meg lett kenve, ha nem is hájjal, hogy ne verje a nyálát, hogy nincs elég bevétele az eljárásból. Mindenki egyszerűen működik, különösképp a csődbiztosok.

Nem, a te agyadon senki nem járhat túl, mert az olyan agy, ezt állítottad magadról, amit korábban már mondtam, hogy olyan agy, ami mindig egy lépéssel előbbre jár. Te olyan vagy a pénzügyek terén, mint egy felfedező, havonta kiáltottad el magad, hogy PÉNZ! Pénz van a láthatáron! És Kolumbusz három hajója, amely háromból legfeljebb kettőnek a nevére emlékszel, vagy csak egyre, amit megénekelt egy diszkózenekar a hetvenes években. A Santa Maria és két, többnyire ismeretlennek tekinthető társa (egyébként a Nináról és a Pintáról van szó) máris megközelítette a partokat. Kiirtottad az indiánokat, mert azok olyan hülyék tényleg, hogy nem is kell célozni, eleve a lövedékek elé vetik magukat és a végén csodálkoznak, hogy egy rezervátumban kötnek ki, ahol az államtól kapott alamizsnán tengődhetnek életük végéig, vagy olyan adósság sújtja őket, frankalapú hitel, amit még az unokáik sem tudnak visszafizetni.

Engem senki nem verhet át, gondoltad, én Kolumbusz vagyok, Cortés, aki megdönti az Azték Birodalmat, Pizarro, aki meghódítja az inkákat, holott olyan hülye vagy, hogy a legócskább hazugságoknak is bedőltél, amikor az új nő, így mondtad később, belepecsételte magát a szívedbe, pedig csak megpecsételt egy életre, miként a vágómarhákat pecsételik meg. Bedőltél, hogy nem fekszik le veled, mert ő nem akar egy házasember szeretője lenni, hogy benne van ilyen morális mérleg, ő nem akar egy másik nő életének elveszejtője lenni, ő is nő, és átérzi, hogy mit érezhet az a nő, akivel így bánik el egy szerető. Ha még fontos az a kapcsolat, akkor maradjon, mert a házasság az mindent felülír, ő nem akar elhagyott gyerekeket és elhagyott feleséget maga mögött. Ki tudna jövőt építeni mások fájdalmára, hát ő biztosan nem, mégiscsak van az emberben egy erkölcsi gát, mondta, mintha bárkinek is az elhagyottak közül az fájna jobban, ha a férfinak szeretője van, és nem az, hogy el lettek hagyva.

Te helyeseltél, hogy ez mennyire így van, és hálás vagy azért, mert ez a pecsét, ami örökre megbélyegzett, így gondolkodik, mert észre sem vetted a csalafintaságot, ha lenne érzésből osztályzat, te még a pótvizsgán se mennél át. De az érzést nem osztályozzák, mert készségtárgy, mint a rajz és az ének, na, azokban sem jeleskedtél, mert az ilyesféle dolgokat már gyerekkorodban is értelmetlennek tartottad, legfeljebb a műgyűjtés, mert abban van egy pénzügyi modell is, mint az ingatlanok esetében, azt kell előre tudni, hogy melyik környék értékelődik fel, és ott vásárolni, a felértékelődés után eladni, a busás hasznot zsebretenni, helyesebben újabb vásárlásokra fordítani. A műtárgy-kereskedelem, az igen, szarérhúgyér venni Munkácsyt és eladni horroráron, de rajzolgatni vagy idióta népdalokat, hogy szánt a babám, csireg-csörög sejhaj a járom, elszolmizálni, hát tényleg mekkora ökörség.

Annyira örülök, hogy ilyen vagy, mondtad, és vágyakozva néztél, amely nézés már idejekorán jelezte, hogy csapdába estél. Valamint, folytatta az erkölcsileg makulátlannak mutatkozó titkárnő, nem akar egy olyan férfiközpontú rendszer szolgálatába állni, ahol a férfiaknak tulajdonképpen mindent szabad, akárcsak minden felelősséget mellőzve egy nőt megcsalni, egy másiknak pedig visszaélni az életével, évekig lekötni, s ellehetetleníteni számára a normális párválasztást. Azt én sem akarnám, mondtad, és mindent elhittél, még a kötőszavakban is igazságot láttál. Valamint, olyan, ahol, tulajdonképpen. Nem néztél rá, hogy hány éves, harmincnégy, és nem kolostorban töltötte az éveit, ott volt már az egyetemen az a játékgyártó, aki kreatív játékokat eszel ki és gyárt, és lepi el ezekkel a játékokkal az igényes nyugati polgárság lakásait. Mert most minden kreatív, ami nem kreatív, az már jobb, ha nem is létezik. Az Európában felnövekvő gyerekek számára már semmi kihívást nem jelent az élet, hisz minden olyan biztonságosan működik. Mikor volt már háború, senki nem is emlékszik. Szóval kénytelenek a nyugati lakók a játékok terén kitalálni olyan leleményes eszközöket, amelyek megmozgatják a gyerekeik agyát, mert különben biztos, hogy alulmaradnak a mindennapi életbenmaradásért küzdő keleti és közel-keleti lakossággal szemben, s így nem pusztán biológiailag veszíti el Európa a csatát, amit már jó régen elveszített, hanem intellektuálisan is, s végül még az illegális bevándorlást is a valahai bevándorlók leszármazottai fogják ellenőrizni, esetleg kitoloncolják a bevándorlás ellenzőit és az idegen kultúrák ellenségeit ősi lakhelyükről, amely lakhelyet egyébként illegális bevándorlóként foglalták el ezer vagy ezerötszáz éve, lerombolva egy fejlett birodalmat, kitoloncolják őket egy afrikai éhség- vagy háborús övezetbe, hogy ott bizonyítsák be a felsőbbrendűségüket.

A játékgyártónak nagyon ment az üzlet, csak szórakozásból tanított az egyetemen, legalábbis ezt mondta, de valójában azért, hogy új nőket szedjen össze az aktuális tanévhez. És ez neki mindig sikerült, pedig már hatvan volt, de még mindig akadt egy szerencsétlen, majdnem gyerekkorú lány, aki megmentőt látott benne, olyat, aki kiszabadítja a családi terror, s itt különösen az apára gondolt, fogságából, vagy épp megszabadítja az apa hiányából adódó lelki sérüléstől, holott ez a lány is, mint a korábbiak és a későbbiek is, csak egy aktuális díszítmény volt a játékgyáros életén. Milyen öröm élni, mondta a játékgyáros, a Pozsonyi úton mentek, a nap hétágra épp, mintegy visszatükrözve a játékgyáros hangulatát. Ennyire egy húron pendült a mindenséggel. Nagyon szerette a finom ételeket, a jó éttermeket, és úgy evett, olyan kicsattanó gyermeki boldogsággal, amitől még egy indiai éhezőnek is elmegy az étvágya, inkább beáll szerzetesnek Váránasziban és csontsoványan, egy életen át nézi étlen a Gangeszt, hogy miképpen sodorja el az életek maradványait, az elégetett tetemek porát az Indiai-óceán irányába.

Undorító látni az ilyesfajta örömöt, és ha még hozzáteszi magyarázatnak a gyerekkori éhezést, akkor az egésztől tényleg csak hányni lehet. A gyerekei meg is szakították vele a kapcsolatot, s nem azért, mert elbánt az anyjukkal, akit a játékgyáros működése sodort az alkoholizmusba, került-fordult, a rendőrségre kellett menni érte vagy valamely egészségügyi intézménybe, ahová eszméletét vesztve szállították, tele zúzódásokkal, sokszor letépett ruhában, amiből olyan testrészek is kibuggyantak, amely testrészeket illetéktelen szemek elől épp hogy takarni szereti az ember. Emiatt is megszakíthatták volna vele a kapcsolatot, de valójában nem emiatt szakították meg, mert az ő anyjuk nem lett alkoholista, vagyis alkoholista lett, de nem kóborolt az utcákon, az egy másik anyuka volt, akit végül a gyerekei a lakásában találtak agyonverve, mert a legutóbbi élettársa így gondolta bizonyítani a szerelmét. Az ő anyukájuk otthon ivott, s csak estére részegedett le, s persze nem is lett elhagyva, mert a játékgyáros mindvégig megóvta a házasságát, nem azért, mert szerette ezt a nőt, mert pont nem szerette, hanem a szakításokkor mindig hivatkozási alap volt, hogy nem teheti meg, hogy elhagyja azt a nőt, aki feláldozta érte az életét. És elkezdte ecsetelni, hogy ez a feleség mennyi mindent tett érte, lemondott például, s itt mondott valamit, amiről lemondott, például a külkereskedői karrierről, ami várt volna rá, meg kibírta azt is, amit, és itt mondott valamit, amit kibírt, mondjuk a szegényebb éveket, amikor, most persze furcsa elképzelni, de a játékgyáros is gyakorta volt rosszkedvű és durva a családjával. Merthát azért nekik sem ment mindig ilyen fényesen, volt vagy tíz év, amikor be kellett osztani, meg a hónap végén kölcsönkérni, meg a nyári számlákat őszre napolni. Úgy mondta, olyan sodró lendülettel, ahogyan evett, és még akkor sem hagyta abba, amikor az épp lapátra kerülő szerető könnyek között mondta, hogy nem érdekel a feleséged, minden feleséget utálok, de a tiédet utálom a legjobban. Sírt, mert azt gondolta, hogy ő soha nem lesz feleség, akiért egy férfi dob egy fiatalabb, jó adottságú nőt, holott ő is az lett, s akkor megtudta, milyen érzés egy olyan férfivel együttélni, aki elviszi ugyan nyaralni, de legszívesebben kilökné, mondjuk Velencében, ha épp ott vannak, a vaporettóból a csuklójára lakatolt gurulós bőrönddel együtt. Nem, a gyerekek a jóízű zabálástól irtóztak, így mondták, ez nem evés, ez zabálás, bár ha nem az apjukról lett volna szó, bizonyára nem tartották volna annak, de pont az apjukról volt szó.

Dehát, mondta a játékgyáros az undorodó gyerekeknek mosolyogva, na és ekkor jött a mondat a gyermekkori éhezésről, felsorolva olyan ételeket, amelyeket ma már csak a reform- és környezettudatos táplálkozás elvadult hívei tartanak emberi fogyasztásra alkalmasnak, akik meg vannak győződve arról, hogy a szegénység az egészséges étrend kialakulását hozta a régi korok emberének, nem tömték teli magukat hússal, meg mindenféle olyan táplálékkal, ami tele van káros, szintetikus anyagokkal, ízfokozókkal, mesterséges színezékkel és állagjavítóval, nem, akkor még tudták, mi az, hogy helyes táplálkozás, bár az átlagéletkor, de ezt hiába is mondanánk ellenérvként, mert rögvest előjönnének a csecsemőhalálozással, hogy amiatt volt alacsony, amit már az egészséges táplálkozás sem tudott korrigálni. Az apa elkezdte a dehát gyerekkoromban mondatot, amely mondatot a gyerekei már kívülről tudtak, pedig mindent elkövettek, hogy egy életre kitöröljék az agyukból. Apu, ez már tényleg mindennek a teteje, mondta a fia, visszataszító, amikor egy gazdag vállalkozó a jóllakottságtól kicsattanó arccal arról beszél, micsoda szegénységet kellett megélnie gyerekként, mert zsidók voltak és gettó, egy lakásban nyomorogni megannyi vidéki rokonnal, összebújva éhesen rettegni, hogy egy korabeli rendfenntartó nem rúgja-e rájuk az ajtót, hogy végezzen velük, vagy épp gazdagok, mágnások és arisztokraták voltak, akiket a kommunisták kitelepítettek a Hortobágyra, na és még meghallgatni azt is, hogy ebben a sanyarú helyzetben is mennyire meg tudták őrizni a tartásukat.

Az arisztokraták és a mágnások tartása, annak örökös felemlegetése időnként több nyelven is, az olyan, hogy tényleg úgy érzi magát az ember, hogy már csak az arabok tehetnek rendet ebben a világban, hogy már csak az arabok képesek befogni a pofájukat azoknak, akiknek mindig is jól ment, s ha néha-néha egy kicsit megbotlott az életük, hát azt akkor évszázadokig felpanaszolják, hogy a király elvett tőlük egy várat, pont azt, amit a legjobban szeretett a család, vagy a Tanácsköztársaság alatt a falusiak rájuk gyújtották a kastélyt, még szerencse, hogy épp egy másikban húzták meg magukat, így aztán csak a cselédség égett meg. S amíg a sanyarú sorsukat ecsetelik, eszükbe sem jutnak azok, akiknek egész életükben a Hortobágyon kell élniük, és már ezer éve ott élnek, már a honfoglaláskor eldőlt a sorsuk, és még ezret fognak ott élni a leszármazottaik, mert a Hortobágyon nincs olyan ingatlan, ami cserearányos lenne egy városi ingatlannal, pláne egy fővárosival, sem pedig olyan tudást nem lehet szerezni, aminek birtokában eséllyel indulhatna egy hortobágyi szegénylegény a budapesti bulvárok világában. A népmesekutatók még azt is kimutatták, hogy a népmesék királyi palotája nem más, mint a nagygazdák háza és udvara, hogy egy igazi szegény, még a mesehősök közül való sem tudott akkorát álmodni, mint a valóban gazdagok élete.

Ha nem vagy vándormadár, akkor a Hortobágyról biztosan nem tudsz elköltözni. A hortobágyiak mindig hortobágyiak maradnak, s ha néha egy vakmerő közülük fellopakodik a fővárosba, azt aztán úgy megalázzák a fővárosi lakosok, hogy egy életen át gyűlöl mindenkit, akivel ezentúl együtt kell élnie, s csak a pillanatot várja, hogy bosszút állhasson a sérelmeiért. Ezért törtet egyre nagyobb befolyás elérésére, hogy majd ezt a befolyást arra használja, hogy megbüntesse azokat, akik megalázták őt, vagy potenciális lehetőségük volt, hogy megalázzák, bár nem tették. Egyáltalán nem gondol arra, hogy azért nem tették, mert nem volt bennük ilyen szándék. Meg van győződve arról, hogy nem volt rá lehetőségük, mert előbb lett befolyásos ez a hortobágyi ember, minthogy megtehették volna. Az új munkatársak felvételekor csak azokat vette számításba, akiknek vidéki felmenőik voltak, a többiek teljesen esélytelenek voltak egy állásinterjún. Oda sem figyelt, miről beszélnek, ha épp bent volt, s nem bízta a vidéki, amúgy kesztölci származású háeresre a feladatot, aki persze egyáltalán nem volt kesztölci, csak a szülei költöztek oda, mikor az egyik rokon ügyvédi segédlettel kiiktatta őket a családi örökségből. Saját erőből nem tudtak megfelelő budai ingatlanhoz hozzájutni, s végül Kesztölc mellett döntöttek, ahol aztán házat építettek, de először egy óriási kerítést, hogy a később elkészülő ház ablakából ne látszódjon ez a rendkívül jó adottságú és ezeréves történelmi múltra visszatekintő falu, ahol szinte késsel lehet vágni a nyugalmat. Ezt a lányt, egyedüli gyerek volt, arra nevelték, hogy vissza kell jutni a fővárosba, mert a vidék az olyan, hogy vidéken van, akkor is, ha csak húsz vagy harminc kilométerre van Budapesttől. Már a főváros határát elhagyva, akár csak egy lépéssel, minden más, és ők azt a másságot semmiképpen nem szeretnék öregkorukra, épp elég nekik, hogy a buzikat el kell fogadni, meg a cigányokat. Szóval ennek az egyetlen lánynak az a feladata, hogy visszatelepítse a családot, s ezalatt önmagukat értették, a fővárosba.

A játékgyártó csak habzsolt tovább, az a nő pedig, aki most rajtad a pecsét, de akkor még a játékgyártó martaléka volt, mert az idő halad és lejárt az az egy év, ami rá volt szánva a játékgyártó részéről. Ez a nő most álmélkodva hallgatta a fogak őrlésének hangját, a cuppogásokat, nézte azt a felszabadultságot, hogy akár kézzel is beletúrt a tányérba, esetleg az ujjával a szájában matatott és a fogai közül maradékokat bányászott ki, amiket lecuppantott az ujja végéről, és kis rágómozgást követően bejuttatott a nyelőcsőbe. A nő, aki itt még fiatal egyetemista lány, egy vidéki városból származott, olyan családból, akik soha nem jártak étterembe, ha igen, akkor mindig az étlapot lesték feszülten, főként az apa, persze csak az árakat, s nem úgy választottak ételt, hogy ezt a szarvasgombás szűzérmét szívesen megenném, de kár, hogy elfogyott a Wellington-bélszín, hanem hogy mi van a legkisebb ár mellé odaírva. Rántott sajt. Na, az jó lesz a gyerekeknek, ugye, mondta az apa és tényleg jó lett, mert más nem volt ebben az árfekvésben. Aztán még órákkal az ebéd után is arról beszéltek, mármint az apa arról beszélt, hogy ez egy rablás, ami az éttermekben folyik, ha mindezt boltban venné meg, mennyivel olcsóbb lenne, s akkor elmondta, hogy egy közeli helyen most leárazták a trappista sajtot, s ha akkor vett volna, több rántott sajtot ehettek volna, és persze jobbat is, mert mennyivel jobb az, ami otthon készül, mert abban a bundában a sajton kívül benne van a szeretet is, amit az anya érez a gyerekek és a férje iránt, amikor épp panírozza, aztán a forró olajba helyezi a sajtdarabokat.

A lány ott ült ebben a méregdrága étteremben, és nézte, hogy milyen kicsattanó örömmel eszi a férfi az ebédjét vagy épp vacsoráját. Ő csak salátát evett, mert meg volt győződve arról, hogy a férfi nem fogadná el, ha egy pluszdeka megjelenne a csípőjén, s emiatt neki élvezetben inkább csak a férfi élvezete maradt. Ropogtatta a zöldféléket, mert ez egy olyan hely volt, ahová egyenesen a szántóföldről hozták a mezőgazdasági termékeket, annyira frissek voltak, gyakorta repülővel, mert ruccolát például jobb volt egy mediterrán termőföldről szállítani. Néhány törmelék odaragadt a salátástál oldalára, nem tudta a villával felszedni. Ült abban a kicsit savanykás dresszingszagban, nézte a férfit, végre elfogyasztotta az ételt, a szaftot még egy darabka kenyérrel ki is törülte, megteheti, mert elég gazdag ahhoz, hogy bármit megtegyen, s akkor, a kenyérfalat lenyelése után jött elő azzal, hogy ő nem tudja és nem is akarja elhagyni a családját, ugye erre nem is tett utalást korábban. Csak a játékok terén volt kreatív, szakításkor mindig ugyanazt mondta már évek óta, persze mindig másik nőnek, így aztán ez a mondás annak a nőnek egyszeri és megismételhetetlen volt. Mondani kell, mert jön a nyár és nem lehet együtt futtatni a családot meg a nőt. A nyár e téren pihenőévszak. Jó, néha egy-egy régi kapcsolat feltűnik azok közül, akik érzelmileg nem tudtak egy életen át leszakadni a játékgyártóról, mert ez volt az igazi fegyvere, az érzelmi kötés. Bár mindig üres mondatokkal kápráztatta el a hallgatóit, mert a játékgyártáson és az ehhez kapcsolódó üzleti tevékenységen kívül semmihez nem értett, ezt azonban képes volt látványos mondat- és gondolatimitációkba burkolni. A tanítványok le voltak nyűgözve, hatalmas igazságoknak látták a hatalmas semmit. Felfedezték magukban a hiányszorongást, amit az anyjuk nem kielégítő szeretete okozott, s hogy a vágyaik, hogy ezt a hiányszorongást leküzdjék, valójában a lehetséges szabadsága és korlátja is az életüknek.

A játékgyáros rendkívüli módon vonzódott az ellentétekhez. Az igazság egyszerre van és nincs, kezdte egyszer az előadását, a szerelem egyszerre kiteljesülés és bezáródás. Amikor egy-egy mondatot igazán jól eltaláltnak vélt, megállt, s mintha ő is elgondolkodna, az arcát kicsit az ablak felé fordította, rézsút megemelve, ha épp besütött a nap, akkor be is csukta a szemét, kicsit napoztatta a szemhéjait, amit belülről festett aranysárgára a nap.

Háy János

Aztán e termékenynek látszó másodpercek után megszólalt, hát igen, épp ebben rejlik a gondolkodás gátja, és itt nem bírta volna abbahagyni, így hát hozzáfűzte, s persze egyben a szabadsága is. Mert bármiről gondolkodhatunk, ám ez a gondolkodás soha nem juttat bennünket nyugvópontra, mert nyugvópont, mint olyan, tulajdonképpen nincsen. És egy diák sem mert visszakérdezni, hogy tanár úr, a nyugvópont, mint olyan, az milyen? Egy fiú bepróbálkozott egyszer, hogy miképpen lehet valami egyszerre önmaga és önmaga ellentéte, de a többi diák leugatta, hogy mit kötekszik, hány értékes mondat marad ki a mai órából amiatt, mert ő közbeszólt, és felesleges gondolatok felé irányította az előadót, aki erre persze azt mondta, hogy a gondolatok egyszerre feleslegesek, s valójában hasznosak is, csak a hasznosságukat most épp nem látjuk, vagy látjuk, csak nem tudatosul bennünk, s hogy a gondolkodás persze még nem tudás, ahogyan a tudás nem bölcsesség, és a bölcsesség nem szeretet, s a szeretet nem azonosság a léttel. És hogy ebben még Pál apostol is téved, s elmondta, persze hibásan, az ide vonatkozó idézetet, ami mindenkinek már a könyökén jön ki, kivéve, ha a játékgyáros mondja.

Háy János: A cégvezető
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2020

A borító Háy János festményének felhasználásával készült.