Jørn Lier Horst: Vadászkutyák (részlet)

Posted on 2020. június 10. szerda Szerző:

0


|| 1 ||

Úgy zuhogott az eső, mintha dézsából öntenék. Vastag, szürke patakokban folyt le az ablaküvegen, és nagy robajjal zúdult le az ereszcsatornákon. Az utcán álló nyárfákat erős szél rázta, ágaik vadul csapkodtak a viharban.
William Wisting az ablak mellett ült, és a kinti pusztítást nézte. A szél felkapta az ereszcsatornába ragadt nedves, őszi leveleket, és dühösen dobálta őket a forgatagban.

Az utcán nagy költöztetőautó parkolt. Fiatal pár rohant felé az esőben, kezükben ázott kartondobozokkal. Gyorsan beugrottak a csomagtérbe, lepakoltak, és már szaladtak is vissza a házhoz újabb dobozokért.

Wisting szerette az esőt. Valahogy mindig megnyugtatta, fátylat borított a gondokra. Kellemes érzés volt a melegből figyelni a vihart, tudni, hogy bent biztonságban van, amíg kint tombolnak az elemek. Ilyenkor el tudott lazulni, megfeledkezett a mindennapi bajokról. Egy pillanatra mennydörgés robaja nyomta el a lágy zene hangját. Wisting levette a tekintetét a sötét felhőkről, és Suzannéra mosolygott. Az asztalon égő gyertyák fénye táncot járt a nő arcán.

Suzanne visszamosolygott rá, és a CD-lejátszóhoz nyúlt, lehalkította a zenét. Nem voltak egyedül a helyiségben. A túlsó sarokban, egy köralakú asztalnál három fiatal srác ült. A rendészeti egyetem diákjai körében újabban népszerűvé vált a központtól mindössze pár perc sétányira lévő otthonos kávézó.

Wisting visszanézett az ablakra. Az üvegen cikornyás betűk hirdették: Aranyélet kávézó és teaház. Suzanne régóta dédelgetett álma végre teljesült. Wisting visszagondolt rá, mennyire meglepődött, amikor a nő egy fáradt téli estén hirtelen becsukta a könyvet, amit éppen olvasott, és azt mondta, beszélni szeretne vele valami fontosról. Azután elmesélte, hogy a könyv, amit az imént letett, a Hudson-folyó révészéről szól, aki egész életében New York és Jersey között hajózott, oda-vissza. Minden év minden egyes napján. Aztán egy szép reggelen, amikor a megszokott módon kihajózott a kikötőből, hirtelen úgy döntött, hogy nem folytatja a munkáját. A hajó irányt váltott, és teljes gőzzel elindult az óceán felé. A révész egész életében erről a pillanatról ábrándozott.

Suzanne másnap kivette a bankból a spórolt pénzét, és megvásárolta a kávézót. A nő azóta többször megkérdezte Wistingtől, hogy ő milyen álmot szeretne megvalósítani, de a férfi sosem válaszolt. Nem azért, mert titkolózni akart; egyszerűen ő maga sem tudta, miről álmodozik. Úgy érezte, teljes életet él. Egyszerű nyomozó volt, és nem is vágyott ennél többre. Elégedett volt a munkájával, úgy érezte, fontos, amit csinál, és jobbá teszi vele a világot.

Belekortyolt a kávéjába, magához húzta a vasárnapi újságot, és még egy utolsó pillantást vetett a kint tomboló viharra. Általában a legbelső sarokban ült, ahol nem keltett feltűnést. Ilyen pokoli időben azonban kevesen mozdultak ki otthonról, így nyugodtan olvashatott az egyik ablak melletti asztalnál anélkül, hogy bárki észrevette vagy megszólította volna. Az utóbbi időben egyre többen ismerték fel az utcán, főleg azután, hogy szerepelt egy tévéműsorban, ahol néhány korábbi ügyéről kérdezték. Utólag kicsit meg is bánta, hogy hagyta magát rábeszélni.

Amikor Wisting belépett a kávézóba, a sarokban ülő egyetemisták közül az egyik láthatóan felismerte, és odasúgott valamit a barátainak. Wisting rájött, hogy már látta korábban: a rendészeti alapképzési szak egyik hallgatója volt. A félév kezdetén az egyik tanár meghívta Wistinget, hogy tartson előadást a diákoknak a munkájáról. A fiú azon az előadáson az első sorban ült.

Szétterítette az újságot maga előtt. A címlapon mosolygó valóságshow-sztárok arcképe mellett egy színes felirat tíz garantáltan működő tippet ígért a fogyókúrához, alatta pedig vastag, fekete betűk figyelmeztettek a jövő héten folytatódó rossz időjárásra. A vasárnapi újságok ritkán nyújtottak minőségi tartalmat. Line viccesen konzervhíreknek nevezte azokat a valódi hírértékkel nem rendelkező cikkeket, amelyeket a szerkesztőség kifejezetten a vasárnapi számokra tartogatott.

Line újságíró volt, már lassan öt éve dolgozott a VG-nél. Wisting szerint neki való munka volt: kielégítette a lány sosem szűnő, gyermeki kíváncsiságát, és lehetőséget adott rá, hogy kibontakoztathassa írói tehetségét. Az évek során sok különféle témában kipróbálta magát, de az utóbbi időben már szinte csak bűnügyi cikkeket írt. Apa és lánya így sokszor dolgoztak ugyanazon az eseten: amíg Wisting nyomozott, Line az újságban tudósított a legfrissebb fejleményekről.

Wistingben vegyes érzelmek kavarogtak ezzel kapcsolatban. Örült, hogy a lánya megtalálta azt a munkát, amelyben kiteljesedhet, de ha arra gondolt, hogy Line így mennyi veszélyes helyzetbe kerülhet és mennyi szörnyűséget láthat, elöntötte az aggodalom. Ő maga kereken harmincegy éve dolgozott rendőrként. Ez alatt az idő alatt rengeteg borzalmas dolgot látott, és az egyre brutálisabb bűnügyek számtalan álmatlan éjszakát okoztak neki. Szerette volna megkímélni Linét az efféle lelki terhektől.

A bulvárcikkeket kihagyva az újság végére lapozott, a komolyabb hírekhez. Nem számított arra, hogy bármit is olvashat majd Linétől: péntek este beszélt vele telefonon, akkor megtudta, hogy a hétvégén nem dolgozik.

Az utóbbi időben egyre jobban értékelte a lányával folytatott beszélgetéseket. Jólesett megvitatni vele a legfrissebb híreket, és még ha eleinte vonakodott is bevallani magának, sokat tanult tőle. Ezek a telefonbeszélgetések segítettek abban, hogy külső szemmel vizsgálja a nyomozók munkáját. Line gyakran olyan dolgokra mutatott rá, amelyek addig még csak meg sem fordultak Wisting fejében.

Legutóbb akkor történt ilyen, amikor azt az előadást tartotta a közszolgálati egyetemen. Arról beszélt, milyen fontos, hogy a rendőrség ne zárkózzon el a médiától. Korábban Line győzte meg arról, hogy ha az emberek jól tájékozottak, akkor nagyobb biztonságban érzik magukat. Ezért Wisting szerint a jövő nyomozóinak meg kellett tanulniuk, hogyan kezeljék és használják a nyilvánosságot.Amikor az újság végére ért, észrevette, hogy a sarokban ülő diákok felemelkednek az asztaluktól. Wisting tekintete összetalálkozott a legmagasabb fiúéval, aki éppen a kabátjáért nyúlt. Mosolyogva biccentett, jelezve, hogy felismerte.
– Szabadnapos? – kérdezte a fiú.
– Ez az egyik előnye annak, ha valaki olyan régóta van a szakmában, mint én – mosolygott Wisting. – Hétköznap nyolctól négyig dolgozom, hétvégén pedig szabad vagyok.
A fiú bólintott.
– Egyébként nagyon izgalmas előadást tartott.
Wisting a csészéjéért nyúlt.
– Örülök, hogy tetszett.
A fiú akart mondani még valamit, de Wisting telefonjának hirtelen csörgése félbeszakította. A férfi előkotorta a zsebéből a rezgő mobilt. A képernyőn Line neve világított.

Jørn Lier Horst

– Szia, apa – szólt bele a lánya izgatottan. – Kerestek téged a héten az újságtól?
– Nem – felelte meglepetten Wisting, miközben biccentett a távozó diákoknak. – Miért, talán történt valami?
Line nem válaszolt.
– Épp a szerkesztőségben vagyok – szólt bele végül a telefonba.
– Azt hittem, nem dolgozol a hétvégén.
– Igen, de edzettem délután, és gondoltam, ha már úgyis a városban vagyok, beugrom az irodába.

Wisting belekortyolt a kávéjába. Ilyenkor magára ismert a lányában: ő is mindig ott akart lenni, ahol a fontos dolgok történtek.
– Holnap lehoznak egy cikket rólad az újságban – mondta Line. Nagy levegőt vett, mielőtt folytatta volna. – Ezúttal azonban nem a nyomozói munkádról fog szólni. Gyanúsított lettél.

Jørn Lier Horst: Vadászkutyák
Skandináv krimik sorozat
Animus Centrál Kiadó, Budapest, 2019