Arthur Brand: Hitler lovai (részlet)

Posted on 2020. augusztus 7. péntek Szerző:

0


3 | München

Efraim Lévinek sikerült a zsidó humorra oly jellemző öngúnyt tökélyre fejlesztenie. Gyémántkereskedőként utazta be a világot, így az antiszemitizmus minden formájával találkozott. Úgy húsz évvel ezelőtt történt: egy zsúfolt müncheni étteremben ült, és a pincérnő megkérdezte, van-e kifogása ellene, ha az asztalához ültet egy másik vendéget. Efraim a férfira pillantott. kopasz fej, bomberdzseki, rúnaírásos tetoválás a nyakán: egyértelműen újfasiszta.
– Természetesen nincs. Részemről a szerencse.
Míg Efraim a levesét kanalazta, a neonáci azon tűnődött, nem zsidóval ül-e egy asztalnál. Efraim letette a kanalat, egyenesen a férfi szemébe nézett és azt kérdezte:
– Elnézést, de ugye, nem zsidó?
A neonáci egy pillanatra zavarba jött.
– Nem, dehogyis. Isten ments! Ön is annyira utálja a zsidókat? – kérdezte.
– Abszolúte. Rágondolni is rossz, hogy egy zsidóval üljek egy asztalnál – felelte Efraim fintorogva. – Rémes emberek. Én csak tudom, hiszen magam is zsidó vagyok.

Miközben a másik elkerekedett szemmel nézte, Efraim folytatta az evést. Egy pillanatnyi kínos csönd után a neonáci nevetésben tört ki. Azt mondta, Horstnak hívják. Az este folyamán mindketten jól felöntöttek a garatra. Efraim azóta Horstnál vendégeskedik, ha Münchenben jár. ragaszkodik hozzá, hogy fizessen Horst vendégszeretetéért, mert „még rosszat fog gondolni a zsidókról”.
– Mit akarsz tőle? – kérdezte gyanakvón Efraim, amikor elkértem tőle Horst telefonszámát.
– Bízz bennem, kérlek, most még nem árulhatom el.

Horst is tartózkodón reagált, amikor valamilyen ürüggyel felhívtam, de végül hajlandó volt találkozni velem.
A München felé tartó vonaton, ölemben a laptopommal náci emléktárgyak vizsgálatába mélyedtem. Miféle emberek kereskednek ilyesmivel? Egyszer olvastam az újságban, hogy náci ereklyéket árvereztek el valamelyik aukciósházban, később azonban megtudtam, hogy a szubkultúra fanatikusai mindent gyűjtenek a második világháborúból, a kitüntetésekkel teleaggatott egyenruháktól az SS hírhedt „halálfejes gyűrűin” át a fegyverekig. A Führer személyéhez köthető tárgyak pedig egyenesen megdobogtatták a szívüket. Eladó volt az öltöny, melyet Hitler állítólag kedvenc zeneszerzője, Wagner operájának előadásán viselt: ár kérésre. Bizonyítandó, hogy Hitler valóban viselte az öltönyt, közöltek egy fényképet. Ellenben nem volt eladó az ágy, melyben Hitler aludt, amikor Linzben járt. A gyűjtő ugyanis maga használta. Eva Braun púderes dobozát és alsóneműit viszont áruba bocsátották. Amerikai és brit katonák számos hasonló tárgyat vittek haza emlékbe, unokáik azonban szabadulni igyekeztek a trófeáktól, hiszen „semmi közük nincs hozzájuk”. Természetesen borsos áron kínálták a portékát.

Azon kaptam magam, hogy bizonyos emléktárgyakat magam is szívesen birtokolnék. Például Hermann Göring aranyberakásos pisztolyát, melyet árverésre bocsátottak. 1945. május 7-én Göring megadása jeléül Shapiro amerikai hadnagynak adta át Walther PPK típusú pisztolyát. A birodalmi marsall kocsijában, melyben menekülni próbált, 24.000 darab metamfetamin-tablettát is találtak, a manapság kristálymet néven ismert kábítószert.

Nagy meglepetésemre kiderült, hogy Horst München egy elegáns külvárosi negyedében lakik. Becsöngettem, és vártam, hogy egy neonáci jelenik meg teljes díszben. Ám az öltönyt viselő, rúnajelekkel tetovált nyakát selyemsállal fedő Horst inkább üzletember benyomását keltette.
– Herr Brand?
– Jawohl.
Erősen megszorította a kezem, majd klasszikus, mahagónibútorokkal berendezett dolgozószobájába vezetett. Egy vörös Chesterfield karosszékre telepedett. Ha nem tudom, kihez jöttem, azt gondolhattam volna, egy angol lordnál járok.
– Foglaljon helyet!
Mellettem az asztalkán a Mein Kampf egy példánya hevert: a könyv, melyben Hitler fajról és politikáról fejtette ki gondolatait.
– Első kiadás – világosított fel Horst.
Nem kételkedtem benne.
Mellette egy dekoratív könyv, rajta gót betűs felirat: Gästebuch, Reichparteitag der NSDAP, Nürnberg, 1935.
– Szabad megnéznem?
Horst bólintott.

Óvatosan felemeltem a vendégkönyvet. Az első oldal tetején Adolf Hitler aláírása díszelgett. A szívem szinte kiugrott a helyéről. Alatta Hermann Göring birodalmi marsall, Heinrich Himmler SS-főnök és Goebbels propagandaminiszter aláírása. Hitler négy évvel Lengyelország megtámadása előtt vette kezébe és írta alá ezt a könyvet, négy évvel a háború előtt, melyben több tízmillió ember veszítette életét.
– Figyelemre méltó – jegyeztem meg. – Rendkívül figyelemreméltó.
Horst alaposan végigmért. Valószínűleg ösztönévé vált a gyanakvás. Nyílt titok volt, hogy a német titkosszolgálat besúgókat épített be az újfasiszta mozgalomba.
– Szóval ön Efraim barátja? – kérdezte.
Bólintottam.
– Múlt hónapban itt járt. – Horst arcán mosoly jelent meg. Bármilyen furán hangzik is, szemlátomást kedvelték egymást Efraimmal. – Mit tehetek önért, Herr Brand?
Nem lesz könnyű Horstot meggyőzni arról, hogy segítsen. Már, ha tud segíteni.
– Olyanokat keresek, akik náci emléktárgyakkal kereskednek. De nem náci kitűzőkkel, hanem valódi műkincsekkel.
Horst szivarra gyújtott.
– És miért keres ilyen embereket?
– Sajnos nem árulhatom el.
Horst felállt, az ablakhoz lépett és kissé elhúzta a függönyt.
– Az épület második emeletén, az ablak mögé szerelték fel a Nemzetbiztonsági Hivatal kameráját. Minden látogatómat filmre veszik.
Fészkelődni kezdtem a fotelben.
– Nincs rejtegetnivalóm. De honnan tudja, hogy ott a kamera?
Horst elengedte a függönyt és hátrafordult.
– Akadnak szimpatizánsaink a hadseregnél, a rendőrségnél és a titkosszolgálatnál. – Szivarjába szívott, majd karikákban fújta ki a füstöt. – Efraim különös alak – folytatta. – Néhány évvel ezelőtt bíróság elé kerültem, a vád szerint jobboldali akciócsoportokban töltök be vezető szerepet. Féltem, hogy ezúttal nem úszom meg bírsággal. Az ügyvédem Efraimot idézte be tanúnak. Ő meg, kipával a fején, kifejtette a bírónak, hogy nehéz gyermekkorom volt, de amúgy remek fickó vagyok. Szerencsére zárt tárgyalás volt, az én köreimben ugyanis meglehetős pimaszság zsidó tanút kérni a védelemhez. A megdöbbent bíró végül nem ítélt szabadságvesztésre, csak bírságot szabott ki.

Horst két poharat töltött meg whiskyvel.
– Jeget?
– Nem, köszönöm.
Visszaült és italába kortyolt.
– Segítek, de csak azért, mert így talán törleszthetem az adósságomat közös barátunknak.
Úgy látszik, Horstnak újfasiszta létére voltak elvei. Udvariasságból ittam egy kortyot. Egyébként szinte sosem iszom alkoholt, pláne nem whiskyt.
– Ugye, tudja, hogy veszélyes terepre merészkedik? – kérdezte Horst elkomolyodva. Bólintottam. Horst mintha kételkedett volna válaszomban. A fejét csóválta.

– Nyilván tudja, hogy hazánkat 1945-ben a megalázó vereség után négy zónára osztották. 1949-ben az amerikaiak, britek és franciák átadták zónáikat az új német kormánynak. A Német Szövetségi Köztársaság később a világ egyik legerősebb gazdaságává fejlődött. Az oroszoknak más terveik voltak; az általuk felügyelt zónából lett a Német Demokratikus köztársaság, és orosz fennhatóság alatt maradt. Berlint is kettéosztották, és megelőzendő, hogy a kelet-berliniek a kapitalista nyugatra meneküljenek, 1961-ben felhúzták a berlini falat.

Fejtegetését a kapucsengő zúgása szakította meg. Horst felállt és kisietett a dolgozószobából. kisvártatva két fiatalember társaságában tért vissza. Nem magas szárú, fehér fűzős katonai bakancsot viseltek, hanem szűk farmernadrágot és sportcipőt. Egyiküknek kakastaréja volt: a fiatal Robbie Williamsre emlékeztetett. Dzsekije hátán BOY felirat. A másik fiú pólóján Che Guevara képe díszelgett. Szóval ez volna az újnáci divat. Olvastam a fiatal újfasiszták öltözékéről: szalonképesebb látvány, barátságosabb arc. A látogatók átvágtak a dolgozószobán, és továbbmentek egy másik helyiségbe. Horst becsukta mögöttük az ajtót.

– Elnézést. Szóval, arra akarok kilyukadni, hogy az orosz hadsereg közvetlenül a háború után tömérdek műkincset rabolt a megszállt Németországból, a nácik Oroszország elleni pusztító hadjárata, a Barbarossa-hadművelet ellentételezéseként. Még mindig Oroszországban találhatóak Cranach, Raffaello és Tiziano német múzeumokból elrabolt festményei; a moszkvai Puskin Múzeumban látható a világhírű trójai aranykincs, melyet a legendás régész, Heinrich Schliemann tárt föl; akárcsak a Németországban valaha talált legjelentősebb bronzkori lelet, az eberswaldei aranykincs is.

De a Vörös Hadsereg náci műkincseket is lefoglalt. A keletnémet titkosszolgálat, a Stasi Moszkvától engedélyt kapott, hogy ezeket a tárgyakat fű alatt kemény valutáért értékesítse Nyugaton. A Harmadik Birodalom különleges tárgyaira vágyó gazdag nyugati gyűjtők titkos telefonszámot hívhattak a kommunista Kelet-Berlinben. A vonal végén egy műkereskedő cég jelentkezett, a Kunst und Antiquitäten GmbH. Az üzlet székhelye egy szállodában volt, kívülről szokványos műkereskedésnek látszott, valójában azonban a Stasi működtette. A vendégkönyv Hitler aláírásával szintén onnan származik. Kockázatos vállalkozás volt a tárgyak átcsempészése keletről Nyugat-Berlinbe. A kereskedelem leleplezése óriási politikai botrányhoz vezethetett volna, hiszen a kommunisták antifasisztáknak tekintették magukat, és ha kiderült volna, hogy náci holmikkal üzletelnek…

Horst újratöltötte poharát. Én udvariasan visszautasítottam.
– Amikor 1989-ben leomlott a fal, és a két Németország egyesült, a jól jövedelmező csempészetnek befellegzett. A Stasi-ügynököket letartóztatták és elítélték.
– Jelenleg ki árul értékesebb műkincseket? – érdeklődtem.
– A Stasi-vonal elapadása óta főként régi nácik családjai. A háború után sokukból sikeres üzletember lett, gyakran szerepeltek ismert német vállalatok alapítói között. Bár a külvilág előtt elhatárolták magukat „barnainges múltjuktól”, a „barna nemesség” még mindig főként saját körein belül mozog.
– De miért adják el a holmikat?
– Mert a régi gárda lassacskán kihal, a gyerekeik és az unokáik szerint pedig túl veszélyes őrizgetni ezeket a tárgyakat. Többnyire magas pozíciót töltenek be különböző vállalatokban, és a múlt hagyatéka súlyosan csorbíthatja jó hírüket.
– Hiszen meg is semmisíthetnék őket!
Horst felsóhajtott.
– Ön igen naiv. Számukra ezek a tárgyak nagy érzelmi értékkel bírnak. Csak akkor válnak meg tőlük, ha hasonlóan gondolkodó emberekhez kerülnek. Ráadásul vagyonokat kereshetnek vele.

Hihetőnek tűnt, hogy a régi gárda az ebből származó jövedelmet részben újfasiszták toborzására és támogatására fordítja. Régi nácik sajtónyilatkozataiból többnyire a Negyedik Birodalom eljövetelének ábrándja rajzolódik ki.

– Valahol olvastam egy Stille Hilfe nevű szervezetről – jegyeztem meg. – Állítólag Himmler lánya, Gudrun Burwitz is a tagja. Elképzelhető, hogy a Stille Hilfe foglalkozik effajta kereskedelemmel?
Horst arckifejezése megváltozott. Különös fény jelent meg a szemében.
– Soha többé ne említse ezt a nevet. A saját biztonsága érdekében. Burwitz asszony a mi köreinkben szent.

Kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Vajon ezt burkolt fenyegetésnek szánta? Gazdag, befolyásos emberek, évtizedek óta titkos hálózatuk tevékeny tagjai, garantáltan nem díjazzák a nyomozásomat. Próbálnak az utamba állni, nyilván az erőszaktól sem riadnak vissza.

Arthur Brand

Horst felállt, papírt és tollat ragadott, majd írni kezdett.
– Menjen el ebbe a kávézóba, érdeklődjön dr. Ahnenerbe után, és adja meg az adatait. Ha szerencséje van, felveszi magával a kapcsolatot.
Elvettem a cetlit, félbehajtottam, és a belső zsebembe süllyesztettem. Horst az ajtóhoz kísért.
– Legyen óvatos!
Mielőtt észbe kaphattam volna, már odakint álltam. Lehorgasztottam a fejem, nehogy a titkosszolgálat kamerája premier plánban vegye az arcomat. A sarkon hátrapillantottam, nem követ-e a két férfi, akit Horstnál láttam. Az utcán azonban egy lélek sem járt.

Fordította: Varga Orsolya

Arthur Brand: Hitler lovai
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2019