Bölcsen a halál árnyékából | Biró Eszter, Bérczes Tibor: A halál életkérdés

Cserhalmi Imre |

A manapság divatos beszélgetős könyvek új dimenzióba helyezik az interjúnak a napi médiagyakorlatban lejáratott műfaját. Kockázatos vállalkozásuk nem is mindig sikeres. Mi tarthatja fenn olykor két-háromszáz oldalon át az olvasó érdeklődését egyetlen dialógus iránt? A válasz kézenfekvő: vagy a téma, vagy a kérdezett fél érdekessége. De még ez sem elég.

E kettőn túl egy harmadik motívum teheti igazán letehetetlenné: szereplőinek szenvedélyessége. Az igazi! Tehát nem pátoszban, érzelmességben, harsányságban, hanem a halandó ember és szükségletei iránti megértésben, a hivatástudó gondolkodásban és a tiszteletben, amely megnyilvánul a legapróbb tettekben is. Ebben a könyvben az emberi élet egyik legnehezebb szakaszáról, a halálközeliségről beszélget két olyan ember, aki nagy valószínűséggel minden tud a hospice-ról, amit 2020-ban tudni lehet. De az egyikük gyakorolja is. Ezért tud a kérdező olyan „apróságokról”, részletekről, helyzetekről vagy vitathatóságokról is kérdezni, amilyenek eszébe se jutnának a témában járatlanoknak.

Számomra azt a nem túl gyakori, és ezért is értékes élményt nyújtotta ez a könyv: hogyha valaki nagyon mélyen, nagyon koncentráltan, a tudás maximumával tud valami tenni, akkor a tette nemcsak a konkrét tárgyáról szól, hanem sokkal többről. Biró Eszter csaknem két évtizede az óbudai Hospice ház szakpszichológusa. Véges-végig a munkájáról beszél, néha kifejezetten feltételes módban, önmagának is feltett kérdésekkel, megértő érdeklődéssel más vélemények iránt, úgy, ahogyan a tudás felelős birtokosai szokták. De ezenközben – a kérdező Bérczes Tibornak is hála – félelemről, gyermeki és szülői szeretetről, képmutatásról, tanácstalanságról, indulatokról, kiszolgáltatottságról, a valódi cselekvés lehetőségeiről és korlátjairól, önvádról, alázatról, tabukról, hazugságokról, bűntudatról, fájdalmas döntésekről, gyávaságról, bátorságról, bűnbakokról, és természetesen távozókról és maradókról, a hospice szakembereiről és önkénteseiről, az orvoslással rokon vagy attól különböző teendőikről is. Következésképp a könyv – amint a címe is pontosan jelöli – úgy beszél a halálról, hogy az élőket tanítsa és figyelmeztesse.

• Olvass bele!

A 11 témakörben – tehát fejezetben – megszerkesztett mondandó erejét a két alkotó gondolkodói tisztességén és lenyűgöző tudásanyagán túl az előadott történetek is garantálják. Csakhogy itt nem sztoriznak, itt nem úgynevezett népszerű tudományos ismeretterjesztés folyik, mindenféle hatásvadászat távol áll tőlük. Egy-egy történetet szinte részletes elemzéssel tárnak fel, és ha a legfontosabb módszerüket egyetlen szóval kellene jellemeznem, csak azt mondhatnám: humánum. Azt mondja egy helyen Bíró Eszter, hogy a gyermek „születése nem pusztán biológiai esemény. Ahogy a halál sem pusztán az.” Máshol: „…a hospice eleve nem ígéri meg a betegnek és a hozzátartozóknak, hogy meggyógyít… Mi azt ígérjük, hogy nem hagyjuk szenvedni a beteget, és ezt az ígéretet meg is tartjuk.”

Az előszóban Bérczes Tibor a könyv megszületésének előzményeiről, az utószóban Bíró Eszter a hospice történetéről, működésének alapvető elveiről és céljáról tudósít. A nagy gondossággal és érzékelhető szeretettel – Hevesi Judit által – szerkesztett könyvnek közeli második vagy harmadik kiadásának megjósolásához – remélem! – nem szükséges prófétai tehetség. De egy javaslat igen. A könnyebb tájékozódást szolgálná, ha külön összegyűjtve is megmagyaráznának olyan, ritkán használt fogalmakat – mint például palliatív ellátás, terminális állapot, asszisztált öngyilkosság, fizikai autonómia stb. –, amelyek a szöveget folyamatosan olvasva egyébként könnyen értelmezhetők.

A könyvből megtudható, hogy az óbudai Hospice ház eredetileg bölcsőde volt, ezért az ajtaján csak akkor férnek ki az ágyakon – életükben talán utoljára – a kertbe kigördítendő betegek, ha akad valaki, aki le tudja emelni a helyéről (majd visszarakja) a szűk ajtót. Az anyagiakban sosem bővelkedő Hospice Alapítványnak nincs pénze az ajtó megnagyobbítására.

Vállalom a demagógia vádját, megkockáztatom, hogy egy új stadion VIP-páholyának egyetlen széke is többe kerülhet, mint ennek az ajtónak a megnagyobbítása. Manapság futballistától a miniszterig nagy divat az égiekre mutogatás. Az Úr pedig, aki minden lát, bizonyára csóválja a fejét: ejnye, kicsi keresztény ország, ejnye-ejnye!

Bérczes Tibor: A halál életkérdés. Beszélgetések Biró Eszterrel, a Magyar Hospice Alapítvány pszichológusával 
Corvina Kiadó, Budapest, 2020
280oldal, teljes bolti ár 3490 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 2792 Ft,
ISBN 978 963 136 6723

*Bérczes Tibor portréját a Magyar Nemzet készítette

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Ha egyszer odajut, mindenki szeretne méltósággal, emberhez méltó módon meghalni. A hospice ebben akar segíteni, és mint ilyen ez az egyik legemberibb intézmény. Ez a könyv arról szól, mi minden kell ahhoz, hogy a hospice be tudja tölteni ezt a feladatát, és mi minden kell ahhoz, hogy a halál közelébe jutott ember el tudja viselni az elviselhetetlent. Ebben a kötetben két halandó, egy laikus kérdező és egy szakpszichológus oldott és kötetlen stílusban olyan kérdésekről beszélget, amelyek ott vannak mindannyiunk fejében, csak nem merjük vagy nincs alkalmunk feltenni őket.
Íme néhány mutatóba: Szembesítenünk kell-e a haldoklót a tényszerű helyzetével? Hogyan hasznosulhatnának jobban a kötődésből meríthető energiáink? Be kell-e, be szabad-e vonnunk a gyerekeket ebbe a történetbe? Hogyan dolgozzuk fel a veszteséget?
A 17 éve az óbudai hospice-ban dolgozó Biró Eszter válaszai nem kinyilatkoztatások, hanem elméleti ismeretekből és gyakorlati tapasztalatokból leszűrt következtetések. Vállaltan személyes meggyőződések, melyeket nem kötelező elfogadni, viszont érdemes végiggondolni mindenkinek, aki szeretné megtalálni a maga számára elfogadható válaszokat. És az, aki ezt megteszi, nemcsak arra a kérdésre tud majd nagyobb eséllyel válaszolni, hogyan lehet méltósággal meg-halni, de arra is, hogyan lehet halandóságunk tudatában (még) jobban szeretni az életet.
*
A Magyar Hospice Alapítványt 1991-ben hozták létre, hogy rákbetegeknek és családjaiknak nyújtson szakszerű, emberséges, tüneteket enyhítő és méltóságot őrző ellátást az élet utolsó szakaszában; elsősorban a betegek saját otthonában, családtagjaik körében, szükség esetén pedig a 2005-ben nyílt fekvőbeteg részlegen. 2010 óta speciális képzettségű team gondoskodik gyógyíthatatlan beteg gyermekek otthoni ellátásáról, szüleik támogatásáról is.
Az Alapítvány laikusok, egészségügyi szakemberek, pedagógusok számára szervezett gyakorlat-orientált képzései mögött az a szilárd elméleti meggyőződés áll, hogy az emberi méltóság az élet utolsó pillanatáig megőrizhető.