A saját út ára | Marilynne Robinson: Háztartás

H. Móra Éva |

Aki ismeri Marilynne Robinson regényeit, az tudja, hogy nem számíthat akcióra, izgalmas fordulatokra, dinamikusan pergő eseménysorra. Ez az 1980-ban írt könyve sem ilyen. Helyette egészen mást, de nem kisebb élményt kaphat az olvasó: a másként látás élményét.

Ki mondta, hogy a konvencionális, a kőbe vésett, matériába ágyazott létezési mód az egyedül jogos? Miért hisszük, hogy az élet felfűzhető tudatos elgondolásokra, tervekre és megvalósulásokra, előzményekre és következményekre? A Háztartás talán leginkább központi alakja, Sylvie saját magát is csavargónak nevezi, de belemerülve a regénybe egyre inkább érezzük: nem erről van szó. A csavargó lét csupán címke, amivel a társadalom bélyegzi a hétköznapitól annyira eltérő életmodellt. Sylvie vágyainak és tetteinek legfőbb mozgatórugója a megtapasztalás. Megtapasztalni, milyen érzés a sötét éjszakában egy csónakban himbálózva egy tó közepén várni, amíg a hídon átrobog a vonat. (Hajdan ez a tó nyelte el éppen a hídról leforduló vonaton utazó apját s később testvérét is.) Megtapasztalni, milyen ugyanezt felállva tenni ebben az állandóan billegő csónakban. Ugyanebben a csónakban elvinni tizenéves unokahúgát egy zúzmarás, távoli völgybe, gyönyörködni káprázatos szépségében. (…egyszer csak kihajtanak a zúzmarából és sóból sarjadó fák és levelek. […] A fénytől minden sós virágkehely prizmaként nyílna ki, és rengeteg fényes, vízgömbökhöz hasonló gyümölcsöt hozna…) Nem törődni veszéllyel, magántulajdonnal, időjárással s főképp nem törődni másokkal, közvéleménnyel.

Sylvie-vel leányként találkozunk először, a három lánytestvér egyikeként, s már közöttük is kitűnik furcsasága, különbözősége. Aztán járja a maga útját ő is, mint nővérei, s akkor tűnik fel újra, amikor a halált önként választó nővére lányait neveli tovább.

Ez az egyik megközelítés. Nézzük a lányok szemszögéből. Ruth-t és Lucille-t egy napon az anyjuk, Helen összecsomagolja, s a városból hazaviszi Fingerbone-ba, otthagyja őket a verandán, majd – feltehetően szándékosan – belerepül (kölcsön) kocsijával a mélységbe, hogy örökre elnyelje a tó. Innentől a nagymama neveli őket tovább, majd az ő halála után, öt év múlva két vénkisasszony, néhai nagyapjuk testvérei. Ám ők nem tudnak megbirkózni a feladattal – és itt lép a színre Sylvie, akinek megkönnyebbülve adják át a pótanya szerepet.

Három generáció nőalakjai váltják egymást a fingerbone-i házban. Férfi szereplő nincs is, leszámítva a nagypapát, Edmund Fostert, aki hajdan lakóhelyül választotta ezt a vidéket, s építette a házat. Az ő keze nyomát őrzi a domboldalra emelt épület minden zegzuga s a különös, tarka motívumokkal festett bútorok is. Ebben a házban nevelkedett a három lánya, és ebbe a házba várták haza egyszer hiába azon a végzetes napon, amikor a vonat minden utasával együtt a hídról becsúszott a tóba. Innentől követhetjük a lassan hömpölygő eseményeket – Ruth szavaival elbeszélve.

A nőalakok egyike sem mondható szokványosnak. A nagymama, Mrs. Sylvia Foster fiatalasszonyként is szereti a magányt, nem is szeret saját magára feleségként gondolni. Nem sok szó esik a házban, a lányok is halk szavúak. (Azért csendesek a lányok, gondolhatta a nagyanyám, mert a kialakult szokásaik mentesítették őket a beszédkényszer alól. Sylvie két cukorral itta a kávéját, Helen jól megsütve szerette a pirítóst, Molly vaj nélkül. Ezeket a dolgokat tudták egymásról.) Apjuk tragédiája után egy ideig még inkább halk szavúak, aztán megint a megszokott módon. Egy jellemző mondat: [az anyjuk] Sose tanította meg őket arra, hogy kedvesek legyenek vele. Ki is repülnek a házból egy év alatt, szó nélkül mind. S amikor hét és fél év múlva Mrs. Foster rálel a verandán a két unokára, Helen lányaira, szó nélkül, és főleg kérdezősködés nélkül gondoskodik róluk öt évig, haláláig. Az őt követő két sógornő inkább csak epizódszereplőként villan fel: bájosan, jóindulatúan esetlenül igyekeznek megbirkózni Ruth és Lucille nevelésével, a ház körüli teendőkkel, döntéseikhez szüntelen önigazolást keresve.

• Olvass bele!

A középnemzedéket a három Foster lány képviseli. Hogy mi lett velük, miután elhagyták Fingerbone-t, igen keveset tudunk. Sylvie és Helen férjhez ment, de a férjek nincsenek látótérben. Helen végzetes tette megmagyarázhatatlan (mint oly sok minden ebben a regényben); Sylvie különös dolgairól inkább csak a két vénkisasszony utalásaiból értesülünk. Az ő viselkedését a házba való visszatérése után tanulmányozhatjuk (?) közelről. Mollyról annyi derül ki, hogy misszionárius lett.

A legifjabb generáció a házban Ruth és Lucille; ők még Sylvie megjelenése után is elválaszthatatlanok, gondolataikban is összeforrtak szinte egyetlen tudattá. A család mindig is kívül rekedt Fingerbone társadalmán, így ők inkább a természet lányai. Bár megfelelően tanulnak, viselkednek az iskolában, mégis szemrebbenés nélkül választják tanítás helyett a kettesben eltöltött tóparti, erdei kalandot; puszta kézzel belezik ki és élve sütik meg a kifogott halakat; amikor rájuk sötétedik, az erdőben alszanak – s Ruth mindezt a legnagyobb természetességgel meséli el. Ami két testvér között legalábbis konfliktuslehetőség a hétköznapokban, itt az is simán gurul tovább: Amikor elestem a halaskosárral, megettük a szendvicseket, mert vizesek lettek.

A testvérek egysége a kamaszkor éveiben kezd felbomlani. Lucille-t az erre a korra annyira jellemző igazodni akarás vágya hajtja, szeretne a kortársaihoz hasonlítani, közéjük tartozni. Egyre gyanakvóbban, kritikusabban figyeli Sylvie furcsaságait: indokolatlan és váratlan eltűnéseit; azt, hogy a legnagyobb szeretettel, de a legkevésbé gyakorlatiasan igyekszik róluk gondoskodni, hogy bájos, de silány holmikat vásárol, hogy szeret a sötétben üldögélni a lakhatatlanná zsúfolt és hanyagolt házban – s hogy mindez milyen rossz fényt vet rájuk a külvilág szemében. A lányok éjszakai távolmaradásával végződő kirándulásra se felelős aggodalommal reagál: mosolyogva, meleg takaróval és meleg itallal fogadja őket, és meg sem kérdezi, hol jártak. Lucille előbb csak provokatívan viselkedik, amit Ruth még igyekszik elsimítani, visszafordítani, ám húga …a táncruhájában és a barackszínű cipőjében elgyalogolt Miss Royce, a háztartástanár házáig [… aki] Gyakorlatilag örökbe fogadta, és az után az éjszaka után gyakorlatilag nem volt többé testvérem. Fájdalmas az utolsó tagmondat, bármennyire is szenvtelen az előadásmód.

Innentől mintha Sylvie fokozatosan átvenné Lucille helyét. Ruth lassacskán vele válik szinte egyazon tudattá. Eltávolodik az anyagi világtól. Pedig éppen ismét mintadiákká készül válni, de Sylvie egyetlen szavára kalandra indul vele, csodálatos, bizarr és hátborzongató kalandra. Sylvie képzelt lényekkel népesíti be a völgyet, Ruth hallani véli ezeknek a képzelt gyerekeknek a hangját, miközben valódi hidegben, fázva várakozik, hogy meg is pillanthassa a képzelt gyerekeket…

Újabb fordulat: a hatóság el akarja venni Sylvie-től Ruth-t. És nem várt módon Sylvie – bizonyítva, hogy mégiscsak képes a realitás talajára visszaállni – elkezd rendes asszony lenni: kitakarítja, rendbe hozza a házat, elégeti a felhalmozott ócskaságokat és szemetet, majd – mielőtt kereket oldanának a lánnyal – a házat is. Innentől csak annyit tudunk, hogy kettesben folytatják csavargó életüket. Olykor elvonatoznak Fingerbone felé, távolról még a ház is látszik – gondos kezek nem hagyták leégni –, és Ruth vágyódva ábrándozik, hogy bár Lucille lakna ott…

Ennyi a cselekmény, de nem emiatt értékes ez a könyv. A különös atmoszférát nem csak a társadalom és megszokások fölött lebegő szereplők és sokszor álomszerű tetteik teremtik meg. Az alaphangulathoz hozzájárul a folyton esős, párás vagy zúzmarás időjárás. De ez mind csak a háttér. Ami lenyűgöző: a látásmód. Nemcsak Sylvie világszemlélete, hanem az elbeszélő Ruth bölcselkedései, töprengései. Sóvárogni valami után és birtokolni valamit olyan, mint egy dolog és az árnyéka. Mert ugyan mikor hasad egy bogyó a nyelvünkön édesebben, mint amikor vágyódunk az ízére, és mikor bomlik az íz az érettség és a föld megannyi árnyalatára és zamatára, és mikor ismernek az érzékeink bármit is olyan teljesen, mint amikor hiányt szenvedünk benne? Efféle filozofikus eszmefuttatások szövik át gazdagon a regényt, s teszik elfogadhatóvá a különöst, és egyben viszonylagossá, idézőjelbe teszik a társadalmilag igazoltat.

Még nem szóltam a stílusról, a szín-, íz- és illatorgiáról, a bőrünkig hatoló hidegről, a fülünkbe süvítő szélről, a süppedő iszapról, a tó halottainak kísértéseiről. Olvasás közben végig a fordítóra, Szabadkai Bernadettre gondoltam. Némelyek azt mondják, az angol nyelv meg sem közelíti gazdagságában, árnyalataiban a magyart. Súgva kérdezem: nem lehet, hogy a fordítás esetleg még pazarabb az eredetinél? A hosszú kitérőkkel kanyarított mondatok olykor Krúdyra emlékeztettek, az ékességesek pedig Oscar Wilde-ra; de Krúdy kedélyes is, Wilde pedig érzelmes. Robinson nem az. Tárgyszerűen, pontosan ír, egyetlen területen burjánzik csak buján a szöveg: az érzékek területén.
Figyelmet, időt és elmélyülést kíván a könyv olvasása, de nagy kalandra hív.

Marilynne Robinson: Háztartás
Fordította: Szabadkai Bernadett
Magvető Kiadó, Budapest, 2020
244 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 3599 Ft,
e-könyv változat 3199 Ft
ISBN 978 963 143 9892 (papír)
ISBN 978 963 144 0362 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A Háztartás méltán szerepel minden idők legjobb regényei között. Ruth és Lucille egy idahói kisvárosban élnek szigorú nagyanyjukkal, majd, amikor ő meghal, különc nagynénjükkel, Sylvie-vel. Édesanyjuk elhagyta őket, és egy szikláról a közeli tóba kormányozta az autóját, ugyanabba a tóba, ahol korábban a lányok nagyapja is életét vesztette egy vonatbalesetben.
Ruth és Lucille nemcsak a gyászt, de Sylvie sajátos gyereknevelési módszereit és csavargó életmódját is másképp dolgozza fel: míg az előbbi a kalandot látja benne, az utóbbi számára egyre kínosabbá válik a nő jelenléte, és mindent megtesz, hogy a családi köteléket elszakítva normális életet kezdjen.
A Háztartás minden érzékre ható, felejthetetlen regény: pillanatkép két árva lányról, akiknek a felnőttkor küszöbén meg kell tanulniuk, milyen ára van annak, ha a saját útjukat akarják járni.