Kőhalmi Zoltán: A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit (részlet)

Posted on 2020. január 17. péntek Szerző:

0


Mintha egy őrült posztmodern író állna neki egy norvég krimi megalkotásának, de közben féktelen humora nem hagyná, hogy a dolgok a rendes medrükben csordogáljanak. Végül egy agyament paródia születik, amiben a skandináv bűnügyi regények minden jellemző alkatrésze megtalálható: alkoholista, antiszociális nyomozó; gyermekkori traumák, társadalomkritika, titkosszolgálat, külföldi maffiák, extrém gyilkolási formulák, hullahegyek és a többi…

Elsø rész | A férfi, aki nem ivott kávét

|| 1. ||

Bjørnsen felügyelø hajnali háromkor a kanapén fekve arra riadt, hogy kifogyott a kéregzuzmószeszbøl. Szerencsére csak rémálom volt, a telefoncsøngés ébresztette fel, már megint egy brutális gyilkosság. Kiitta a tegnapról maradt kávét, borotválkozás helyett hosszan, megvetéssel nézte magát a tükørben, aztán rágyújtott, és ivott még egy kávét. A kanapé alatt megkereste az üveget, meghúzta, felvette bűzøs kabátját, ivott egy kávét, és elindult. Az ajtóból visszafordult, elgondolkozva magához vette szolgálati fegyverét, és ivott egy kávét.

A hold, mint egy fagyott hulla pupillája, kifejezéstelenül meredt a mocskos hóesésbe. A felügyelő végighajtott a Tryggveienen, át a Høggveienen és el végig a Strøgstadveien koszos srygfrøppenjei eløtt. A fagyott szélvédøn keresztül is érezte, hogy a Grøppingberg feløl egyre haragosabban fúj a bøen, ahogy a derékcsigolyáiba belehasított a yørrsentis. A kikøtøbe érve csak a rémült sirályok sikolya hatolt át a nyomasztó kødøn, ezért emlékezetbøl hajtott fel a fjord sziklái køzøtt a kaptatóra. Még józanul is gyűlølte a szerpentineket, amióta pedig újra ivott, tudatosan kerülte ezt a vidéket. Éppen tizenøt éve nem járt erre.

Amikor a csúcsra ért, az ablaktørlø felmondta a szolgálatot, a motorháztetøre pedig véres madártollak fagytak. A magányos faház kørül csak a helyszíneløk hideg lámpafényei villództak, de még így is felismerte Anadylm tizedes gørnyedt alakját. Amikor odaért hozzá, egy pillanatra átfutott az agyán, hogy szerencsétlen már soha nem tud majd felegyenesedni.
– Jøttem, ahogy tudtam. Hol tartotok?
– Mindjárt felteszem a kávét, fønøk.
Anadylm remek rendør volt, még ha néha kicsit túlbuzgó is. Korábban is sokat segített a munkában, de most, hogy elmúlt tizenøt éves, és kijøhetett a szabadba, szinte megtáltosodott. A lány élvezte a terepmunkát, és fakó szellemarca némi színt kapott, amikor felvázolhatta a tényállást. A felügyelø mindig hagyta beszélni, mivel ønmagát okolta a régmúlt tragédia miatt, és mert legalább addig is lehetøsége volt kéregzuzmószeszt inni. Egyszer egy külønøsen hosszú okfejtés alatt a laposüveg hozzáfagyott a tenyeréhez. Minden tiltakozása ellenére leműtøtték. Most gyorsan elhangzott, amit eddig megtudtak: behatolásnak semmi nyoma, a rendørséget névtelen levélben értesítették. Az áldozat, Jord Jørgensen, az ünnepelt krimiíró egyedül élt, és a nyombiztosítók – mint mindig – rosszul lettek a bent látottaktól.
– Az üzenetet bal kézzel írták, de ez tutira zsákutca. Az áldozat bal kezét használták, és már megtaláltuk a hóban. Viszont az illetøben egy køltø veszett el.
Bjørnsennek rossz eløérzete támadt, nem bírta a művészeket. Egyszer egy sorozatgyilkos után kutatva hónapokon át figyelt egy pantomimtársulatot. Akkor gondolt eløszør a nyugdíjra.
– Itt a levél, Thorgrim sírva fakadt rajta. Belefújta az orrát, mire egyáltalán rájøtt, hogy bejelentés.
– Akkor elég, ha idézed.
– „Zord fellegek køzt, a kopár hegy tetején / A csúcsra jutott, de már nem nagy legény / Kinek csak a dicsøség szállt fejébe / Nem jelenik meg tøbb ócska regénye / Csak a kurzor lüktet magában haldoklón / Mint végtelen fehérben megakadt hókotró.”

Rángani kezdett az arca, amikor az utolsó szót meghallotta, és megint innia kellett. Újra látta maga előtt a szørnyű monstrumot, amelynek véres hóekéjén megtalálta a kis Anadylmot azon a borzalmas éjszakán. Soha nem sikerült kinyomoznia, ki gázolta halálra a családját, a soført mintha a føld nyelte volna el. Szabályellenesen vette magához a lányt, és titokban nevelte fel a kapitányságon. A szüleit nem lehetett azonosítani, ezért az árvát a svéd redønyøs iratszekrényrøl nevezte el, amiben aztán annyi éven át rejtegette.
A rátørø emlékek kødén keresztül hallotta, hogy a halál éjfélkor állt be, azóta a szakértøk szerint pontosan huszonhét és fél centi hó esett. Anadylm megmutatta, mit ástak ki a kollégák. Fejlámpájával, amit a tizedik születésnapjára kapott, és megszokásból nappal is folyton be volt kapcsolva, maga elé pásztázott a hóba. Két hosszú, søtét mélyedés futott a házig. Pont mint a csíkok a lány pulóverein, ugrott be a felügyelønek, és már nyúlt is az üvegért. Folyton ilyet hordott, ez is a redønyøk miatt volt, mint a beteges vonzódása a szélesvásznú filmekhez.
– A vasútállomástól jøn. Egyetlen pár sílécnyom, ami az ajtónál véget ér, de síléc sehol.
– Szép munka. Tudod, mit jelent ez?
– Egy magányos elkøvetø, aki hátrafelé is tud síelni.
– Pontosan. Vagy két piszok ügyes féllábú øsszekapaszkodva.
A tizedes gondolataiba mélyedt. Nem tøltøtte haszontalanul az éveket a szekrényben, minden aktát megismert, az esze pedig vágott a sok mandulás keksztøl. Ez volt az egyetlen étel, ami átfért a keskeny nyílásokon.
– Hátrafelé csak az elit katonák tudnak síelni – mondta ki végül.
– Meg azok a hosszú combú táncosnøk a jégrevübøl. Deríts ki róluk mindent, ha kell, behozatom az øsszeset!
– Rendben. Csak felteszem a kávét.
A kandallóban tűz lobogott, a széles fotelek køzøtt puha szønyeg terült el, a falak mentén tømøtt kønyvespolcok sorakoztak. Egészen barátságos hely lett volna, ha nem rondítják el a képet a helyszíneløk kis táblácskái, és ha a házigazda nem vérbe fagyva tølti az idøt a szomszéd szobában. A felügyelønek viszont épp így volt megnyugtató, nem nagyon látott meghitt otthonokat hullák nélkül.

A holttest az íróasztalánál ült a dolgozószobában, és csodálkozó tekintettel meredt a számítógépe monitorjára. Tátott szájába kønyvlapokat gyűrtek, amitøl úgy festett, mintha feløklendezett volna egy køtetet. Anadylmnak elég volt egy pillantás, hogy megállapítsa, Jørgensen legnagyobb bestsellere volt az: A férfi, aki ébren horkolt. Ezért kapta meg a rangos Aranybalta-díjat, amiért a hat hulla føløtti krimik szerzøi versenghettek. Maga a szobrocska is nagyon impozáns volt, és most az áldozat kettéhasított koponyájában nyugodott. Bjørnsen eltűnødøtt, vajon így értette-e a levélíró, hogy a fejébe szállt a dicsøség. Az üres képernyøn valóban ott villogott a kurzor, a dokumentum címe szerint Jørgensen éppen forgatókønyvet írt a føművébøl, de az egészet kitørølték. Søt, a billentyűzetet is szétverték, a szék alatti vértócsában mindenfelé betűk úszkáltak. Valószínűleg ezután műtøtték át a jobb kezét a bal helyére.
– Úgy látszik, kemény kritikusa akadt – jegyezte meg a nyomozó køzønyøsen. – És hiányzik tizenøt billentyű. Az á, a d, az e… Lehet, hogy ez is valami talányos üzenet lesz.
Mesterien bánt az anagrammákkal, amióta lefülelte az Éjszaka fantomját: egy emberrablót, aki a leveleire az újságból kivágott betűket mindig søtétben ragasztgatta fel. Néha azt is órákig tartott kideríteni, hogy tulajdonképpen mit køvetel. Eløkotorta jegyzetfüzetét, és kørmølni kezdte a lehetséges megoldásokat: rítus nékem áldoz, tudom elér kínzás, kuszán ordít elém…
A konyhából zaj hallatszott: csørømpølés, sikoly, majd egy puffanás. Felkapta a fejét, és látta, ahogy Anadylm halálra vált arccal tántorog az ajtóban.
– Fønøk, ez iszonyú! Nincs kávé!
Bjørnsen egy pillanat alatt felhúzta a pisztolyát.
– Vigyázz, lehet, hogy csapda!
Fegyverét eløreszegezve óvatosan belépett a konyhába, érezte, hogy a keze remeg.
– Elfogyott? – suttogta.
– Nem – a lány levegø után kapkodott. – Kávéføzøje sincs.
Sok mindent látott már, de most ø is megszédült, és hányinger kerülgette. Akkor érzett ilyet utoljára, amikor végül elkapta azt a rohadt pantomimest. Eløadás után tartóztatta le a függøny møgøtt, de nem számolt a visszatapssal, és a ráadást øsszebilincselve kellett végigcsinálniuk. A køzønség felállva tapsolt. Most megtámaszkodott a pulton, és nézte, ahogy társa øklendezve a mosogató følé gørnyed.
– Tudod, Anadylm, nem készíthettelek fel mindenre, de ez a világ sokkal mocskosabb, mint gondolnád. Lehet, hogy az én hibám. Néha azt érzem, soha nem lett volna szabad kiengedni téged. Azt viszont mindig is sejtettem, hogy ezek a krimiírók perverz állatok.
A felügyelø ragaszkodott hozzá, hogy azonnal kezdjék el a boncolást, és nézzék meg, nem fogyasztott-e ez a rohadék legalább koffeintablettákat. Még az éjjel megkeresték, felverték és a kapitányságra hurcolták a boltost, akinél rendszeresen vásárolt. Az hajlandó volt eskü alatt vallani, hogy az áldozat soha nem vett nála semmilyen kávészármazékot. Jól ráijesztettek, de végül megúszta egy figyelmeztetéssel, amiért elmulasztott bejelentést tenni.

Természetesen az író szervezetében nyoma sem volt koffeinnek, viszont a nyeløcsøvébøl, a gyomrából és a bélrendszerébøl eløkerült a kønyvbøl további háromszáz oldal, a kemény borító és egy értekezés Køltøi képek és tájleírások a skandináv bűnügyi regényekben címmel. Legnagyobb meglepetésükre megtalálták a klaviatúra hiányzó billentyűit is, méghozzá pontosan ebben a sorrendben: t, e, d, u, m, á, l, s, z, é, n, í, r, o, k.
Lassan oszladozott a nyomasztó éjszaka, és a helyébe nyomasztó hajnal telepedett. A két rendør elcsigázottan állt a ház eløtt, és figyelték, ahogy a vészjósló nap sugarai véres késekként szabdalják fel a csupasz eget.
– Egy alanyi køltø, aki úgy síel, mint egy isten, ért a biztonsági zárakhoz, profi sebész és bélspecialista. Kivel állhatunk szemben?
Bjørnsen egy darabig nem felelt, elpøckølte a csikket, azután csak annyit mondott:
– Nézz utána, merre mentek vonatok éjfél után, és hogy voltak-e valamelyiken féllábúak.

|| 2. ||

Hála a térfigyelø kameráknak, a køzmondásosan precíz Norvég Államvasutaknak és az akadálymentes køzlekedésnek, gyanúsítottakban nem volt hiány. Délre a kapitányság megtelt szabadnapos kommandósokkal, revütáncosnøkkel, féllábúakkal, valamint alvilági kørøkben jól ismert køltøkkel és orvosprofesszorokkal. Minden nyomozót berendeltek, és áthozták az ipari kávéføzøt az erkølcsrendészetrøl. Hosszú órákon át tartottak a kihallgatások, Anadylm feltekerte a fényerøt a fejlámpáján, és az elit katonákat izzasztotta meg, a felügyelø pedig a táncosnøkre koncentrált.

Bjørnsen elemében volt, és igencsak megszorongatta øket, a vallatás pedig nem volt eredménytelen. Számos ocsmány titok felszínre került a jégrevü bűnøs világából. Visszaélések az éves bérletekkel, be nem jelentett alkalmazottak a díszletezøknél, számla nélküli korcsolyaélezések, de a gyilkossággal kapcsolatban mindent tagadtak. Az viszont figyelemre méltó volt, hogy a társulat üdvøskéje, a fagyos szépségű Unne Istappsen épp hajnalban vonatozott haza egy pár flitteres síléccel, amit számos tanú, fotó és autogram igazolt.
A felgyelø az üvegre fújta a füstøt, figyelte a rideg tekintettel ülø nøt a kihallgatószobában, és azon tűnødøtt, vajon valódiak-e a lábai. Anadylm állt meg a háta møgøtt egy kancsó kávéval és egy vaskos dossziéval.
– Ezt hallgassa meg, fønøk! Huszonkét éves, diplomás gasztroenterológus, az egyetemen verseket írt. Százkilencvenkét centi, az IQ-ja száznegyven, a mellbøsége kilencvenes. Váltásban figyelik a fiúk napi huszonnégy órában, pedig eddig még nem is køvetett el semmi tørvénybe ütkøzøt. Viszont van egy szabadulószáma, egy csomó lelakatolt lánctól válik meg síelés køzben.
– Minden ráillik – jegyezte meg a nyomozó, és visszatekerte a kupakot az üvegre.
– Ráadásul az øltøzøjébe egy csomó művész bejáratos. Nem lepne meg, ha krimiírók is lennének køzøttük.
– Ismeri Jord Jørgensent? – kérdezte a férfi køszønés helyett, és becsapta maga møgøtt az ajtót.
A hazugságvizsgálót ki lehetett játszani, Bjørnsent viszont már jóval nehezebb volt. Tudta, hogy vannak olyan apró reakciók – mint a táguló pupillák vagy az ønkéntelen izzadás –, amiket a megrøgzøtt hazudozók sem tudnak megfékezni. Olyannal azonban még soha életében nem találkozott, ami ennek a nønek az arcán lejátszódott.
– Mit művel a szemével? – tørt ki a nyomozóból.
– Nem tehetek róla. Egy világítótoronyban nøttem fel Észak-Dramfjordban, ezért huszonøt másodpercenként szűkül és tágul a pupillám.
– Úgy tűnik, mintha izzadna is.
– Nem bírom ezt a klímát. Gyerekkoromban mindig a torony mellett fürødtem a fagyos tengerben. Ezért is választottam végül a béltükrøzés helyett a jégrevüt. És ezért nem hordok alsóneműt.
– Talán kényszerítette valaki?
– Nem, az én neveløszüleim soha nem kegyetlenkedtek velem – mondta lemondóan, és kigombolta a kabátját.
– Ez furcsa, nem gondolja?
– Viszont mostohaanyám csincsillákat tartott, és nem a szørükért.
– Køszønøm, ne folytassa.
A nø a mellei køzül egy flitteres dobozkát húzott elø.
– Itt nem gyújthat rá.
– Ez csak szárazjég. Félóránként el kell szopogatnom egyet, nehogy túlhevüljek.
Szájába vett egy hosszú jégdarabot, hátradølt, és kødkarikákat fújt a felügyelø arcába. Bjørnsen úgy érezte, a nø szórakozik vele, és tudta, nem sokáig bír már a szemébe nézni.
– Szóval ismeri Jørgensent?
– Futólag – levette a kabátját, megpørgette a feje føløtt, és a sarokba hajította.
– Járt a lakásán az elmúlt éjjel?
– De kérem, hova gondol? Annak a férfinak kandallója van.
– Csak volt. Éjfélkor meggyilkolták. Mikor látta utoljára?
– Soha nem találkoztam vele, csak a névtelen szerelmes leveleivel zaklatott – lehúzta a csizmáit, és letekerte a harisnyáját. – Bekapcsolhatom a zenét?
– Itt én kérdezek. Honnan tudja, hogy ø írta a leveleket?
– Megismertem a stílusáról. Azok a køltøi képek és a tájleírások… épp mint a kønyveiben.
A felügyelø érezte, hogy hasogatni kezd a feje.
– Mindig a színház eløtt parkolt, amikor a leveleket kaptam, és ami a legfurcsább, minden alkalommal hókotróval érkezett.
Bjørnsen eløkapta az üveget, és szédülve døntøtte magába az italt.
– Rosszul van? – kérdezte a nø, és felfeküdt az asztalra.
– Nincs tøbb kérdésem – felelte a rendør, és bevágta maga møgøtt az ajtót.
– Szerintem hazudik. Külønben honnan tudna a kandallóról? – mondta késøbb Anadylmnak, amikor elé tette a kávét. – Te mire jutottál az elit katonákkal?
– A tøbbségüket kizárhatjuk. Kikérdeztem øket, és løvésük sincs a køltészetrøl. Lehet, hogy remekül síelnek, de ha karóba húznám øket, akkor se tudnák megkülønbøztetni a jambust a trocheustól. Van viszont køzøttük egy, aki nagyon képzett. Kønyvtáros családból származik, és teljesen øsszeomlott a kihallgatás során.
– Ugye nem bántottad? – kérdezte a felügyelø, megtørølte a száját, és visszatette az üveget.
– Dehogy, csak eløjøtt a gyermekkori traumája.
Asvald Nilsen alezredes az asztalra borulva ült egyenruhájában, és csendesen sírdogált.
– Kønyørgøm, engedjenek el! Én nem køvettem el semmit.
– Maga külføldi?
– Nem – szipogta. – Miért?
– Furcsa a kiejtése.
– Észrevette? A gyermekkori traumám miatt van. Apám sok-sok éven át a lábamnál fogva lógatott a kønyvtárban. Ha izgatott vagyok, egyes betűket még ma is fejjel lefelé ejteʞ ʞi. Látja? Csak lógtam abban az elfelejtett sarokban az orvosi lexikonoknál, és tíz hosszú éven át senki nem vett észre. Mindenki leragadt annál ɐ nyomorult ʞrimi-szekciónál.
– Hm. Orvosi kønyvek és krimik.
– Gyűløløm a ʞriɯiʞet!
– És Jord Jørgensent is gyűløli?
– Ha nincs az a szeɯét, évekkel hamarabb rám találnak.
– Hol volt tegnap éjfélkor? – tette fel a kérdést a nyomozó ma már vagy századszor. Arra gondolt, egyszerűbb lett volna csináltatni egy pólót ezzel a felirattal, és csak rámutatni. Addig is ihatott volna.
– Egész este otthon voltam, és a hálószobám falán lévø Jørgensen-portréba dobáltam késeket.
– Tudja ezt valaki igazolni? – kérdezte szinte szánakozva. Ilyen pólója éppen volt is.
– Egyedül élek, amióta kiengedtek a pszichiátriáról. De talán a telefontársaság igazolni tud, ilyenkor szoktam Jørgensent hívásokkal zaklatni. Most is sokat tárcsáztam, de nem vette fel.
– És azt akarja bemesélni, hogy nem ment el a házához?
– Nem jártam ott… tegnap – arcát a kezébe temette, ezért a felügyelø nem láthatta a pupilláit. – Korábban sokszor voltam ott, de mostanában szinte ki sem dugja az orrát, amióta valaki megmérgezte a kutyáját.
– Maga volt az, igaz?
– Igen. De Jørgensent nem én øltem meg.
– Szóval hallott róla, hogy megølték?
– Igen. Mihez ʞezdeʞ ɯost? – kérdezte kétségbeesetten, és újra sírva fakadt.
Bjørnsen hosszan nézte a zokogó férfit, végül feltette a kérdést, ami nem hagyta nyugodni.
– És azt tudta, hogy nem ivott kávét?
Nilsen døbbenten emelte fel kønnyes tekintetét.
– Ne! A ɯocsoʞ!
Mint løvések ütøtte lyukak egy søtét, bezárt kripta súlyos ajtaján, úgy tűntek fel az égen a csillagok, mire a tøbbi gyanúsított sorra került. Csoportosan vetették øket a bizonyítási eljárás alá, amit a kapitányság møgøtti behavazott, meredek domboldalon tartottak. Amint a felügyelø elmagyarázta, nehéz pályára volt szükség, hogy mindenki a legjobbját nyújtsa, és ne tudja eltitkolni a képességeit. A nyomozók párosával indították az øsszekapaszkodott féllábúakat. Utóbb feleslegesnek bizonyult a szlalompálya kialakítása, a tøbbségüknek már a szimpla hóekézés is nehézséget okozott. Rendszerint az elsø métereken felbuktak, és a lent várakozó Bjørnsenhez már külønválva, sílécüket vesztve gurultak le.
– Ahogy sejtettem – dørmøgte magában, és újabb cigarettára gyújtott.
Egyik-másik orvosprofesszor tudott ugyan síelni, de hátrafelé alig szerepeltek jobban, mint a féllábúak, viszont legalább segítettek ellátni a sérülteket. A køltøk is szánalmas eredményeket értek el, a legnagyobb teljesítmény, amit fel tudtak mutatni, irodalmi volt, egyikük ugyanis ihletet kapott, és a mentøben érzékeny szonettet írt a lábszártørésérøl. Meglepøen jól síeltek viszont a Strøm ikrek, akik visszatérø vendégei voltak a kapitányságnak, és csak egy hirtelen øtlettøl vezérelve csapták øket a társasághoz a nap folyamán. A felügyelø a kezét dørzsølte, és már indult is a kihallgatószoba felé.
Alfrigg és Annar Strøm sziámi ikrek voltak, akik majdnem a teljes testükøn øsszenøttek: két lábbal, két kézzel és két fejjel rendelkeztek. Sok bűntény száradhatott a lelkükøn, de borzasztó nehéz volt elkapni øket. Lehetetlen volt meggátolni, hogy øsszebeszéljenek, és szinte kikezdhetetlen alibiket igazoltak egymásnak. Állandó trükkjük volt, hogy amikor szorult kørüløttük a hurok, mindketten szerencsétlen áldozatnak vallották magukat, és mindent a másikra kentek. Egyszer sikerült egy betørést rábizonyítani Annarra, és két évre rács møgé is juttatták, de utána Alfrigg egy vagyont perelt ki az államból, amiért ártatlanul ült. Alvilági kørøkben csak úgy emlegették øket, hogy a kétfejű Strøm, pedig nagyon is külønbøzø személyiségek voltak. Alfrigg zseniális kasszafúró volt, finom ujjakkal és remek koponyával. Ø volt az akciók értelmi szerzøje, mintha az øsszes ész neki jutott volna. Annar mellette egyszerű verølegény volt, aki a gyilkosságtól sem riadt vissza. Nem is lehetett øsszetéveszteni øket, az egyik fej jól fésült volt és ápolt, a másik kopasz és borostás.
– Helló, fiúk! Nem is tudtam, hogy ilyen jól síeltek hátrafelé – kezdte a felügyelø erøltetett jókedvvel. Semmi kedve nem volt ehhez a hanghoz, de már a føiskolán megtanították, hogyan kell kedélyeskedni a jól ismert bűnøzøkkel.
– Még gyerekkorunkban tanultuk, amikor a neveløanyánk a vándorcirkuszban mutogatott bennünket. Tudja, nehéz gyerekkorunk volt – vágta rá Alfrigg.
– Igen, ezt a sztorit már ismerem. És merre kószáltatok tegnap éjfél kørül?
– Ne mondj neki semmit, An!
– Nyugi, Al, nincs semmi titkolnivalónk. Hajnali háromig a Døgløtt Sirályban ittunk, bárkit megkérdezhet.
– Csak te ittál – jegyezte meg a másik fej undorral.
– De te is részeg voltál.
– Mit csináljak, ha egy gyomrunk van? De az a te estéd volt. Ma én jøttem volna, és úgy terveztem, hogy múzeumba megyünk, csak a felügyelø elrontotta a programot. Igazán megtehetnék, Bjørnsen, hogy Annar napjain gyűjtsenek be bennünket, akkor nem lennék folyton másnapos.
– Elég a rossz dumából. Mit tudtok Jord Jørgensenrøl?
– Én minden kønyvét olvastam. Jord Jørgensen, született 1956-ban Byglandban. Elsø regénye, a Férfi, aki kabátban fürdøtt magán hordozza jellegzetes stílusjegyeit: a társadalmi problémák realista bemutatását és a lírai tájábrázolást.
– Én majd megnézem filmen.
– Elég, engem az érdekel, hogyan halt meg. Valaki csúnyán elbánt vele az éjjel. Jól emlékszem, hogy te orvosira jártál, Alfrigg?
– Csak fél évig, aztán kirúgtak, mert Annar állandóan bohóckodott a hullákkal.
– És Annar, te mit tudsz errøl a fickóról?
– Én csak kétszer találkoztam vele.
– Te hülye, nem megmondtam, hogy tartsd a szád?
– Nem vagyok hülye! – szívta fel magát a bunkóbbik fej, lendületet vett, és lefejelte a másikat. Alfrigg némi kókadozás után fél zakója belsø zsebébøl új szemüveget vett elø, és már nyugodtabban folytatta.
– Szakmai tanácsokat adtunk neki, ennyi az egész.
– Csak nem arról, hogyan kell valakinek a homlokába állítani egy fejszét?
– Rólunk mintázta az øsszenøtt føszerepløket A férfi, aki nem volt egyedülben. Látszik, hogy nem olvasta. Tudja, nem sok sziámi ikerpár rohangál Norvégiában.
– És hogy álltok a køltészettel?
– Én majd megnézem filmen – vágta rá Annar.
A nyomozó még hosszan gyøtørte az ikreket, de mivel nem volt a kezében semmilyen bizonyíték, szabadon kellett engednie øket, ahogy a tøbbi gyanúsítottat is.
– Ne csüggedjen, fønøk! Menjen haza, és aludja ki magát! – mondta Anadylm, és letett elé egy nagy bøgre kávét. – Én éjszakára bezárkózom az iratszekrénybe, és átnézem a régi, megoldatlan ügyeket, hátha találok valami hasonló esetet.
– Úgy érted, amikor valakivel megetettek két kønyvet, átvarrták a kezeit, és üzeneteket hagytak a vastagbelében? Arra emlékeznék.

Ahogy hazafelé hajtott a Fjønghensenveienen, újra sorba vette a gyanúsítottakat. Talán a rideg és számító Unne Istappsen állt bosszút hűtlen szeretøjén? Vagy Asvald Nilsen alezredesen hatalmasodott el az író iránti gyűlølet? Esetleg az áldozat megtudott valami titkot a Strøm ikrekrøl, és ezért elhallgattatták? Bármelyikük megtehette, de az egész valahogy mégsem stimmelt.

Kőhalmi Zoltán

Miért végeztek volna vele ilyen bizarr módon? Ez az ügy olyannak tűnt, mint egy sok ezer darabos kirakójáték, ami egy végtelen fehér hómezøt ábrázol. Szinte képtelenség rájønni, hogyan passzolnak øssze a darabkák, de még ha néha sikerül is, semmivel nem jut elørébb az ember. Úgy érezte, egy jégkockát keres a fagyasztóban. Vagy mintha egy hómezøn keresne jégkockákat, hogy aztán kirakjon beløle egy fagyasztót. Lefékezett.
– Igen, ez a jó hasonlat – mondta maga elé, és továbbhajtott a Heggemeffen felé.
De mi køze az egésznek a køltøi tájleírásokhoz? És mit jelent az, hogy „te dumálsz, én írok”? Nem értette, miért, de nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ezt az üzenetet nem is Jørgensennek, hanem neki magának szánták.

Kőhalmi Zoltán: A férfi, aki megølte a férfit,
aki megølt egy férfit

A szerző rajzaival
Helikon Kiadó, Budapest, 2019