Fejben színház | Székely Csaba: Bányavidék

 

K A R A N T É N K Ö N Y V T Á R
Ú J R A O L V A S Ó

Eszéki Erzsébet |

 

Van valami jó is a többhetes karanténban. Sokkal több időm maradt arra, hogy olvassak. Meg arra, hogy online beszélgetéseket nézzek, így láttam például Nyáry Krisztián és Székely Csaba marosvásárhelyi író videós interjúját is, amelyben azt állították mindketten, hogy azért jelenik meg kevés drámakötet, mert a kiadók tapasztalata szerint az emberek nem szeretnek színműveket olvasni.

Én viszont kettőjük beszélgetése után kedvet kaptam hozzá, hogy leemeljem a polcról, s újraolvassam a Bányavidék című drámatrilógiáját. Nagyszerű kortárs magyar drámaírók vannak, olyanok, akiknek a darabjait játsszák is a színházak. Az egyik mindenképpen Székely Csaba, Erdélyben és itt, Magyarországon is hatalmas sikert arattak a színművei.

A kézbe simuló, karcsú kötet első darabja a Bányavidék, amely már az első oldalakon szembesíti az olvasókat a hamis, Magyarországon előszeretettel ápolt Erdély-képpel. Van is egy jelenet a darabban, amikor pesti tévések toppannak be a faluba – amely ekkor még község. Büszkén hangsúlyozza ezt Iván, a polgármester, s ingerülten korrigálja Mihályt, az orvost, aki folyton „lefaluzza” a települést. Iván lemondóan fűzi hozzá a tényhez, hogy pesti tévések érkeztek: akkor megint fel kell húznia a székelyharisnyát. Mert tapasztalata szerint a magyarok ezt várják tőle, azt, hogy a szép hegyeket, fenyveseket és a hagyományőrzést emlegesse.

A stáb viszont ezúttal arra kíváncsi, miért olyan magas az öngyilkosok száma a környéken. Erről viszont Iván nem akar tudomást venni, így ilyeneket mesél: „Jó itt élni, mert vannak ezek a gyönyörű hegyek, s a fenyvesek, s az a kicsi szar csermely is olyan szépen csobog, mint egy patak… Itt minden olyan szép, mint egy álom. Mint egy álom. Ebben élünk mi benne. Igen. Ebben.” Fenyvesek, hegyek, hagyományok? Milyen szép is lehet ez!

Csakhogy az álom sehogy sem egyezik a valósággal, a lepusztult bányavidékkel. A település, ahol mindhárom darab játszódik, maga a kilátástalanság. A bányát bezárták, munka nincs, az emberek nyomorognak és isznak. Van, aki még elvágyódik (ők leginkább nők, mint Csehovnál, az első darabban Iván húga és szomszédasszonya el is költözik végül a városba), de a többség fejében meg se fordul, hogy elmenjen, hátha máshol még találna munkát, új kapcsolatokat, talán még szerető párt is.
Bűnözés, kilátástalanság, züllés és korruptság jellemzi minden percüket. Az elméjük is beszűkült, leginkább csak egyvalami: a pálinkásüvegek körül forog. Mindezt Székely Csaba képes volt sajátosan groteszk módon ábrázolni, abszurd, végtelenül nyers, sokszor brutális humorral, sűrű dialógusokkal, bámulatos figurateremtéssel.

Mindegyik darabban előfordul gyilkosság, olykor csak rejtett utalásokból tudunk meg múltbéli eseményeket, máskor meg a cselekmény részét képezi maga a bűntett is. A falubeliek mindenről tudnak, de senki se tesz szóvá semmit, ahogy például arról se vesznek tudomást, hogy a záró darabban, a Bányavízben a falu papja pedofil kapcsolatra kényszerítette a nevelt fiát, akit egyébként megtett a templom gondnokának.

Groteszk az is, hogy a záró darabban csupán egy ember képes némi tisztánlátásra, a kóros emlékezetkihagyásban szenvedő Irén, a paplak házvezetőnője. Ő az egyetlen, aki Márton, a pap fogadott fia versét is képes megérteni, átérezni. Idézhetnék zseniális jeleneteket, helyzeteket, de nem illene ehhez a végtelenül lecsupaszított, sűrű szövetű drámakötethez.

Azért sem említek több részletet, mert Parti Nagy Lajosnál pontosabban nem lennék képes mindezt így összegezni, ahogy ezt ő teszi a kötet hátsó borítóján, ezért bemásolok ide pár sort: „Én úgy olvastam ezeket a blaszfém tragédiákat, mint egy dialóg-regényt, mint valami abszurd, Kárpát-medencei balladát, szerethető és viszolyogató alsócsehovi hősökkel, akik a hagyomány, az édeserdélység lerabolt, bezárt tárnáival a talpuk alatt, az elvágyódás meddő igyekezetében „békaszarrá” isszák magukat – hisz „nincsen olyan, hogy normális élet. Hiszed-e, hogy nincsen? Csak élet van.” Sötét, illúziótlan, ezért felszabadító művek ezek, az író minden mondata a részvét pallóján, sírás és nevetés határán egyensúlyoz, azon a félfényes-félhomályos emberi vidéken, ahol mindannyian, székelyek, magyarok, oroszok, írek, hottentották, esendő utazók vagyunk.”

A Magvető kiadónak köszönhetően 2013-ban megjelent Székely Csaba Bányavidék-trilógiája kötetben is. Akinek sikerült hozzájutnia, vegye bátran elő a kis könyvet, amely ma talán még elevenebb, húsba vágóbb, mint a megírásakor volt.

Akik látták a darabokat színházban, esetleg megnézték mostanában, a koronavírus idején a Tompa Mihály Társulat frenetikus előadását (Bányavakság és Bányavirág), azoknak is érdemes elolvasniuk a könyvet. Megelevenedhetnek előttük a plasztikusan megírt figurák, helyzetek. Annyira, hogy én még szagokat is érezni véltem olvasás közben. Főleg a szesz bűzét, már ez önmagában is fullasztó, hát még a kilátástalan életek szaga.

Akik meg nem látták még ezeket a darabokat, azok elképzelhetik mindezt. Fejben színház – higgyék el, jó játék! Ez a kötet erre is nagyszerű lehetőség.

Székely Csaba: Bányavidék. Drámatrilógia
Magvető Könyvkiadó, 2013
208 oldal, teljes bolti ár 2690 Ft,
e-könyv 1890 Ft
ISBN 978 963 143 0721

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege­

Székely Csaba­ fiatal kora ellenére jóval több mint egy szimpla tehetség. Trilógiájának első darabja, a Bányavirág a Színházi Dramaturgok Céhe, majd a Színházi Kritikusok Céhe szerint is Az évad legjobb drámája lett, a szerző megkapta érte a Szép Ernő-jutalmat. A sorrendben második műnek, a Bányavakságnak is két bemutatója volt már. A kötetzáró Bányavíz pedig az Örkény István Színház drámapályázatát nyerte meg. A Bányavidék darabjai ugyanazt az isten háta mögötti, reménytelen világot barangolják be, fanyar humorral, tragikomikusan.