Mi veszett el, mit ígér a holnap? | Sarkadi Imre: Elveszett paradicsom / Spirit

Bedő J. István |

Sarkadi Imre 1961-ben befejezett és bemutatott darabja időről időre színpadra kerül, és mindig vitákat kavart. Csak az érdekesség kedvéért: az első éveiben pesszimizmusát bírálták, aztán hitelességét dicsérték, aztán az értelmiség kiúttalanságának lett jelképe a főhőse – de végül is mindig föltehető kérdés maradt, hogy mit mond Sarkadi darabja a saját korunkról.

A Spirit Színházban Czeizel Gábor állította a darab kamaraváltozatát a Stúdió szobaszínháznyi területére. Az alaptörténet egyszerű és feszültségektől terhes. A (nagyon) jól menő agysebész berobban vidéken élő, nyugdíjas édesapjához, hogy neki tegyen vallomást: illegális abortuszt hajtott végre a szeretőjén, és az asszony belehalt. Arra számít, hogy néhány napon belül letartóztatják, és jó hosszú börtönbüntetést kap ezért a gyilkosságért. Az élet ettől kezdve értelmetlen számára. Itt, az apja tuszkulánumában ismerkedik meg a távoli rokon Mirával, a kedves, okos és szép lánnyal – és viharos sebességgel egymásba szeretnek. És most álljunk meg.

Sokféleképpen értelmezhető három főhős egymáshoz való viszonya, és ettől más és más színezetet kaphat a történet végső kimenetele is.

Sebők Zoltán 33 éves, övé minden (hatvanas években mért) földi gazdagság, lakás, kocsi, sok pénz a takarékbetétkönyvben (bankban), a nők csak átvonuló felhők az ágyában. Sebők Imre, az apja korábban görög-latin szakos tanár, jó ideje visszavonult, de nyughatatlanul méhészkedik, növénynemesítési feladatokon töri a fejét. Mira tisztalelkű egyetemista Kolozsvárról, ami a hatvanas években néha távolabb volt innen, mint az Antarktisz (utazás ritkán és korlátokkal). Mira számára egy nagyapaszerű és korú, okos embert könnyű nagyon megkedvelni, sőt: ezt a szeretetet kivetíteni a még meg sem ismert fiára. És ez a nagyon lehetséges érzelmi sugárzás az oka, hogy a világban és érzelmekben járatlan Mira már akkor szerelmes legyen Zoltánba, amikor még nem is találkozott vele.

Ebben a leosztásban váltakozva szereznek örömöt és okoznak csalódást az író által plasztikussá formált figurák.

A Kertész Péter által megformált öreg Sebők lassúdadan él, mégis pezseg a szelleme. Kertész szájából reálisan hangzik, hogy a hetvenötödik születésnapján is előre tekint, tervei vannak, és valaki talán majd folytatja a kutatásait. Főleg a Zoltánnal folytatott beszélgetésekben jön át, hogy mennyivel különb az ő lassan és türelemmel fölszedett tudás- és tapasztalatvagyona, mint az üstökösszerűen felfutott – és ettől gyorsabban elégő – sikeres orvosé.

Zoltán (Fellinger Domonkos) lényegesen öregebb, kiábrándultabb, elhasználtabb, kiégettebb biológiai koránál. Cinikus, igazából a világból kiszakadni készül, hiszen a börtön úgyis csak elpusztítani képes. Számára a rendező (vagy a szövegkönyv) egyetlen és kézenfekvő stimulánsot és nyugtatót ad: pálinkát, megfejelve borral. Fellinger kiválóan adja a több literre hitelesített alkoholistát – nagyszínpadi elődei között ennél durvább, csontrészeg viselkedésmódokat is láttunk. (Ha nem lenne cigitilalom, tele is füstölték volna a játékteret.)

Őrá még visszatérek, mert hiszen a kulcsfigura: Mira. Ő hivatott a hatalmas fordulatot előidézni. Nagy Rebeka a távoli rokon lány alakjában üde, friss jelenség, mint a tavaszi langy eső, visszafogott, elfogódott nagykamasz és bontakozó nő egyszerre. A már említett, Zoltánra kiterjesztett szeretet teszi hihetővé, hogy gyorsan és eltökélten beleszerelmesedik ebbe a Sarkadi-klónba, hiszen Zoltán sok vonását a szerző akarva-akaratlanul magáról mintázhatta.

A darab történetének rövid időszeletében hihető is, nem is ez a gyors érzelmi fordulat, ez a sűrített lelki odaadás, amivel Mira két nap (ismerkedés?) után vállalná akár az évtizednyi várakozást is. Zoltán bizonytalanságát nem oldják fel apjának bátorító szavai – noha az elveszett Paradicsom visszaszerzésnek esélyét kínálják (természetesen felidézve Az ember tragédiájának záró gondolatát is).

Ehhez az érzelmi háromszöghöz az ilyen-olyan fokú rokonok kapcsolódnak az eredeti teljes műben, nagy részük a dramaturg ollójának esett áldozatul – és inkább csak azok maradtak meg, akik nélkül zötykölősebb lett volna a kétszer cirka egy óra. Így aztán némi bizonytalanság marad a nézőben, hogy Perjési Hilda (Zoltán sógornője és/vagy nővére) ruhaváltása csak a másnap reggelt jelzi-e vagy másik szereplőnek kell-e tekintenünk, amikor újra megjelent a színen.

Nem az előadás, hanem a mű veti fel, hogy örök konfliktust látunk-e, újra átélhető katarzist okozót, avagy finom por lepi-e be Sarkadi drámáját. Ha el tudunk tekinteni attól, hogy mennyire megváltozott a világ a darab születése óta eltelt hat évtizedben, és hogy az egyén etikai mércéje merre tolódott el – akkor az Elveszett Paradicsom ma inkább példázat, mint példa. Ezért volt, hogy az elsötétült játéktéren először az merült föl bennem: vajon mi várhatja Mirát – ha meg is várja Zoltánt, ahogy vállalta – egy kemény alkoholista mellett?

(A sok kérdést felvető dráma és az előadások elemzését csaknem tíz éve Földes Anna végezte el, máig érvényesen.)

Fotók: Boda Gábor

Részletek, szereposztás, jegyvásárlás