A sajtótörténet nem csak a sajtóról szól | Pethő Tibor: A Magyar Nemzet története 1938–2018

Posted on 2020. október 24. szombat Szerző:

0


Cserhalmi Imre |

Amikor az egyetemen még csak tanultam a sajtótörténetet, sohasem „érintett meg”, nemhogy átélni, még követni se nagyon tudtam a különféle sajtótermékek, újságírók, szerkesztők, tulajdonosok sűrű változásait, a látszólag gyors sikereket és a látványos bukásokat, sőt eltűnéseket a jelentéktelenségben vagy az érdektelen semmiben. Bezzeg mostanában!

Nem akarom itt felsorolni a legújabb kori sajtótörténet eseményeit, amelyek az utóbbi évtizedben feltűnően szaporodnak, a korszerű demokráciától növekvő sebességgel távolodó, a 20. századba visszavezető magyar utat szegélyezve s egyúttal jellemezve is. A Magyar Nemzet nyolc évtized után, két éve megszűnt. Ebben a 2018-ban papíron (és idén e-változatban) megjelent könyvben értelemszerűen nem szerepelhet, hogy azóta a sajtópiacon ismét található egy, a régihez megtévesztésig hasonló fejlécű termék. De annak az itt leírt Magyar Nemzethez, annak szellemiségéhez, értékeihez, minőségéhez nincsen semmi köze.

Persze a patinás lap hosszú pályafutásának nem ez az egyetlen hullámvölgye vagy éppen tragikus pillanata. A szerző Pethő Tibor, az alapító Pethő Sándor dédunokája pontosan ismeri azt a finoman szólva hullámzó, de a mindig küzdelmekre kényszerítő társadalmi-politikai közeget, amelyben ez a lap és mindenkori szerkesztősége működött.

Mindig közéleti lap lévén, sohasem lehetett teljesen független a politikától. Részint azért nem, mert többnyire volt saját karakteres álláspontja a legfontosabb politikai kérdésekben, részint azért, mert a sajtószabadság a szabadságoknak az a válfaja, amely sohasem lehet teljesen kivívva, a létrehozása vagy megőrzése szüntelen figyelmet, harcra készséget, szívósságot és intelligenciát igényel. A sajtószabadságot mindig csak az aktuális hatalom érzi tökéletesen megvalósultnak.

A Magyar Nemzet megteremtésének célja, az alapító Pethő Sándor eszménye – idézem az előszóból – „a független, nemzeti szellemű, olykor a körülményekből adódóan burkolt konzervatív-liberális, polgári attitűdű újságírás, lapkészítés.” Ha valaminek, hát ennek ritkán voltak kedvezőek a hazai lehetőségei az utóbbi nyolcvan évben. A nácizmus és a kommunizmus, pontosabban mindenféle diktatórikus veszély ellen a polgár tisztánlátásával, etikájával és ízlésével küzdő lap teremtette meg nálunk a leginkább a „becsempészett mellékmondatok” technikáját, tanította meg olvasóit a sorok közti, a ki nem mondható mondandó olvasására és megértésére.

Amikor a leginkább éltem az újságírás világában, körülbelül 1960 és 1995 között, rövid időszakoktól eltekintve, mindig úgy tartottuk számon a Magyar Nemzetet, mint az igényes, szakmailag rangos, gazdag szellemi és szakmai munícióval működő értelmiségi alkotóműhelyt. Nem volt az életnek és a lapkészítésnek olyan területe, amelyen ne Szküllák és Kharübdiszek közt vezetett volna az útjuk. De rang lett a hasábjain megjelenni, és különösen értelmiségi körökben a szalonképesség egyik feltétele volt a lap olvasása.

Mindez az átlagos újságolvasó ember számára is nagyjából ismeretes. Az talán kevésbé, hogy a szerkesztőségen kívüli állapotok, nevezhetjük kissé patetikusan történelmieknek is, hogyan tudják megmérgezni, szinte szétmorzsolni a szerkesztőséget. Igaz, Pethő ezt olyan részletességgel, annyira „személyekre lebontott” aprólékossággal ábrázolja, hogy helyenként már pletykaszintig ereszkedőnek érzem, de talán épp ezért tudja sokoldalúan ábrázolni a szereplőket, akik közül sokakat személyesen ismertem, de akik sorsa csak most vált a számomra teljesen érthetővé. És az esetek többségében, persze, szánandóvá is. Csakhogy amikor őket szánni vélem, akkor tulajdonképpen az országot szánom. És mert az országot szánom, ezért őket tulajdonképpen nem szánom, hanem tisztelem.

A polgár szót a napi politika néhány éve már bemocskolta, mégis megérdemelnék az utánunk jövő generációk, hogy élhessenek majd egyszer egy valóban polgári hazában, olyanban, amilyenért a Magyar Nemzet a legszebb korszakaiban annyi tehetséggel és tisztességgel küzdött. Ez a könyv bemutatja, hogy miként lehetett és kellett ezt tennie, tehát ebben az értelemben jóval több puszta sajtótörténetnél.

Amikor ezeket a sorokat írom, október 23-án, délután a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói fognak felvonulni, és azt gyanítom, hogy nemcsak ők. Az ő nemzedékük aligha olvas már – pláne rendszeresen – napilapot; változott a világ. De nem változott az igény a hiteles, független, felelős sajtóra.

Egyébként a Magyar Nemzet utódlapjának tartott Magyar Hang előállítását idehaza senki sem merte vállalni, ezért Pozsonyban nyomtatják. És még nem nagyon láttam olyan újságstandot, amelynek működtetője a Magyar Hangot nagyon a vásárlók szeme elé merte volna rakni, és tudom, hogy sokan nem merik előfizetni, inkább újságosnál veszik meg, úgy kisebb a „lelepleződés” veszélye. Ez is a sajtótörténet része lesz, talán nem is sokára. Addig is köszönet Pethő Tibornak ezért a munkájáért.

Pethő Tibor (Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu)

Pethő Tibor: A Magyar Nemzet története
1938–2018

Jaffa Kiadó, Budapest, 2018 (e-könyv: 2020)
534 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2694 Ft,
e-könyv változat 1990 Ft
ISBN 978 963 475 1168 (papír)
ISBN 978 963 475 3902 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege (részletek)

A 2018 tavaszán megjelenését beszüntető Magyar Nemzet az elmúlt nyolcvan év hazai napilappiacán páratlan kuriózum.
Sőt: a lap jóval több, mint egy napilap. A magyar és a világtörténelem egyik fordulópontján, közvetlenül a második világháború kitörése előtt, 1938-ban indult útjára, és azóta, függetlenül a politikai és társadalmi berendezkedés radikális változásaitól mindig központi szerepben volt, mélyen tükrözve és egyben alakítva is az eseményeket – pedig közben volt egy Rákosi- és egy Kádár-rendszer is. A szinte azonnal kialakult legendájához, az általa betöltött szerephez éppúgy ragaszkodtak a hatalom mindenkori birtokosai, mint a lapot tartalommal megtöltők. A lap története egyben izgalmas mélyfúrás az elmúlt nyolcvan év magyar történelmébe és szellemi folyamataiba. (…)
A Magyar Nemzet fennállásának nyolc évtizede alatt nagy részt olyan körülmények között volt kénytelen működni, amikor az országban vagy korlátozták a sajtószabadságot, vagy egyáltalán nem – legfeljebb a kiskapukat megtalálva – lehetett a hivatalostól eltérő nézeteket hangoztatni. (…)
A kilencvenes évektől – éppen mert mindenki magáénak érezte és akarta a patinás márkanevet – a lapra megpróbáltatásokkal teli korszak várt. A Magyar Nemzet a Napi Magyarországgal való 2000-es egyesítés nyomán megerősödött, ám idővel egyre inkább elköteleződött egyetlen politikai erő irányába. A 2015-ös fordulatot követően függetlenségének helyreállításával sikerült korábbi tekintélyét visszaszereznie.
A szellemében az alapítók céljaihoz visszatért Magyar Nemzetet két nappal a 2018-as választás után zárta be tulajdonosa, aki azóta el is adta médiumait.