Szétzilált ifjúság | Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Posted on 2020. augusztus 17. hétfő Szerző:

0


H. Móra Éva |

Arcok. Róza mama, Sándor, ők a nagyszülők. Időnként egy nagyon fiatal, szemüveges nő, Évi – lassan összeáll a kép, hogy ő az anya. Lakók a földszint szoba-konyháiból, ölelő karral, jó szóval. Meg mindenekelőtt a Teleki téri piac. (Az Eldorádó című filmből jól ismerjük ezt a közeget.) Ők a visszapergetett élet első körös szereplői.

Bereményi Géza hosszú évekig érlelte önéletrajzi könyvének anyagát, végül ez év februárjában vehettük kézbe. A cím nem szorul magyarázatra: nem is kell túlságosan előrehaladni az olvasásban, hogy nyilvánvalóvá váljanak a sorsbéli párhuzamok Dickens hősével. Sűrű, gazdag anyag, pedig csak az első 18 évről mesél az író, s a szerkesztés is lineáris: pontról pontra vezet minket; előreutalást ritkán, indokolt esetben alkalmaz. Honnan ez a gazdagság? Onnan, hogy van miről mesélni. A felnőtt íróként már harmadik vezetéknevét viselő Bereményi Gézát első 18 évében is kellőképpen hányta-vetette a sors. Kezdetben nagyszülei nevelték. Visszajött a halál torkából is: kigyógyult a diftériából. Anyját ritkán látta, apjával 15 évesen találkozott először. Kapott viszont nevelőapát, és kapott a történelem révén is kitörölhetetlenül frusztráló élményeket.

Még készülőben levő önéletrajzáról úgy nyilatkozott: a fordulópontokat kell megkeresni, ezek köré építeni a történetet. Fontos fordulópontként említi a korai gyermekkorból azt a napot, amikor a szomszédok közül egyszer csak Nagy Zsigmond nyújtja a kezét a meglepett kisfiúnak, s lesz első mestere. Mert ugyan nevelődik-formálódik mindenki kezében a kis – akkor még – Vetró Géza, de ez a mester tudatosan kezdi rányitni szemét a világra, az ő sajátos nézőpontja szerint. Majd később követik őt persze más mesterek, néhány tanár és néhány osztálytárs; és adódnak újabb fordulópontok. Mindjárt hatéves korában egy hatalmas sokk: anyja újra férjhez megy, magukhoz veszik a kisfiút, s ezzel kiszakítják őt a fészekmelegből, az otthonos, piacos, szoba-konyhás világból, amiben minden olyan természetes volt. Róza mama kipuházva gondoskodott, Sándor hozta haza a nagyvilágot. Róza imádkozott, Sándor istene a pénz, ő az életre igyekezett nevelni az unokát. Ha olykor berúgva, káromkodva jött haza a kocsmából a nagyapa, az is belefért az összképbe. Így volt kerek.

És jön dr. Rózner István, vele egy másik élet. A nevelőapa nevére veszi a fiút, aki immár Rózner Gézaként igyekszik megfelelni a „polgári” elvárásoknak. Nincs többé koszos köröm, viszont vannak új ruhák és cipők, családi fotóalbum, családi mozilátogatás, családi kirándulás. Illedelmes viselkedés, új megszólítások: Apuka és édesanyám. A szabályok áthágásakor pedig verések. Rendszerint Apukától, de egyszer közösen is. Görcsös megfelelni akarás, de amikor egyre nyilvánvalóbb, hogy ez reménytelen, újabb szándék: észrevétlennek maradni, „semmilyennek” lenni. Közben szép lassan kifejlődik a gyerekben egy addig még nem ismert érzelem: az utálat. A menedék az olvasás lesz, ő pedig egyre magányosabb. Magának keresi a magányt, belőle elszántan „embert faragni” akaró nevelőapja s a neki ehhez asszisztáló édesanyja elől menekül az egyedülléthez, a könyvekhez. Pedig vágyódik olykor másra is: …én vágyódom valamilyen csoport tagjának lenni, csak az ritkán adódik, mert a körülmények gondoskodnak róla, hogy egymagam maradjak. Pedig milyen jó érzés is együtt, gondolkodás nélkül határozottnak lenni. Egyszerre a többiekkel, vakon. Nem mérlegelni, hanem a tömeg ösztönével mozogni együtt. Az elfojtás, magába fordulás motívuma újra és újra felbukkan: …Apukával se vitatkoztam soha. Meg akkoriban mással sem, ha most meggondolom. A lemondások nagymestere lettem. Elhallgattam, magam lettem újra. Egymagam. Másutt: …ránézek Apukára, az arcom semmilyen, egyetlen szót se fogok szólni, történjék bármi. Figyel. Ha ismeretlen helyzetbe kerül – jórészt ilyenek a helyzetek! –, figyeli a többieket, hogyan kell reagálni.

Vajon az emberré válásban a gének játszanak nagyobb szerepet vagy a környezet? Kedvelt, sokat vizsgált kérdés ez a fejlődéspszichológiában. Nos, Bereményi Géza esetében egyértelműen a környezet javára billen a mérleg. Tizenöt éves koráig gyűlik benne a feszültség új családja fojtogató légkörében, egyre nő a kamaszlázadás indulata, ehhez járul a levert forradalom utáni iskolai hangulat – s egy drámai elszánással pontot tesz mindezek végére. A kirúgott diák Pápára kerül, el az elmebaj fővárosából, s még ide is így érkezik: …mostantól nekem nem lesz saját véleményem. Még az sem. Ismeretlen leszek, és az is maradok. […] nem érdekelt, mi vár ott engem […] fogadhat bármi, nekem arról nem lesz véleményem, mert még csak saját tulajdonságaim se lesznek. Senkinek érzem én magam, az is maradok, egy semmilyen érkezik oda, az ismeretlenbe. Ám ez az ismeretlen soha nem tapasztalt légkörrel fogadja, egy elfogadó, inspiráló légkörrel, ahol immár nem szégyen az eddig csak titokban dédelgetett irodalmi ambíció. Odalátogató anyja, de ő maga sem hiszi el, hogy tanárai, igazgatója kiemelkedő diáknak tartják. Kedvére szárnyalhat immár, a senkiből valaki lesz.

Persze az egyéni sors mögött a háttérben ott a történelem. És itt fontos a háttér szó: az író csakis annyit emel be a történetbe, csakis annyit tart fontosnak, amennyit az ő akkori gyermek-, majd kamasztudata felfogott. Nagyapja az első és a második világháborúban is harcolt. Történeteit – mindkét háborúban dolga volt a tisztekkel – borotválkozás közben meséli el a kis Gézának. Kereskedő lévén dörzsölt ember volt, „jól jött ki” a forró helyzetekből. A kisfiú természetes egyszerűséggel veszi tudomásul azt is, hogy a nagyapa egy golyóval vetett véget az őt fenyegető tiszt zaklatásának. A szomszéd Nagy Zsigmond hadirokkant lett, ez is háborús következmény. Az ’56-os eseményeket viszont már a saját bőrén tapasztalja, tízévesen. Kiszökik a bezárt lakásból, ki a Parlament elé, ténfereg a holttestek között, majd vissza a lakásba. Visszamászás a figyelőablakon, felhorzsolódik, vérzik, de ez sem érdekli, és az utcán látott események sem olyan traumatikusak, mint az a lehetőség, hogy Apuka esetleg megtudja, hogy kiszökött.

Újra beindul a tanítás. Óvatos beszélgetések, de inkább nagy hallgatások közepette csak találgatni lehet, ki melyik oldalon áll, legyen az tanár vagy diák… Egyes tanárok eltűnnek, újak jönnek helyettük. Ezek oka már mindenki számára világos.

A konszolidáció éveinek frappáns jellemzését balatoni élményeinek leírásába illeszti: Néhány év óta magánszemély is vásárolhatott gépkocsit magának, és használhatta is. […] És az emberek is megváltoztak, anélkül, hogy észrevették volna. Lazábbak lettek, színesebben öltözködtek, kezdték észrevenni egymást. Fesztelenebb nyarak ígérkeztek, alig akadt már megtorolnivaló, csak bizonyos beszédtémákat kellett kerülni, máris megjelentek az újabb árucikkek. Figyelemre méltó az utóbbi három tagmondat, az ok-okozati összefüggések. Bravúros, tömör, finoman gúnyos – a szerző dalszövegeinek stílusát idézik.
Mert igen, jólesően köszönnek vissza több helyen is a dalszövegekből ismert nevek, képek, fordulatok. És ha már a stílusról beszélünk: végig az az érzésünk, hogy Bereményi szinte sebészi precizitással tálalja az eseményeket. Igyekszik a lehető legpontosabban felidézni a – számára fontos – legapróbb részleteket. Ha ez nem megy, egy időre inkább felfüggeszti az írást (ezt közli az olvasóval is). Ha mellékútra téved, önfegyelemmel állítja vissza a fókuszt a lényegre. Beszédmódja ennek megfelelően objektív, higgadt; olykor ez akár komikus erővel is hat. Nem kevés önirónia süt ezekből a mondatokból: És szemben jöttek velem hárman vagy négyen, és kiríttak a nyaralók közül. A fejek. Bárki megkülönböztethette őket, de én nagyon. Az ernyedt járásuk fölénye. Az a nyugodt közöny. Valósággal elborították őket az apróbb-nagyobb jelek. Mindegyikük ruházatában volt valami rendőröknek szembeszökő. Bár egyiküket sem ismertem személyesen, úgy álltam el az útjukat, hogy a mellemhez emeltem a bal kezem, látszódjon az én ezüst csuklóláncom. Az elbeszélés kínos pontossága a humorforrás itt is: Azon kaptam magam, hogy a számat mozgatom. Idegesítő szakaszba érkeztem, csámcsogtam, mert azt vettem észre, a felső ajkam kínosan zavarja a tőle idegenkedő alsó ajkamat. Kényszerből egyre csak csücsörítenem kellett, erre ma is tisztán emlékszem. Ez már rendőrségi emlék, mert rendőrségi üggyel végződik a balatoni kaland a „fejekkel”.

Bereményi Géza (Fotó: Stekovics Gáspár)

Lehetne elemezni a karhatalommal szembeni kiszolgáltatottságot, e néhány óra kafkai kilátástalanságát. De említhetnénk még a finom szerelmi szálakat: a két Valit, a balatoni Zsuzsát, a gimnazista Szukics Magdát – és persze sok mást. De nem érdemes, hiszen a szerző szerint minden fontos, ami bekerült ebbe a 630 oldalba. És ez még csak az első 18 év. Ígéret van a folytatásra, várjuk.

Bereményi Géza: Magyar Copperfield, életregény
Magvető Kiadó, Budapest, 2020
640 oldal, teljes bolti ár 5499 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 4399 Ft,
e-könyv változat 3899 Ft
ISBN 978 963 452 3895 (papír)
ISBN 978 963 143 4378 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Bereményi Géza önéletrajzi regénye elsősorban a gyermek- és ifjúkorral foglalkozik. Ismerős ez a világ filmjéből, az Eldorádóból, és Cseh Tamásnak írt dalaiból is. A második világháború után a Teleki téren felnövő gyereket nagyszülei és a Teleki téri piac nevelték. 1956-ban tízévesen éli át a forradalom fordulatait, hogy kamaszkori lázadása és ifjúkori indulása egybeessen a Kádár-rendszer megszilárdulásával.