Cristina Alger: Lányok, mint mi (előzetes, részlet)

Posted on 2020. április 3. péntek Szerző:

0


Nell Flynn FBI ügynök egy nagyon személyes ügyben nyomoz. Édesapja a gyilkosságiaknál két fiatal nő halálának ügyén dolgozott, mikor hirtelen életét vesztette egy motorbalesetben. A lány tíz év után visszatér a szülővárosába, hogy eltemesse apját és felszámolja a családi birtokot.
Előtte még fontos feladat vár rá: apja egyik közvetlen munkatársa az ő segítségét kéri a Long Island-i gyilkosságok kivizsgálásában.

| 1 |

Apám hamvait szeptember utolsó keddjén szórjuk szét Long Island partjainál.
Négyen szállunk fel Glenn Dorsey hajójára, egy hűtőre való Guinness-szel és az urnával. Keletre tartunk, Orient Point felé, ahol apa és Dorsey szombatonként hosszú szárnyú tonhalra és tengeri sügérre horgásztak. Keresünk egy csendes helyet az Orient Shoalnál, és horgonyt vetünk. Dorsey szól néhány szót apa hűségéről: a hazájához, a közösséghez, a barátaihoz, a családjához fűződő kapcsolatáról. Megkérdi, akarok-e én is mondani valamit. Elutasítón rázom a fejem. A srácok biztosan azt gondolják, a sírás határán állok, pedig valójában csak nincs mondani valóm. Évek óta nem láttam apámat. Nem vagyok szomorú. Inkább csak fásult.

Miután Dorsey befejezi a búcsúztatóját, egyperces néma főhajtással rójuk le tiszteletünket. Ron Anastas, a Suffolk Megyei Rendőrség gyilkossági nyomozója a könnyeit nyeldesi. Vince DaSilva, apa első társa keresztet vet, és motyog valamit az orra alatt a Szentlélekről. Mindhárman rendszeres látogatói a Szent Ágnes-templom vasárnapi istentiszteleteinek. Vagyis csak voltak. Akárcsak mi. Néhány esküvő kivételével nem jártam templomban, mióta tíz éve elhagytam a szigetet. Ma is hálás vagyok, hogy idekint lehetek. A Szent Ágnesben a levegő mindig állott és fullasztó, még a nyári hőség elvonulása után is. Most is hallom hátulról az ősrégi ventilátor surrogását. Érzem, ahogy az adománynak szánt, összegyűrt bankó széle izzadó tenyerem bőrébe mélyed. Már a gondolattól is kényelmetlenül fészkelődöm.

Csendes napot fogtunk ki. Azt mondják, vihar közeleg, de egyelőre nem látszanak felhők az égen. Dorsey a kelleténél tovább nyújtja a csendet. Ujjait összekulcsolja maga előtt, ajka mozog, mintha imádkozna. A srácok kezdenek türelmetlenkedni. Vince megköszörüli a torkát, Ron egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát. Ideje továbblépni. Dorsey felnéz, átadja nekem az urnát. Kinyitom. A férfiak nézik, ahogy apám hamvai kavarognak a szélben.

Azt hiszem, éppen ilyen temetést szeretett volna. Rövidet és meghittet. Semmi felhajtás, semmi ceremónia. Kint van a vízen, az egyetlen helyen, ahol valaha békét talált. Apa mindig úgy izgett-mozgott az istentiszteleteken, mint egy kisiskolás. Mindig hátul ültünk, hogy még az áldozás előtt leléphessünk. Apa gyűlölte az állott ostya és a pocsék lőre ízét. Már akkor is tudtam, hogy hazudik. Egyszerűen csak nem akart gyónni.

Amint végzünk, Dorsey mindenkinek kioszt egy-egy Guinnesst, és pohárköszöntőt mondunk. Martin Daniel Flynn túlságosan rövid életére. Apa éppen csak betöltötte az ötvenkettőt, amikor motorkerékpárjával lecsúszott a Montauk Highwayről. Éjjel kettőkor történt. Valószínűleg nem keveset ivott, de ezt senki sem merte kimondani. Most már nincs értelme ujjal mutogatni rá. Dorsey szerint a gumik elkoptak, az út nedves volt, a köd korlátozta a látási viszonyokat. Ennyi.

Ezeknek a srácoknak, amit Dorsey mond, az úgy van. Négyük közül ő emelkedett a leggyorsabban a ranglétrán. Ő kapta meg elsőként a nyomozók arany pajzs jelvényét, aztán kivette apát és Ron Anastast a civil ruhások közül, és áthelyezte őket a gyilkosságiakhoz. Amikor a nyomozók parancsnoka lett, gondoskodott róla, hogy Vince DaSilva felügyelői beosztást kapjon a Hármasnál. Suffolk megye 3. körzetéhez tartozik jó néhány a sziget húzósabb részei közül: Bay Shore, Brentwood, Brightwaters, Islip. A négy cimbora ott töltötte járőréveit. Apám ott találkozott anyámmal, Marisol Reyes Flynn-nel. Apa mindig is harci zónának nevezte a Hármast. Számára különösen az volt.

Dorsey és apa hosszú közös múltat tudhattak maguk mögött. Családjaink három generáció óta éltek Suffolk megyében. Őseink Írország zord délnyugati partvidékéről, egy Schull nevű, apró faluból származtak. Gyakran tréfálkoztak vele, hogy valahol a múltban valamilyen rokoni szál is összefűzhetett minket. Ők még hasonlítottak is egymásra. Mindketten magasak voltak, sötét hajjal, zöld szemmel és éles vonású, fürkésző arccal. Apám egész életében katonásan rövidre nyírta a haját. Dorsey az évek során bajszot, pofaszakállat és bozontos sörényt növesztett. Ám amikor Dorsey haja rövid, mint most, akkor bizonyos távolságból könnyen össze lehet téveszteni apámmal. Bedobjuk a horgokat, a srácok történeteket mesélnek a 3. körzetben töltött első napjaikról. Civil ruhás zsarukként sportcipőben és Led Zeppelin pólóban jártak dolgozni. A régi szép idők. Nem borotválkoztak, és ha előző este túl sokat ittak, nem is fürödtek. Csak kigurultak az ágyból, és megkülönböztető jelzés nélküli járőrautóikkal cirkálni indultak, keresték a bajt. Sosem kellett sokáig kutatniuk. A Hármasban a bandák uralkodtak, és ez azóta sem változott. Magas az erőszakos bűncselekmények száma, és mindent eláraszt a kábítószer. Suffolk megye minden gazdagsága ellenére a 3. körzet közel fele épp csak a létminimum szintje felett él. Apa mindig azt mondta, egy zsaru számára nincs jobb gyakorlóterep a 3. körzetnél. A Suffolk Megyei Rendőrség legtöbb vezető beosztású tisztjét a Hármas adja.

Dorsey megjegyzi, hogy apa volt a legkeményebb zsaru a Hármasban, és a legjobb tanár, akit csak egy fiatal járőr kívánhat magának. A srácok egyetértően bólogatnak. Talán valóban így lehetett. Apa megingathatatlan, szinte már vallásos meggyőződéssel viszonyult a jóhoz és a rosszhoz. Ugyanakkor a személyiségében voltak ellentmondások. Gyűlölte a drogokat, de gond nélkül fojtotta scotchba a máját. Rutinszerűen csapott le a szerencsejátékosokra, de minden hónapban pókerpartit rendezett, ahol a sziget körzeti ügyészei és jól ismert bírái is feltűntek. A nőket és gyermekeket bántalmazó bűnözőket mindenki másnál jobban megvetette, de egy alkalommal olyan erővel ütötte meg anyámat, hogy az arcán ott maradt ujjainak vörös lenyomata. Apa saját erkölcsi kódexe szerint élt. Már nagyon korán megtanultam, hogy ezt ne kérdőjelezzem meg. Legalábbis ne hangosan.

Kemény igazságosztó hírében állt. Az ő leckéit soha, senki nem feledte el. Dorsey kedvenc története apámról az volt, amikor megkérte Anastast, hogy a halottkém bonctermében feküdjön le a hordágyra, a vászontakaró alá. Az újoncok között volt egy Rossi nevű srác, aki frissen érkezett az akadémiáról. Az apja bíróként dolgozott, ezért nagymenőnek gondolta magát. Munkába is egyedi szabású ruhákban járt – Armaniban és Hugo Bossban –, ami bosszantotta apámat. Levitte Rossit a boncterembe, és utasította, hogy nézzen be a ponyva alá. Anastas üvöltve felült, Rossi pedig összehugyozta a hatszáz dolláros nadrágját. Onnantól a JSPenney-ben vásárolt, mint mindenki más.

Dorsey már vagy százszor elmesélte a történetet, de megteszi most is, mi pedig úgy nevetünk, mintha még soha nem hallottuk volna. Jó érzés vidám emberként emlékezni apára, mert igazából az is volt, olyan is tudott lenni. Néha egész este hallgatott, hogy aztán tegyen egy tökéletes, pengeéles megjegyzést. Dorsey-val összemosolygunk. Hálásan bólintok. Ma így akarok emlékezni rá. Nem az indulatosságára. Nem a szomorúságára. És nem a részegségére, ami végül éjnek évadján kiűzte őt a csendes, nyirkos országútra.

A nap végül lebukik a horizont mögé, az ég fémes szilvakékre színeződik. Dorsey úgy dönt, ideje hazaindulni. A fejkvótát jóval meghaladó mennyiségű tengeri sügért fogtunk, de három zsaruval a fedélzeten – főként ezzel a hárommal, akik apámhoz hasonlóan a megyehatáron belül születtek, nevelkedtek, és valószínűleg itt is halnak meg – senki sem fogja szóvá tenni a halak számát. Ezek az emberek, különösen Dorsey, amolyan helyi hősöknek számítanak Hampton Baysben.

A srácok kissé felöntöttek a garatra. Hangosan beszélnek, és ismétlik önmagukat; a parkolóban erősen megölelnek, nem egyszer, de kétszer, háromszor is. Anastas meghív magához vacsorára. Visszautasítom, azt mondom, fáradt vagyok, és szükségem van egy kis egyedüllétre, lazításra. Láthatóan megkönnyebbül. Ronnak van felesége – Shelley –, és három gyereke. Nem hiányzik neki, hogy egy savanyú képű huszonnyolc éves lófráljon a házában. DaSilva éppen válik. Szerintem amint itt végeztünk, egy bár felé veszi az irányt.

Egy újabb kör tréfálkozás után Anastas és DaSilva ellenkező irányban távoznak. Mindketten furgont vezetnek, családi utazásokra tervezett autókat, gyerekülésekkel és lacrosse ütőkkel. Dorsey az ezüst Harley Davidson Sportsterre mutat, amivel érkeztem. Apa kedvenc motorja. Olcsón vette évekkel ezelőtt, és maga hozta rendbe. Négy motorkerékpárja is volt, legalábbis a balesetig. Most már csak három maradt. A gyermekeinek hívta őket. Mindegyiket aprólékos gonddal ápolta és javítgatta, a járművek éhes madárfiókákként falták fel szabad idejének óráit.

Cristina Alger

– Pofás járgány. – Dorsey átkarolja a vállam, és atyaian megszorongatja. Dorsey gimnáziumi szerelmét vette feleségül, de néhány évvel később el is veszítette egy autóbalesetben. Soha nem házasodott meg újra, és gyerekei sem születtek. Apa jóvoltából ő lett a keresztapám, és nagyon komolyan vette a feladatát. Mind a négy nagyszülőm meghalt, ahogy a szüleim is, és mivel egyedüli gyerek vagyok, nagyon úgy tűnik, hogy Dorsey az egyetlen, aki megmaradt amolyan fogadott családtagként. Szomorúságot érzek. Bárcsak jobban tartottuk volna a kapcsolatot egymással.

Fordította: Novák Gábor

Cristina Alger: Lányok, mint mi
21. Század Kiadó, Budapest, 2020
400 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 3152 Ft
ISBN 978 615 595 5808