Bereményi Géza: Magyar Copperfield (részlet)

Posted on 2020. augusztus 17. hétfő Szerző:

0


Bereményi Géza önéletrajzi regénye elsősorban a gyermek- és ifjúkorral foglalkozik. Ismerős ez a világ filmjéből, az Eldorádóból, és Cseh Tamásnak írt dalaiból is. A második világháború után a Teleki téren felnövő gyereket nagyszülei és a Teleki téri piac nevelték. 1956-ban tízévesen éli át a forradalom fordulatait, hogy kamaszkori lázadása és ifjúkori indulása egybeessen a Kádár-rendszer megszilárdulásával.

Az udvar és a piac

A kezdet kezdetén magamban léteztem. Aztán fölém hajolt a legelső másvalaki, akkortól tudok emlékezni. Mint később kiderült, a nagyanyám, Róza volt ő, és akkor kettesben lettünk. Legelőször őt tudtam önmagamtól megkülönböztetni, tudomásom szerint így lettem valaki. Minden valószínűség szerint pelenkázott éppen, amikor felfedeztem. A gondjaira voltam bízva egy szoba-konyhás lakásban, ott fektetett hanyatt a konyha asztalára, hogy tisztába tegyen, közben beszélt hozzám, a meleg leheletek az arcomba csapódtak az orrom és a szemem tájékára.

Az ő hangja volt az első hang, amire emlékszem. Gyönyörködve, kacarászva becézett, egyetlen szót hajtogatott, egy nevet, amit ő adott nekem, amin később is csak ő hívott egyedül. Lulikám.

Háromtagú szó volt, és ha lassan tagolta az arcomhoz hajolva, három különböző ábrázatát láthattam, egy szájcsücsörítést: LU-, majd egy széthúzást a fogak fölött: -LI-, végül egy ásításféle kitátást: -KÁM. Úgy hívott, hogy Lulikám.

Amikor nagyobb fiú lettem, már nem hívott úgy, talán Gézának, de leginkább sehogy, mert a későbbiekben már nem nevezett meg engem.

Eleinte, mikortól emlékezni kezdtem, úgy tűnt, csakis ő meg én vagyunk a világon, vagyis egy szoba-konyhás lakásban. Nagy volt mindene. Az arca, a haja, a keze, öltözékének rengeteg változékony ránca, a melle.

De a ráborult héjak alatt a szemének a golyói voltak a legnagyobbak, amikor ő mellettem az ágyon ruhástul aludt, és én a kislámpa fényében hosszan néztem, a bőr alatt hogyan vibrálnak azok a fényes, de most elbújt valamik, amik máskülönben rám szoktak irányulni mindig. És elég volt kiadnom egyetlenegy hangot, a bőr alól máris előpattant a két fekete bogár, egyidejűleg rengeteg melléhez húzott engem a hatalmas kar, és én végre elvesztettem magam az ő melegében. Azt is később tudtam meg, hogy nagymamának kell hívnom. Majd annál is később, hogy ő Róza, sőt Bereményi Sándorné, született Román Róza.

De mindezek előtt arra kellett ráébrednem, valaki más is lakik velünk abban a szoba-konyhás mindenségben. Hogy az én gondviselőm nemcsak énhozzám, hanem máshoz is tartozik, hármasban vagyunk mi lakói a világnak. Az a rajtam és nagyanyámon kívüli Harmadik csak akkor érkezett, amikor már sötétbe borultaz ablak, és rendszerint hajnalban távozott, mivel rengeteg dolga volt mindig, de nem is ez volt a fő oka annak, hogy eleinte észre sem vettem a létezését, hanem az, hogy kezdetemben ő sem vett rólam tudomást. Nem voltam érdekes neki, gondolom, csak egy kis vakaréknak nézett, asszonyok gagyogó bábjának. De amint nagyjából érteni kezdtem, hogy mit beszélnek hozzám a felnőttek, az a nikotinszagú férfi is azonnal betört a látókörömbe, és nemhogy a felesége mellett termett, de akkortól fogva átvette a szót, és elválaszthatatlan, örökös pár lettek a szememben ők, Róza és Bereményi Sándor. Kiderült, hogy hármasban vagyunk nagyapámmal a szoba-konyhás mindenségben.

Kereskedő-házaspár voltak egy népes piacon. Mézesheteink idején, amíg szakadatlan éltünk összebújva, Róza meg én, nagyanyám egyszer-kétszer felöltöztetett, meleg sapkát tett a fejemre, elhagytuk a lakást, hogy kinézzünk nagyapámhoz. Karján vitt ki a földszintes ház udvaráról, és amint a végtelen tágasságba léptünk, rögtön egy bódérengeteg nyüzsgő világában találtuk magunkat, lármás emberek között, mivel a mi élőhelyünk a város legnagyobb piacánál volt.

Amíg a legnagyobb standok egyike felé tartottunk – nagyszüleimnek mindig is egymást váltó hatalmas bódéi voltak –, árusok és ismerős vevők szóltak oda nagyanyámnak. Még nem értettem a szavakat, de későbbi Teleki téri tapasztalataim alapján ilyesféléket mondhattak:
– De gyönyörű gyerek! Egyem meg! A magáé, Rózsika?

Mire Róza, aki sosem érezte a piaci hazudozást magára nézve kötelezőnek, vagy nem válaszolt, vagy azt mondta nekik:
– A leányunké, az Évié. De mostan még a mienké, hála a Jóistennek.

És kapós árujára büszkén vonult a tömegben tovább, mígnem az ő standjukhoz érkeztünk, ahol a férje volt segédektől övezve az úr akkoriban. Mivel én minden idejét lefoglaltam nagyanyámnak a lakásban, Sándor segédeket alkalmazott a piacon.

– Itt van a mi Lulikánk – mutogatott Róza az urának, de az valószínűleg rám sem hederített, inkább a szervezéssel törődött, mert hogy hozzám akkor még nem volt
érdemes beszélnie.

És itt máris fölmerül a kérdés, miként dajkálhatott engem oly sokáig a robotoló munkavégzésből kimaradva Róza, hogy kerülhettem vele abba a máig emlékezetes testi kapcsolatba. Az egyetlen magyarázat erre, hogya lánya helyett ő ragaszkodott mindenáron az anyai feladathoz, Sándor pedig lemondóan beleegyezett a dologba, ami azt bizonyítja, hogy én fontosabb voltam még a kereskedelemnél is őnekik. Hiszen segédeket vettek fel, kockáztatva, hogy azok alkalomadtán lopdosni fognak a tálcákon szanaszét heverő, vevőknek visszajáró aprópénzből. Az bizonyos, hogy piaci kereskedő nem hozhat ennél nagyobb áldozatot az unokájáért.

Így lett nagyanyám a legelső ember, akit felismertem. Később járni tanított, bilire szoktatott, közben néhány szót is megtanultam tőle. A Lulika volt az első, úgy emlékszem. És az én magam voltam. Majd nagy sokára kiderítettem azt is, hogy még teljesen öntudatlan csecsemő koromban az apám Lurkónak becézett, aztán rövid úton eltűnt, és egyedül ezt a becenevet hagyta maga után. Anyám pedig a szüleire, a Bereményi házaspárra bízott engem, és elment, hogy magának másik férjet, nekem jobb apát találjon. Egy barátnőjével béreltek lakást közösen, onnan járt el dolgozni anyám, akit Évinek hívtak, amikor látogatóba a mi szoba-konyhánkba olykor beállított, és éppen csak rám tudott pillantani, máris ment tovább. Így lettem én az ő anyjának, Rózának a mindene, és pelenkázásom közben így lett nekem ő az első, a legeslegelső. Tehát a Lurkó becenevet nagyanyám Lulikaként sajátította ki magának, én pedig nemcsak önmagamra vonatkoztattam azt, hanem az első szó is lett, amit ki tudtam mondani, nem is sejtve, hogy az egyetlen apai örökségem.

Bereményi Géza (Fotó: Stekovics Gáspár)

– Ki vagy te nekem? – kérdezte csókolgatós rohamában Róza.
– Lulika – szólaltam meg egyszer csak hirtelen, talán a bilin ülve. Ez a sikeres mutatvány rövidesen odáig fejlődött, hogy ujjammal magamra is mutattam közben, úgy mondtam a Lulikát. Nagyanyám pedig áthívta a szomszédasszonyokat, akik ámuldozva zajongtak, amikor bemutattuk a jelenetet, és terjesztették rólam az udvarban a hírt, meg a Lulika nevet, ami így hosszú időre rajtam maradt.

Bereményi Géza: Magyar Copperfield
életregény
Magvető Kiadó, Budapest, 2020
640 oldal, teljes bolti ár 5499 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 4399 Ft,
e-könyv változat 3899 Ft
ISBN 978 963 452 3895 (papír)
ISBN 978 963 143 4378 (e-könyv)