Nem a pikantériája, csak a mű | Molnár Gál Péter: Coming out

Posted on 2020. július 17. péntek Szerző:

1


Cserhalmi Imre |

A jereváni rádió válaszol gyűjtőnevű, egykori viccsorozat egyik darabjában a hallgató ezt kérdezi: Igaz-e, hogy Csajkovszkij homokos volt? A válasz: Igaz, de nem ezért vagyunk rá büszkék. E könyv megjelenésekor minden baljós várakozásomat felülmúló intenzitással szólaltak meg a szexuális másságot és az ügynökkérdést (sokadszor újra)tárgyalók, természetesen a csúcsmoralitás piedesztáljáról, lenyűgöző történelmi ismeretekkel és mérhetetlen politikai bölcsességgel.

Mindezzel nem rendelkezvén, szeretnék „kidalolni” a sokszólamú kórusból: nem Molnár Gál Péter (a továbbiakban MGP) életét és viselkedését, hanem csupán e könyvben publikált írását tekintve e recenzió tárgyának. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy az alkotó élete és műve számos szálon eltéphetetlenül összefügg – erről az irodalomtudomány az utóbbi évtizedekben már különösen sokat tud mondani. De a maradandó művek alkotóinak személyes élete mulandó, és idővel már nincs befolyása a mű önállósult sorsára. A szerző esendősége, gyarlósága, sőt bűne egy idő után érdektelenné válik, ha a mű értéke időtállónak bizonyul.

Mindazt, amit MGP tett vagy nem tett, vállalt vagy nem vállalt, elmossa majd az idő, de megmarad az általa teremtett érték, sommásan: a 20. század utolsó harmada – nemcsak hazai – színházművészetének, politika és művészet akkori viszonyainak a megértése, elemzése lehetetlen az ő munkásságának az ismerete nélkül. Ez a könyv érezhetően befejezetlen, helyenként hevenyészett, feltehetően még általa sem egészen nyomdakésznek tartott. De úgy portrét írni, amilyet ő Rökk Marikától Sándor Györgyig, Vlagyimir Viszockijtól Makai Péterig vagy Simonyi Magdáig tudott, kevesen képesek.

Tudta, hogy megosztó, de ezt hivatása részeként vállalta. Kajánsága nem kamaszkorból visszamaradt nyegleség volt, hanem stílusjegy. Például: „Spiegel Annie Szegeden korrepetálta a színészeket. Premierek idején hátul tartózkodott a színfalak mögött, hogy rendelkezésükre álljon, ha nem elég idegesek.” Megismerkedik és gyakran találkozik Mensáros Lászlóval, akivel – írja – „haláláig pazarul veszekedő viszonyban maradtunk”. Öt korfestő erejű sorban írja le, hogy a börtönre ítélt Mensárost mindig kiengedik a börtönből arra az időre, amíg fel kell lépnie a színházban vagy filmet forgat.

Egy mondatban az akkori Kelet-Európa: „Karlsbadot Karlovy Varynak hívták, de Karlsbadnak látszott.” Egy időben Almási Miklós sietett a segítségére, amit és ahogyan róla ír, mindkettőjüket jellemzi: „Almási nem tudott kétféleképp viselkedni az emberekkel. Ugyanolyan baráti volt, mint annak előtte (MGP ügynökmúltja kiderüléséig – A szerk.), és azután máig. Emberből gyúrták, nem hivatalnokból. Rekordidő alatt úszta Lukácsot, nem az uszodát, hanem a filozófust.”

Nemcsak értette, szerette is a színházat: „Ahhoz, hogy egészségesen működjék az intézmény, minden benne dolgozót – primadonnát, kazánfűtőt – folyamatosan biztosítani kell róla, hogy szükség van rá, hogy csakis rá van szükség. Ehhez szeretetre van szükség. Nem feltétlenül csak hízelkedésre, néha nyers őszinteségre is. Röviden: törődésre.”

Könyvének olvasója igaztalannak vélheti azokat a vádakat, amelyeket Latinovits védelmében (rokonai is) neki szegeztek. Részletes adatokkal szolgál, majd rezignáltan jegyzi meg: „Annyit hozzátennék: halála előtt életrevalóbb értékén mérni a színész művészetét, mint halála után felnagyítani. Élő ember érdekeiért érdemesebb harcolni, mint emlékének szolgálásáért. Melléállni akkor kell, ha szüksége van rá. Nem amikor utókori fényéből ránk is hullhat egy sugaracska.” Sokat gondolkodik és beszél a hivatásáról: „A színikritika nem közfelkiáltásos véleménynyilvánítás. Nem elégíthet ki népszavazásnyi egyetértést.” Amikor valami elszántan újra lel (Orfeo, később Stúdió K), boldog: „Érdekeltek. Tehetségesek voltak. Lázasak. Akartak valamit az elpetyhüdtek között. Sarkos véleményük volt a világról, nem teljesen értettem velük egyet, de még mindig inkább velük gondolkoztam.”

Aczél Györgyöt és színházirányító politikusi működését ennél érzékletesebben aligha lehet jellemezni: „Aki előbb ment panaszkodni, annak lett igaza. Szeszélyesen szubjektív volt… Magyarországon nem volt hivatalos cenzúra. A Német Demokratikus Köztársaság szigorúbb volt. A cenzúra kijátszható, a csapongó művelődéspolitikus kiszámíthatatlan.”

Önreflexiója is zavarba ejtően megalkuvásmentes. Amikor az általa átdolgozott operett sikert arat, azt mondja: „Ártatlan voltam a sikerben. Én nem tehettem róla.” Tehetség és tehetségtelenség dolgában, tisztes művészi alkotómunka, illetve slamposság, gondolattalanság megítélésében nem ismer kompromisszumot: „Egy színikritikus hitelét kikezdheti, ha érdekből kedvez tehetségtelennek.” Vagy: „A tehetségtelenséget nem adják ingyen. Sok gyötrődésre, álmatlan éjszakára, dédelgetett sérelmek frissen sajgatására és nagy erővel dagasztott önérzetre van szükség.”

Hogy művészetkritikusnak lenni egyúttal társadalomkritikusi feladat is, érzékeltetik a következő sorai: „Ha akadna valaha okos belügyminiszter, kötelezővé tenné a rendőriskolákban a művészetek történetének alapos oktatását. Az utókor mindig a szájukat tartani képtelen, forrófejű művészeknek szolgáltat igazságot a minden körülményt patikamérlegen latolgató, okos rendőrminiszterekkel szemben.”

Stílusának talán legismertebb jegye a gyakran mondatrészhiányos, rövid mondatok sokasága. Ezeket nem kényszeres szinonimatermelés miatt halmozza egymásra: mindegyik más-más nézőpontból sugárzó fénynyaláb a megvilágítandó jelenségre, miközben, persze, élvezetes stílusbravúr is.

Azért nem szorul rá, hogy élete bármely lépését takargassa, szépítgesse, magyarázgassa, mert szinte a sebész szikéjének érzéketlenségével képes olyasmiről is szólni, amiről más csak fennhangon jajgatva, mellet verve, látványosan (ön)vádolva tudna.

Fontosságát így is érzékeltetve, nem a legutolsó mondatban írom le, hogy a jegyzeteket, előszót író tanácsadó, Lakos Anna és a sajtó alá rendező Schmal Alexandra remek munkája nélkül a könyv több helyen megfejthetetlent talányt jelentene az olvasónak.

Hivatásos értékelőinek bizonyára lesz még néhány újabb felfedezése az MGP-életműről, mert ami jelentős benne, az már most is maradandó értéknek látszik. Ars poeticájának is minősülhet az a mondata, amely egy hosszú bekezdésben szinte elrejtve húzódik meg: „Az írás életem java része volt.” Így van.

MGP

Molnár Gál Péter: Coming out
Magvető Kiadó, Budapest, 2020
400 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 3999 Ft,
e-könyv változat 3499 Ft
ISBN 978 963 143 9984 (papír)
ISBN 978 963 144 0256 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Molnár Gál Péter, közismert nevén MGP, a Kádár-kor meghatározó kritikusa, színházi egyénisége, tanúja, szereplője volt. A Népszabadságba évtizedeken át írt szellemes, élvezetes, de sokszor kíméletlen és elfogult színikritikái megkerülhetetleneknek számítottak. 2004-ben derült ki, hogy Luzsnyánszky Róbert néven 1963-tól 1978-ig az állambiztonság ügynökeként tevékenykedett.
Az eset megrázta a színházi világot, ő pedig néhány hónap alatt Coming out címmel megírta saját történetét megzsarolásáról és ügynöki múltjáról. Emellett rendkívül színes, szórakoztató és tűpontos portrékat közöl kortársakról, kollégákról, színészekről, rendezőkről, barátokról és ellenségekről, sokakról azok közül, akikkel hosszú és gazdag élete során összeakadt. A szöveget keletkezése után végül mégsem publikálta – most, másfél évtizeddel később, magyarázó jegyzetekkel és annotált névmutatóval együtt olvasható.