Balázs Jánost fölfedezték

Posted on 2020. július 18. szombat Szerző:

0


Balázs János

Rózsa Gyula |

Bogdán László emlékére zseniális cigány festők műveiből készítettünk összeállítást. Itt van az Újnépszabadság 2019. január 22-i írása Balázs János kiállításáról. Kortörténeti adalék a Műcsarnok kiváló tárlatához.

Igazi festő lakik a salgótarjáni Cigánydombon, és erre nálam hamarabb rájöttek olyanok, akik előtt jobb, ha mindez titokban marad. A szépen kezdődő történet ugyanis nagyon csúnyán folytatódik: az emberi kapzsiság, a műpártolásnak álcázott kalmárlélek hajmeresztően messzire merészkedik, ha úgy érzi, nem látják. Május végén megjelent egy képes-színes riport a Nők Lapjában, s nyomában megjelentek a műgyűjtők a salgótarjáni Cigánydombon. Azok a „műpártolók” lepték el személyesen és levélben, távirati ajánlatokkal és üzenetekkel Balázs János portáját, akik – adataim vannak, konkrét statisztikám persze nincsen – hasonló kufár módszerekkel dongják körül a hivatásos művészeket is, kihasználva jóhiszeműséget és pillanatnyi szorult helyzetet, élhetetlenséget és hiúságot.

Madarak

Hogyne jelentek volna meg a kunyerálók és a jó szimatúak, a szemérmetlen árakat ajánlók és a „Jánosbácsizó” hízelgők Balázs János környékén, mikor eredeti, különleges művészetet is, avatatlan, járatlan művészt is remélhettek. Nem is csalódtak. Vihették a képeket, először „barátságból”, legfeljebb pár filléres ecsettel, festékkel fizetve érte, később, ahogy Balázs János magához tért az első roham után, már pénzért, de potom pénzért vihették, két-háromszáz-ötszáz forintot fizetve nagylelkűen olyan művekért, amikről magúk is tudták, hogy értékük máris ennek ötszöröse.

Rombolás – A világ elpusztítása

Rombolás – A világ elpusztítása

Hogy mennyi képet vittek el így, s kik, azt Balázs János ma már nem tudja megmondani. Nyomokat csak azok a levélírók hagytak maguk után, akik annyi fáradságot sem vettek, hegy személyesen jöjjenek a potyára, s kunyeráló levélben örökítették meg saját meg a nyomtalanul eltűnő társaik lelkivilágát. „Vásárolni nemigen tudok szerény tanítói nyugdíjamból” – írja az esztergomi műgyűjtő, felsorolva nyolc-tíz-tizenkét klasszikusnak számító modern mestert, aki mégiscsak megtalálható eszerint nem éppen szegényes gyűjteményében – „ha juttat valamit, János bácsi, tessék csak portósan feladni, csomagként”„János bácsi nagy örömet szerezne nekem, ha a nekem szánt valamilyen képét postára tenné, nem kell kifizetni a postaköltséget sem, csak úgy portósan adná fel, majd én kifizetem” — így a másik nagylelkű ajánlat, s íme egy harmadik, ez irodalmi és szívhez szóló, mert „ciganológus” írta: „és kérésem, hogy lepjen meg egy olyan festménnyel, amelyet onnan belülről – a belső látószög külön dimenziójából – préselt ki a cigányélet, az emberélet hiábavaló örök küzdéséből.”

Tájkép sünnel

Jöttek szobrászok, jöttek „festőkollégák”, akik saját képpel akartak fizetni a putri lakójának, jött a műkereskedelmi cég ügynöke, ,.magánemberként”, jó üzletet remélve  – de az egynek sem jutott eszébe, hogy egy kenyéren és levesen élő ember szellemi termékét – kereskedelmileg is értékes szellemi termékét – akarja potyán megszerezni.

És az állami szervek? – kérdezhette a már eddig is türelmetlen olvasó –, hol maradtak a szocialista intézmények ebben a tipikusan kapitalista, „őstehetséget” tönkretevő és kihasználó harácsolásban?

Nos, a szocialista intézmények hamar megjelentek, és akarva-akaratlanul asszisztáltak ehhez a rút processzushoz. A Nemzeti Galéria, a salgótarjáni tanács és a művelődési központ például kiállítást rendezett Balázs János műveiből, óriási sikerrel. A kiállításon sem az említett három intézmény, sem más közület egyetlen képet sem vásárolt. (A városi tanács munkatársai azt mondják, „terven felüli kiállítás” volt ez, nem maradt vásárlási keretük, de gyanítom – csak gyanítom –, hogy nem ez volt az egyetlen ok.) Hallottam, több forrásból is, hogy a városi művészközvélemény kezdetben nagyon rosszallta a tárlatot, tartok tőle, ha a szakmai közvélemény nem ellenséges, talán „terven felül” is talál vásárlási ősszeget a művészetre egyébként sokat áldozó salgótarjáni tanács. Nekik mindenesetre mentségük lehet a szakmai tanácstalanság, jóindulatuk bizonyítéka pedig az, hogy képvásárlás helyett szociális segélyt utaltak ki Balázs Jánosnak. (Amit ő –igaza van, nem erre van szükség – visszautasított.)

Ám mi a mentség és hol a jóindulat jele a Nemzeti Galéria esetében, ahol már hónapok óta őriznek másfél-két tucat Balázs-képet, anélkül, hogy egy fillért is fizetnének festőjüknek? Egyetlen utalást találtam Balázs János levelezésében, ebben azt ajánlja a Nemzeti Galéria munkatársa, hogy „az árat Maga szabja meg”. Ugyan, hány hivatásos művésznek tett már ilyen nagyvonalú ajánlatot a köztudomásúan árazott műveket vásárló múzeum, mint az árakat nem ismerő festőnek?

Tükör

Megjelent egy könyvkiadó is, pontosabban egy könyvkiadóra hivatkozva a cég egyik szerkesztője, aki minden átvételi elismervény és műtárgyjegyzék nélkül autóra rakott egy sereg képet, hogy lefotózza; úgymond, könyvet ír Balázs Jánosról. A képeket azóta visszakapta, de szerzői jogdíjról szó sincs, majd csak, ha megjelenik a könyv – ha megjelenik. Fizet a filmgyár is, amely elvitt húsznál több képet forgatáshoz, s ugyancsak fizet tisztességes kölcsöndíjat, ha a forgatást befejezte.

Ennyi hivatalos erkölcsi elismerés, ennyi hivatalos nemfizetés után természetes, hogy az állami fölkarolások kiszolgáltatják Balázs Jánost az egyéni harácsolóknak. Kiszolgáltatják, mert egyrészt valamiből élnie is kell, s a szégyentelenül olcsó maszek képárak is árak, ha más nincs. És kiszolgáltatják, mert sosem kapott még hivatalos helyről valódi, méltó honoráriumot, s így nem mert magánvásárlóitól sem annyit kérni, amennyit kérhetett volna.

A Népszabadságban csaknem ötven éve megjelent (1971. augusztus 28., 7. oldal) írás rövidített változata, korábban megjelent a szerző Képzőművészeti rovat oldalán

Balázs János festményei a Horn gyűjteményből. Műcsarnok, 2019. február 10-ig