Nádasdy Ádám: 100 év – 100 kép – 100 gondolat (részlet)

ELŐSZÓ

A fényképek szeretetét az anyatejjel szívtam magamba, de ténylegesen, mivel anyám nagy amatőr fényképész volt. Jó gépei voltak mindig, és ügyes szemmel meglátta, mit érdemes fényképezni. Sokat utazott, turistaként is meg a munkájából kifolyólag is (opera-énekesnő volt), és nemcsak az Eiffel-tornyot meg a kötelező világcsodákat fényképezte, hanem ha Veszprémben járt, azt is végigfotózta. Ő tanított arra, hogy nemcsak a „szép” dolgokat kell észrevenni és megörökíteni, hanem mindent, ami érdekes, a mulatságosat, a meglepőt, olykor a torzat is. Volt egy szigorú elve: mindig legyen ember a képen, méghozzá olyan valaki, akiről tudta, hogy kicsoda: családtag, kolléga, ismerős, akár az idegenvezető. Személytelen képet sose csinált, de nem magyarázta el, miért. Utólag elgondolkodtam: talán az épületeket, tájakat ember nélkül üresnek, halottnak találta? Ez nem lehet az ok, mert azt se szerette, ha ismeretlen járókelők vannak a képen. Ennyi év után kezdem látni az igazát: ha elővesszük a képeit, az a legérdekesebb, hogy ki van rajta, hogy az illető milyen fiatal volt, hogy ez kinek a kije, sőt, hogy ki is ez pontosan (néha ráírta a hátuljára, de nem mindig, és van úgy, hogy tévedett!). Ez mind sokkal érdekesebb az utókor számára, mint a – kétségtelenül gyönyörű – milánói dóm, amely előtt készült a kép.

Nekem sose volt fényképezőgépem, de mohón szeretem a régi fényképeket. Boldog voltam, amikor tudomást szereztem a Fortepan gyűjtemény létrejöttéről. Valahogy mintha néhai anyám meggyőződését tükrözné, hiszen a legtöbb képen itt is emberek vannak. Nem mindenütt, és az ember nélküliek is lehetnek nagyon érdekesek, úgyhogy lazítanom kell a szigorú elven: legyen rajta ember vagy emberszerű dolog. Nekem az is lehet emberszerű, ha egy hidat látok (és különösen, ha épülő hidat), egy élőlényszerű járművet vagy berendezési tárgyat, szóval valamit, aminek egyénisége van.

A Fortepan páratlanul gazdag anyagából Horváth Edit készített előválogatást, minden évből 4-5 képet tett elém; ezekből választottam azt az egyet, amelyik megmozgatta a fantáziámat, mulattatott, vagy emlékeket idézett föl. Mert bizony volt mire emlékeznem, hiszen az itt végigpergetett száz évből negyvenkettőt végigéltem (1947-ben születtem). De az azt megelőző húsz-harminc év is eléggé jelen idejűként élt a család emlékezetében (én késői, harmadik gyerek voltam). „Az ostrom előtt”, így mondták, ha a békeidőkről beszéltek, amit sűrűn megtettek. Meg hogy emlékszik-e valaki a póréhagymára, mert azelőtt olyan is volt. Évekkel az ostrom után előkerült a nagymamámnak a gázálarca valami szekrény mélyéről, ugyanis ő volt a légófelelős a társasházban.

A képekhez adott kis írásaimban ne keressen rendszert a kedves olvasó. Néha kicsit tanáros vagyok, olyankor tőlem telhető higgadtsággal elmondom, ki ez, mi ez, mettől meddig állt fönn valami, honnan hová tartott éppen akkor a világ. Szubjektív történelemnek nevezhetjük ezt. Máskor inkább a szabad asszociációimat írom le, kicsit talán csapongok is, azt mondom el, mi jut eszembe a képről. Sok olyasmi is eszembe jut, ami nincs a képen, de az adott korra, divatra, helyzetre jellemző, és érdekes emlékeket hív elő.

Kedves olvasó, tűnődjön el ön is egy-egy múltbeli helyzeten, halássza elő az emlékeit (vagy a fiókból a fotóit)! Ha meg nagyon fiatal, akkor csodálkozzon rá a történelem hullámhegyeire és -völgyeire, amikből bőven kijutott hazánknak, és faggassa az idősebbeket. Úgy is mondhatnám: faggassa az időt!

Nádasdy Ádám

– – – –

Valamikor a ’70-es években olasz barátaimat kalauzoltam Budapesten. Nem sok látnivaló volt, kopott volt a város és szegényes, különösen este, a nagy nyugati fényességhez szokott ember szemében. Foghíjak, félig romos házak is voltak. Az olasz barátok – lévén baloldaliak – leginkább a társadalom alakulására, a szocializmus lehetőségeire voltak kíváncsiak (a „létező szocializmusra”, ahogy mondták, szembeállítva az ideálissal).
Nagyokat nevettek azon – ami nekem föl se tűnt –, hogy a Royal (azaz királyi!) Szállóban laknak, amely a Lenin körúton áll. Fölvittem őket a Várba. Véletlenül úgy szálltak le a buszról a Szentháromság téren, hogy háttal álltak a Mátyás-templomnak, csak az érdektelen, túl széles Tárnok utcát látták. Leereszkedő mosollyal néztek rám, ez az a nagy látnivaló? „Forduljatok meg!” – mondtam.

Felkiáltottak a meglepetéstől: ott pompázott a templom. Tudom, van ennél szebb is, nagyobb is a világban, de nagyon jól van elhelyezve és nagyon hatásos.
A képen épp azt látjuk, amint Schulek Frigyes tervei alapján átépül (neo-)gótikussá a régi, egyszerűbb templom. 1893-ra készült el. Lehet, hogy Schulek csalt, de jól tette.

Nádasdy Ádám: 100 év – 100 kép – 100 gondolat
A fotókat előválogatta: Horváth Edit
Kossuth Kiadó, Budapest, 2020