Benedek Szabolcs: Vörös, mint a vér (részlet)

Posted on 2020. február 5. szerda Szerző:

0


|| 1. ||

Reggelre vörössé változott a város. A nap hajnalban kibukkant a felhők közül, és a széles alföld irányából vörösre festette nemcsak az ég keleti felét, hanem a Duna máskor ezüstösen csillogó vizét is, továbbá a fák koronáit a Gellért-hegyen, a királyi vár kupoláit meg a hidakon az acélt és a láncot. Vörösben úsztak Pesten a bérházak, a budai hegyoldalakban a villák tetői. A pirkadati fényben vörösek voltak az Andrássy úti és az Üllői úti fák, amelyek alatt a korai órák ellenére is folyamatosan áramlott a tömeg, akár a Duna-parti korzón vasárnap délután – azzal a különbséggel, hogy az emberek ezúttal összeszorított szájjal, egyetlen szó nélkül meneteltek, lépteik egyenletesen kopogtak a macskaköveken, hogy aztán ez a dobpergésszerű zaj fölkeltse azokat is, akiket a város különböző pontjain megszólaló hajnali zenés ébresztő netán nem ébresztett volna fel.

Pedig most nem vasárnap délután volt, hanem csütörtök reggel.
Nem lármáztak, nem nevetgéltek, nem néztek egymásra, egyre csak az utca kövét bámulták, mintha azon igyekeztek volna, hogy még véletlenül se botoljanak el. Aki kívülről látta a tömeget, azt gondolhatta, hogy temetési menet, meghalt egy neves ember, az ország dísze, és a népek most a gyászszertartásra igyekeznek a külső kerületekből a belváros felé.

Néhányan maguk mögé pillantottak, újra és újra megnézték a vörös fényben pompázó keleti eget, és azt mormogták a bajuszuk alatt, vigyázva, hogy még a mellettük menetelő se hallja meg:
– Estére szél lesz. Ha nem egyenesen vihar.

Olyan vörös lett a város, hogy legöregebb lakói se ismertek rá. A házakat, az utcákat, a tereket vörös drapériák borították. Az épületeken vörös zászló lengett. Annyi posztó, karton és más, a díszítéshez szükséges elem fogyott az elmúlt napokban, amennyi egyszerre még sosem. Ha valahol kifogyott a vászonnak vagy a papírnak a vörös változata, vettek belőle fehéret, melléje meg egy vödör festéket, amivel vörösre festették. A végén már a vörös festék is elfogyott. Az utolsó díszekre nem jutott belőle. Nem mintha számított volna, addigra régen vörössé változott minden. A plakátok feliratát is vörössel nyomták, messzire hirdették a lángoló betűk: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” „Vöröskatonák, előre!” „Proletárok, védjétek meg a tanácsköztársaságot! Fegyverbe, fegyverbe!”

„Mintha mészárszéken lennénk” – jutott eszébe egyeseknek a város belső kerületei felé menet, de ez olyannyira súlyos gondolat volt, hogy hangosan mormolni még véletlenül se merte senki.

Pedig hát meglepődniük nem kellett nagyon: az újságok hetek óta alapos részletességgel tudósítottak a közelgő ünnep előkészületeiről. A lapok lehozták az aznapi menetrendet is, miszerint a budaiaknak a Vérmezőn, a pestieknek a Népligetben és a Városligetben van a gyülekező, onnan vonulnak rendezett sorokban tovább, gyárak, üzemek és szakszervezetek szerint, mindenki a saját táblája, na meg a melléjük kirendelt intéző felügyelete alatt. Azt is kihirdették, hogy külön menetük lesz a nemzetiségeknek, akik a Rózsa utcából indulnak. A hadirokkantak és hozzátartozóik számára pedig a Batthyány téren volt a gyülekező, a mankókra piros, azazhogy vörös pántlikát kellett kötniük.

A belvárosba érve a léptek zaját, a cipők kopogását, a bakancsok nyikorgását, a kalucsnik csoszogását egyre több helyütt nyomta el pattogó katonazene. A külvárosokban is ezzel ébresztettek, a belső kerületekben pedig már szinte mindenütt lehetett hallani. Időnként csak két-három háborús rokkant alkotta a hevenyészett, alkalmi rezesbandát, akik ki tudja, honnan rekvirált, lehangolt hangszereken igyekeztek visszaadni azt, amit a fronton kényszerűségből megtanultak – másutt ellenben egész zenekar játszott, simára vasalt, felcicomázott tűzoltó-egyenruhában. Azok, akik megjárták a lövészárkokat, és Isten kegyelméből, azazhogy miként mostanság hangoztatni szokás, szerencsével hazajöttek onnan, a legszívesebben befogták volna a fülüket, ahogy most itt, Budapest utcáin újra hallották a huszárokat rohamra buzdító indulókat. Ám mást nem mertek tenni, mint szótlanul tűrni a katonazenét, különben nemtetszés esetén – egyesek szerint legalábbis tartani lehetett tőle – itt is azonnal süvíteni kezdtek volna a golyók.

Amikor valamelyik zenekar kifogyott a katonanótákból és az indulókból, és az Internacionálét is eljátszotta már több tucatszor, átváltott népdalra meg cigánynótára. Hátha azokat még elnézik a vörösőrök, hátha nem ütnek miattuk.

Mulatni és ünnepelni ment a tömeg, akárha hétvégén a Ligetbe tartana, mégse volt vurstlihangulat. Pedig még arra se panaszkodhattak, hogy elvette volna a hétvégi reggeljüket a korai kelés: csütörtök volt, hétköznap. Kimaradt egy munkanap. Emberemlékezet óta nem volt erre példa. Éppen ellenkezőleg, a végeláthatatlanul hosszú háborús évek alatt a vasárnapok maradtak el.

Azt se értették sokan, hogy ha az ünnepségek – amint azt a falragaszokon kívül az újságok megírták – kilenckor kezdődnek, miért kell az egész városnak már hatkor kelnie, és zeneszóra végigmenetelnie azokon az utcákon, amelyeken máskor ilyentájt jó esetben csak a kofák meg a bevásárolni igyekvő cselédek és házvezetőnők járnak. Na meg a lumpolók, akiknek hajnalban ér véget a kávéházi éjszaka. Persze ez mind csupa olyan dolog, ami mostanra múlt idővé lett. Mostanság se cselédek, se lumpolók nincsenek. A kérdés ellenben kérdés maradt, nem akadt, aki válaszoljon rá, talán aki kitalálta az egészet, az se tudta biztosan, hogy miért kell ennek így lennie. De legalább rá lehet csodálkozni rögtön hajnalban a vörösre borult Budapestre. A drapériákon és a lobogókon kívül is akadt még látnivaló.

Magyarország fővárosa úgy nézett ki, mintha megszállta volna egy futurisztikus, szürreális vándorcirkusz. A távolból ide pottyant avatatlan szemlélő akár azt is hihette volna, hogy Budapestet dekadens és bohém művészek vették birtokukba, akik a sok követhetetlen művészeti izmust egyszerre ömlesztették a városra. A látvány meghökkentő volt, és félelmetes. Amikor a menetelő sokaság végre fölemelte addig leszegezett tekintetét, ha lett volna is mondanivalója, végképp torkára forrott a szó.

A Hősök terén vörösre festett palánk mögé rejtették a királyok szobrait, a millenniumi emlékművet pedig fából ácsolt vörös torony belsejébe csomagolták. Ugyanez a sors jutott Baross Gábornak, a vasminiszternek, aki mindeddig a Keleti pályaudvar előtt magasodva szemlélte munkájának gyümölcseit, most azonban deszkasüvegbe rejtették, a fejére meg – már persze ha kilátszott volna a süveg mögül – hatalmas vörös csillagot biggyesztettek. Andrássy Gyulának a proletárdiktatúra által használaton kívül helyezett Parlament mellett álló, az antik császárokat idéző lovas szobrára jókora szelencéhez hasonlatos fadobozt építettek. A Kígyó téren Werbőczy István és Pázmány Péter vörös földgolyóbissá változott, akárcsak a Köröndön Zrínyi, Bocskai és Bethlen. De hasonlóan járt minden főpap, főúr és államférfi, akiknek szobruk volt Budapesten: némelyiket ledöntötték, másokat bedobozoltak, ha meg a fa elfogyott, akkor maradt a lepel.

A Vár oszlopos homlokzatát ugyancsak vörös vászon borította. Alatta az Alagút diadalívvé változott: szája fölött függőleges helyzetbe állított kalapács takarta el Magyarország címerét, a tetején pedig jókora, fából készített vörös csillag, előtte meg sebtében megformált, gipszből öntött munkásszobor hirdette a proletárdiktatúra dicsőségét. Utóbbi párja, a plakátokon szereplő kalapácsos ember a Nyugati téren készült lesújtani a burzsoákra, ám másolata felbukkant a város más pontjain is, így például a Városligeti-tó közepén létesített alkalmi szigeten. Vörös drapéria fedte a hidakon túl az erre a napra bezárt múzeumok és színházak épületét is. A Margit-sziget bejáratához szintén gipsztömbbe vésett munkás és fából ácsolt diadalív került, vörös deszkákra fehérrel pingálták az öles feliratot: „Gyermekek, tiétek a jövő!”

Vajon tudta ezt az a kisfiú és kisleány, akik az Erzsébet híd pesti feljárójánál ácsorogva bámulták a hídra érkező felvonulókat?

Nem lett volna szabad idejönniük. Szüleik azt is megtiltották, hogy hazulról elmenjenek. Nekik muszáj volt, mert aki nem az utcán ünnepelte május elsejét, retorziókra számíthatott. Minden sarkon, minden épületben voltak, akik jelentettek, ha látták, hogy valaki nem a Forradalmi Kormányzótanács előírásai szerint cselekszik. A gyerekek egyedül maradtak odahaza. A cselédre se lehetett bízni őket, mivel cseléd már nem volt, legföljebb háztartási alkalmazott, ám azok is felvonultak. Nekik viszont háztartási alkalmazottjuk sem volt.

A gyerekek unatkoztak. Külön bosszantotta őket, hogy nem mehetnek be a lakás minden részébe, mert idegeneket költöztettek egyes szobákba, mondván, egyetlen család számára túlságosan nagy itt a hely. A pattogó zenebona az utcára csábította őket. Amúgy is sokat kóricáltak mostanában. Tanítás hol volt, hol nem. Maradt a lófrálás. Amikor a szüleik nem tartózkodtak odahaza, a gyerekek kiszöktek. Ismerték a környéket, erre jártak iskolába nap mint nap, vasárnaponként meg templomba és a korzóra. Eddig nem is volt baj.

Azok az emelvények, amelyeket az Erzsébet híd pesti hídfőjéhez emeltek, olyanok voltak, akár két hatalmas koporsó. Csak éppen nem feketére, hanem vörösre festve. Azokban temették el a burzsoáziát, a klerikális reakciót, az imperialistákat, a háborút meg mindent, ami az ezerszer elátkozni kívánt múltnak a része volt.
– Gyere – a kisfiú kézen fogta húgát.
A hídra vezető úton végképp nem lett volna szabad átkelniük. Azon fiákerek, konflisok és automobilok járnak. Mostanában meg elvadult emberek. De hát annyian megszegnek újabban annyiféle szabályt, éppen ők lennének kivételek?

Különben se törődött velük senki. A tömeg engedelmesen menetelt a pattogó zene szavára. Igyekezni kellett, a nap egyre magasabbra hágott az égbolton, amely immár nem vörösben izzott, hanem acélos kékben. Nem volt túlságosan meleg: a Duna mentén fújt a metsző tavaszi szél, a budai hegyek mögül felhők tornyosultak, versenyre kélve a nappal, hogy melyikük fog magasabbra jutni. Egy-egy széllökésre az emberek fázósan szorosra gombolták felöltőiket, akik pedig már a hídon jártak, kénytelenek voltak fejükhöz szorítani a kalapot, nehogy elrepüljék. Igyekezni kellett: kilenc órakor – ahogy a Vörös Újság és a Népszava megírta – a város huszonnyolc pontján veszi kezdetét az ünnep.

A hídfő túloldalánál áll a belvárosi plébániatemplom. Szokatlan építmény: a háta gótikus, az eleje barokk. Mintha két különböző történelmi kor lenne egybeforrasztva. A kettő közötti időt, a török világot eltüntették belőle. Vasárnaponként viszont a támpillérek közé szorított bódék is nyitva vannak, lehet medvecukrot, mogyorót, törökmézet venni a gyerekeknek. Vagy karácsonyi ajándék gyanánt imakönyvet és rózsafüzért a folyton cserélődő cselédeknek.

Legalábbis a legutóbbi karácsonyig ez így volt. Kérdés, a mostanival mi lesz.
Azonban hiába reménykedtek a gyerekek, a bódék ezúttal zárva voltak. Nem tudhatták, hogy ami üzlet ezen a napon kinyitott, azoknak is tízkor mind be kellett zárniuk. Az eladókat a többi kereskedelmi alkalmazottal együtt szintén kirendelték fölvonulni, úgyhogy a többség eleve nem is nyitott ki – arra a rövid időre minek? A kereskedéssel együtt a villamosközlekedés is leállt. Nem akadályozhatta semmi a munka ünnepét.

A kisfiú álldogált a templom oldalában. Egy pillanatra sem engedte el a húgát. Akkor sem, amikor hirtelen ötlettől vezérelve a Duna irányába fordult, és testvérét magával rángatva elindult a főbejárat felé. Maga sem tudta, pontosan miért. A felvonulókat megunta bámulni, a zene is kicsit idegesítette, hazamenni viszont nem volt kedve még. Pedig édesapa azt ígérte, hazaugrik értük, és elviszi őket az Alagút lábánál lévő kiflievő versenyre. Legalább ott hadd vigadjanak kicsit. A Margit-szigetre viszont nem akarta kivinni őket – hallotta a kisfiú, ahogy édesapa mondta édesanyának – a sok proligyerek közé.

Maguk is meglepődtek, hogy a templom kapuja nyitva volt. Igaz, csupán résnyire, aki közel volt, az láthatta meg. De még a kilincset se kellett lenyomni ahhoz, hogy kinyíljon egészen.

Odabent a megszokott félhomály uralkodott. Se gyertyák, se lámpák nem világítottak, a nap sugarai adtak némi világosságot a gótikus ablakokon keresztül. Csönd volt, és hideg. A kislány reszketett. Még erősebben szorította bátyja kezét, legszívesebben fordult volna kifelé, vissza a szeszélyes, de legalább látható tavaszba. Ám a kisfiú nem tágított, még határozottabban elindult a templom belseje irányába.
– Menjünk – rebegte a kislány.
– Várjál – így a kisfiú.
– De én menni akarok.
– Várjál már kicsit!
A kisfiú türelmetlenségében felemelte a hangját. Ezen maga is megszeppent. Elvégre a templomban nem szabad kiabálni. Szavait most visszhangozva verték vissza az oszlopok és a támfalak.

Megállt az üres szenteltvíztartó mellett, a padsorok előtt. Ő is megborzongott. Szabadon lévő kezével megpróbálta följebb gombolni a kabátkáját. Nem sikerült. A húga viszont olyan erővel szorította a másik kezét, hogy lehetetlenségnek tűnt azt is szabaddá tenni.
Volt valami félelmetes abban a félhomályos, hideg és üres templomban. Még soha nem látták így. Amikor rendes esetekben itt szoktak lenni, égnek a fények, és emberek ülnek a padsorokban.

A kisfiú ekkor már látta, hogy mi vonzza ellenállhatatlan erővel befelé.
Az oltár előtt hevert valami.
Messziről nagy fekete kupacnak tűnt. Zsáknak vagy egy halom ruhának. Ahogy közeledtek feléje, a kisfiúnak az is eszébe jutott, hogy talán egy alvó állat. Egy jókora kutya. De az is lehet, hogy egyenesen medve. Nyáron láttak ilyet a Ligetben, Erdélyből hozták a mutatványosok.

Benedek Szabolcs (201)

– Menjünk – nyöszörgött a kislány.
A kisfiú odalépett a fekete halom mellé.
Nem ruha volt, nem zsák. De nem is állat. Hanem a pap, akit régóta ismertek. Legutóbb is ő tartotta a misét, mint azelőtt, amióta a gyerekek az eszüket tudták, mindig, rendszeresen. A pap is ismerte őket, a mise végén, amikor a kapuban elbúcsúzott a hívektől, a gyerekekhez is volt egy-egy jó szava.

És most ott feküdt mozdulatlanul az oltár előtt, tekintetét ezúttal is Máriára, a kis Jézusra meg a szentekre szegezve. Csakhogy az a tekintet most fennakadt, a pap nyakán jókora vágás éktelenkedett, teste körül pedig már megalvadt a kifolyt, tetemes mennyiségű vér.

Benedek Szabolcs: Vörös, mint a vér
Helikon Kiadó, Budapest, 2019