A végén mind meghalunk | A vihar kapujában / Zeneakadémia

Posted on 2020. január 29. szerda Szerző:

0


Topolánszky Laura, Bartus Barna, Varga-Tóth Attila (KL)

Bagi Ágnes |

Az opera-patchwork műfaj merész vállalkozás. Ilyenkor több zeneszerző komponálja a zenét, de a különböző egyéni hangoknak mégis meggyőző módon kell egymáshoz illeszkedniük. Almási-Tóth András írta a librettót Kuroszava A vihar kapu-jában című filmje alapján, és ő is rendezte az előadást.

A díjakkal sokszorosan elismert alkotás egy gyilkosság tanúinak ellentmondó beszámolóit tárja a néző elé. Almási-Tóth rendezőként csokorba fogta a Zeneművészeti Egyetem (LFZE) zeneszerző szakának hét hallgatóját, hogy minden egyes történetet más zenésítsen meg. A kész mű – melynek ősbemutatóját 2019. október 26-án tartották Pécsett – lett az idei Operavizsga Fesztivál nyitó előadása.

A szcenírozott előadásban tulajdonképpen ugyanazt a történetet halljuk minden szereplőtől, ám más-más szemszögből. A zeneszerzőket – Bucz Magor, Dankó Richárd, Dobri Dániel, Hodován Milán, Lázár Dániel, Somody Áron, Varga Abigél – dicséri, hogy az opera ennek ellenére egységes. Nincsenek benne stílustörések. Szinte észrevehetetlen, ahogy átúszunk az egyik szerző muzsikájából a másikba. A keleties hangzást egyikük sem kísérelte meg utánozni, a megszólaló zenei világ kimondottan modern, nyugati. Ez alól egyedül a feleség áriája kivétel, líraisága a klasszikus operákat idézi. (Az énekeseket a produkcióra alakult kamarazenekar kísérte, Sándor Szabolcs vezényletével.)

Topolánszky Laura (JÉ)

Almási-Tóth rendezése a pódiumon igyekszik megőrizni a történet japán gyökereit, és az előadást is erre építi föl. Márton Richárd jelmezei egyszerű szabású fekete ruhák. Nem másolják, csak megidézik a hagyományos japán öltözetet – a hatás elegendő is. A férfiak buggyos nadrágja a szamurájok öltözetének, a feleség lepelszerű ruhája a hagyományos kimonónak az újragondolása. Az öregasszony fűzőviselete azonban megint csak nyugatias, ez talán azt is jelzi, hogy ő mindig kívülálló marad a történetben, amit nem is érthet meg. A japán látványvilágot erősíti a kabuki színház – európai szemnek idegen és eltúlzott – hagyományos arcfestését utánzó fehér-vörös smink. Lázár Eszter koreográfus igyekezett egy másik síkon is megmutatni a történetet, felhasználva a keleti színház tradícióiban hangsúlyosan megjelenő mozgás művészetét. Minden mozdulatnak és gesztusnak szerepe van, ami az énekesektől másfajta játékstílust követel meg, mint amit a klasszikus operaszínpadon megszokhattunk, mégis érezhetően megmarad valami a lélektani-realista stílusból is – vagyis természetesen ható, jól működő hibridet kapunk.

Kissjudit Anna, Kósa Lőrincz (KL)

Az előadás a halál és a gyász misztikumát mutatja be a különös gyilkosságsorozaton keresztül. A Kósa Lőrincz által alakított lakájt/szolgát most bocsátották el munkájából, és éppen menedéket keres a közelgő vihar elől, amikor belebotlik a fájdalomtól az őrület határán táncoló öregasszonyba, a feleség anyjába (Kissjudit Anna). Kettejük párbeszédéből bontakozik ki Tadzsómaru (Bartus Barna), a férj (Erdős Róbert) és felesége (Topolánszky Laura) találkozásának és halálának rémisztő története. Az énekesek teljesítményét nem befolyásolta, hogy a koreográfia időnként kicsavart pózokra kényszerítette őket, magabiztosan uralták szerepüket. (A szereplők a Zeneművészeti Egyetem hallgatói, bár Kissjudit Anna tavaly már debütált az Erkel Színház Gioconda előadásában.)

Kissjudit Anna, Topolánszky Laura (JÉ)

A librettó változtatott a film cselekményvezetésén. Itt a mű kezdetén valamennyi szereplő már halott, a színpad közepén hevernek halomban. Szellemként mesélik el a történetüket, nem pedig az események tanúiként a bíróságon. Újítás az öregasszony/anya karaktere is – ez azzal jár, hogy általa a néző erősebben bevonódik az események sodrásába, amit egy érzelmileg érintett karakter optikáján keresztül szemlél.

Bartus Barna, Varga-Tóth Attila (JÉ)

A valamivel több mint egyórás játék leplezetlenül mutatja meg a történet szadista és a szexuális aspektusait, miközben nem lanyhuló feszültségben tartja a nézőt. Ez a feszültség azonban nem oldódik fel az utolsó hangokkal sem. Nem kapunk választ arra, hogy pontosan mi történt, miért kellett meghalniuk. (Így ért véget a film is.) Ahogy a gyászoló anya, úgy a néző sem kap mást, csak a tudatot, hogy „így vagy úgy, de a végén mind meghalunk”.

Meglehetősen tömény és izgalmas előadás lett az Operavizsga Fesztivál nyitánya. Újabb megnyugtató válasz azokra a kritikákra, amelyek időnként (ismét) temetnék az opera műfaját.

Fotók: Juhász_Éva (JÉ), Körtvélyesi_László (KL)

Posted in: NÉZŐ, Színház