Nyolc személy az hány pár? | Egy szerethető nő / Turay Ida Színház

Bedő J. István |

Csaknem hatvan évet fiatalodtam vissza az Egy szerethető nő bemutatóján. (Jól van, na, fotós főpróba volt.) Báldi Mária darabja pontosan olyan volt, mint a hatvanas évek elejének kedves zenés vígjátékai az egykori Vidám, illetve Kis Színpadon (Lásd még: Kertész Imre: Doktorkisasszony).

Ügyes, fordulatos mese a három (francia) nővérről, ők az örök-hajadon, a vénülő kisasszony, az özvegy; továbbá az özvegy lánya, az idősödő filmproducer, a főorvos, a rezidens orvos, meg az ifjú kertész. Tetszettek számolni?

Nem gúnyolódom, mert igazán nagyra becsülöm a szakmai profizmust, még ha a legkönnyedebb vígjátékban tálalják is fel. A Turay Ida Színház, híven a névadóhoz, szórakoztat. Ebben a történetben minden a helyén van, a megfelelő kandúrra vágyó, eléggé elhanyagolt nők, a félreértett kapcsolatban megjelenő »apád lehetne« filmproducer, csicsergő szerelmecskéje, akinek egyfelől az apa hiányzik, mivel anyja egyedül nevelte fel, másfelől viszont dolgozik itt a csinos kertészlegény (jut rá pénz, látszik, hogy eléggé gazdag család vendégei vagyunk… – díszlet: Darvasi Ilona), meg a többiek.

A bohózatnál azért erősebb, kergetőzésmentes darabban mindenki jól teljesít. A három testvér közül a főnővér Claudia (Nyírő Bea) elég kevés megnyilvánuláshoz jut – de azért kiderült, hogy a fináléban jól jár. Sophia fiatalabb húga, Brigitte (Fehér Adrienn) elég nyilvánvalóan és bájosan flörtöl a kertésszel, jó darabig nem is igazán értjük az indítékait – de végül is az olasz fiú szingli…

Az önképzavaros és kissé (nagyon!) őrmester alapállású, jól kereső írónő, Sophia Belmont, de még inkább alakítója, Sztárek Andrea előtt le a kalappal. Pocsék a természete, mindenkibe képes belekötni, ha felmenteni akarnám, azt mondom: megkérgesítette az élet – és tulajdonképpen nem igazán boldog, amikor lánya bemutatni jön az új barátját. Mindenki egy huszon-harmincévest vár, erre beállít Nick (Csere László), a maga hatvanas figurájával. (Tegyük azért hozzá, legalább nem pohos, sőt igen jó fazon, meg is nézik a lányok. Illetve…)

Innentől kezdve Sophia/Sztárek, aki gyárilag is eléggé hárpiás, eleven aknavető üteggé válik. Minden szava, mondata robban. Pláne ha Nick a célpont. Ezek a szikrázó összecsapások a legjobb percei a darabnak. Nick/Csere magyarázkodni próbál, de… itt kénytelen vagyok abbahagyni a sztori ismertetését, mert akkor ki nézné meg.

Csere a beharangozásnak megfelelően sármos úr (persze rohadtul pofátlanul telepszik rá a családra, de csak azért, hogy később meg lehessen szeretni), Bodor Szabina helyes kis huszonéves, akit némiképp elbódít a film világa, de csak azért, hogy utóbb megundorodjon tőle, az özvegy orvos Győri Péter szeretnivaló, de csak azért, mert az élet még tartogat neki szép perceket, Pásztor Máté (dr. Vian) megküzd azzal, hogy kevés szöveggel rajonghat a (túl)érett Sophiáért, de csak azért, hogy rájöjjön, a saját korosztály lehet neki az igazi.

A hatvanas éveket emlegettem, ám természetesen nem azok a zenék és nem azok a stílusok bukkanak fel, mégis a könnyedség, a szellemesen vezetett dialógusok azt a kort idézik. A játszó személyek megfelelő pillanatokban nem dalra, hanem táncra fakadnak – és ami a fő, a fináléban megértjük, hogy a könyvesboltos Brigitte-et és a kertészt a harmonikázás szenvedélye köti össze. Babicsek Bernát kiváló muzsikus, Fehér Adriennt pedig számos koncerten hallottam már, persze remek harmonikásként. A kicsit fanyar, kicsit unott, kicsit blazírt lány szinte kivirul, amikor zenél!

Szóval ahogy a szereplőket számlálva gyanítani lehetett: a végére mindenki meg is találja a párját. (Mi pedig megértjük, hogy mi köze ennek a vígjátéknak a Minden végzet nehéz című, Diane Keaton és Jack Nicholson főszereplésével forgatott nagyon sikeres filmhez…)

Rozgonyi Ádám kellően pergő előadást rendezett a jó dramaturgiájú (nevezzük így) librettóból. (De vajon kicsoda lehet Báldi Mária?) Érezni lehetett, hogy a poénoknál mikor jön be a nevetés, és hányszori meghajlást sugall a finálé. Nem hatalmas a mű, nincs benne dráma, az egyetlen nagyfeszültségű jelenet a takarásban zajlik (és ad indokot a szünetre), viszont pont két óra derűs kikapcsolódás. Régebben úgy mondták: papedli, vagyis a nézők sokszor fogják megtölteni a színházat. Hát nem ez a cél?

Fotók: Boda Gábor/Turay Ida Színház (BG), Juhász Milán

Részletek és jegyvásárlás