Levan Berdzenisvili: Szent sötétség. A Gulag utolsó napjai (előzetes, részlet)

Levan Berdzenisvili három évig politikai fogolyként ült a Gulagon szovjetellenes propagandatevékenység vádjával. „Életem legjobb évei voltak” – írja a szerző félig-meddig komolyan, mivel egyrészt fiatal volt, másrészt a KGB buzgalma folytán remek társaságba keveredett: ebben az utolsó Gulag-érában, a glasznoszty és a peresztrojka idején kivételes emberek, művészek, értelmiségiek gyűjtőhelye volt a munkatábor. (…)
A Szent sötétség egy korszak derűs nekrológja. A szerző lágerbeli sorstársainak állít benne emléket, kinek-kinek komolyan, érzelmesen vagy szórakoztatóan, fanyar humorral.

Grisa

Grisa Feldman volt a legéletvidámabb és legelevenebb ember a zónánk százötven foglya közül, akikkel volt szerencsém együtt „ülni”. Szovjetellenes agitáció és propaganda vádjával 1982-ben tartóztatták le, és hat évre ítélték. Zsidó volt, középfokú végzettséggel, a vasutak egyik kórházában dolgozott Ukrajnában, a Szumszki terület Konotop nevű városában. Semmi különöset nem követett el, csupáncsak zsidó volt, és az arabok elleni háború idején Izraelnek szurkolt, és csak erről beszélt letartóztatása előtt meg után is. Ha netán az ember megkérdezte tőle, „Hogy vagy?”, máris frissen felelte: „Gépkarabélyok vannak, lőszert kapunk, az araboknak ra-tata-ta.” A virtuális gépkarabélyt nyilvánvalóan hozzáértő kezek tartották, és az arabok iránya is eszmeileg hűen volt kiválasztva: Grisa a parancsnoksági épület agitációs részére célzott, mely tele volt bölcs feliratokkal, köztük ilyenekkel: „A kenyér – mindenekelőtt” (hogy ennek a bölcsességnek mi köze volt az állami bűnözőkhöz, nem sikerült megfejteni), és „Jobb előbb gondolkodni, mint utána! Démokritosz”. Az antik irodalom szakértőjeként teljes felelősséggel kijelenthetem, hogy Démokritosz soha sehol még hasonlót sem mondott, bár a parancsnokságnak, és részben Ganyicsenko ezredesnek, az ideológia atyjának erre vonatkozóan megvoltak a maga megfontolásai: tetszett neki a Démokritosz név, mégpedig először is azért, mert ez megengedett és materialista név volt, nem úgy, mint például a rossz és sötét Hérakleitosz, másodszor meg azért, mert könnyen asszociálni lehetett belőle a demokratákra, márpedig ez volt a leggúnyosabb csúfnevünk a zónában – minket, akiket szovjetellenes agitációért és propagandáért ítéltek el, a parancsnokság emberei gúnyosan „demokratáknak” neveztek. Borisz Manyilovics pszichológus, a köztiszteletben álló fogoly Démokritosz mondását a következőképpen értelmezte: Démokritosz arra tanít, hogy ha együttműködni készülsz a szovjet KGB-vel, akkor jobb, ha a letartóztatásod előtt vágsz bele, mint utána.

Este, az alakulótéren való felsorakozás és névsorolvasás idején Grisa mindig felfelé nézett. Amikor a rabok összegyűltek, a barakk tetejére rendszerint galambok szálltak le, és turbékolni kezdtek – Grisa pedig szeretetteljes és párás szemmel nézte őket. Falánk mindenevő volt. Ezért aztán senkit sem lepett meg, amikor híre járt, hogy Grisa megölt és megevett egy galambot. Csak a technikai részletekre voltunk kíváncsiak: hogyan lopózott fel, mivel ölte meg, hogyan készítette elő, és végül hogyan sütötte vagy főzte meg a galambot – egyáltalán, megsütötte vagy megfőzte, vagy előbb megfőzte és aztán sütötte meg? –, ám végül ezek homályban maradtak. A zóna egyik része a történteket az önvédelem, az életben maradás természetes ösztönének tekintette, míg a másik, az intellektuálisabb része az ember lelki romlása újabb jelének. A fő azonban, hogy egyik oldal sem tartotta úgy, hogy Grisát meg kellene büntetni azért, amit tett. Így gondolta mindenki egészen addig, mígnem a kiváló ukrán szocialista, Fridrih (Fred) Anagyenko, az Ot Lenyina do Brezsnyeva (Lenintől Brezsnyevig) című szovjetellenes könyv szerzője, nem hívott esti beszélgetésre bennünket – az ő értelmezésében a „beavatottak” megbízható körét –, és a zóna udvarán tett esti csoportos körbe-körbe séta idején érzéssel és a kellő hangsúlyozással nem olvasta fel a levelét, amelyet a Szovjetunió főügyészének írt:

A Szovjetunió Főügyészének,
Alekszandr Mihajlovics Rekunkovnak

Alekszandr Mihajlovics szovjet főügyész elvtárs!
Tudomására hozzuk Önnek, hogy a ZSH 385/3-5 intézmény fogvatartottja, Grigorij Zinovjevics Feldman törvénytelenül eltulajdonított es megevett egy (vagy több) galambot (az áldozatok pontos száma nem ismert). Ez tűrhetetlen, mivel közismert, hogy a galamb a béke szimbóluma. A fentiek alapján kérem Önt, hogy haladéktalanul tegye meg a szükséges intézkedéseket.
Minden tisztelet nélkül,
Fridrih Filippovics Anagyenko
jogtalanul elítélt politikai fogoly

A séta közbeni vitát Poljakov nyitotta meg, aki, bár helyeselte a merész „minden tisztelet nélkül” szóhasználatot, leplezetlen iróniával közölte, hogy esetleg Rekunkov főügyész nem ért majd egyet azzal, hogy a galamb a béke szimbóluma, mivel az már a Bibliában is így szerepel, Rekunkov elvtársnak pedig, ennek az igaz marxistának, kommunistának és szocialistának (ez utóbbi szót Poljakov különös nyomatékkal ejtette ki, mivel Anagyenko hűsége a szocializmushoz neki mint igaz liberálisnak és demokratának nem volt a kedvére) konfliktusban kell lennie a Bibliával. Vagyim Jankov, ez a matematikus-topológus, több nyelven beszélő és egyáltalán okos ember közölte, hogy kizárólag az emberek esznek szimbólumokat, hiszen a tehén, a disznó, a bárány, a madarak és a halak egyes kultúrákban különböző szimbolikus tartalmat hordoznak – és Jankov már éppen belefogott volna határtalan ismereteinek kifejtésébe, ám ekkor Anagyenko, megharagudva ránk, remegő kézzel bélyeget ragasztott a borítékra, és tüntetőleg bedobta a levelet a parancsnokság épületének falán elhelyezett postaládába. Az én utolsó megjegyzésem az volt, hogy nem kellett volna figyelmen kívül hagynunk Anagyenko önzetlen cselekedetét, mivel egy egész bélyeget áldozott egy közügyre. A politikaiak zónájában a boríték és a bélyeg rendkívül ritkának számított, ezért szerény megjegyzésemet a tapasztalt foglyok kedvezően fogadták.

Nem tudjuk, hogy Anagyenko levele eljutott-e a címzetthez, de a békeszimbólum-evést Grisa Feldman minden baj nélkül megúszta. Gasztronómiai epopeiája ezzel még nem ért véget. Szakavatott villanyszerelő volt, és folyton javította a villanytűzhelyt, amelyet a dohányzónak elkeresztelt, nyolccsapos fürdő végén helyezett el, amit aztán az egész zóna használt egészen addig, amíg a parancsnokságnak eszébe nem jutott ennek a rabtársairól gondoskodó modern Prométheusznak e találmányát eltávolítani.

Egy alkalommal, szilveszter közeledvén, amikor a zóna külön nemzeti-kulináris részlegei (ezek a foglyok alkalmi csoportjai voltak, közös gasztronómiai gazdálkodást folytattak, köztük a zsidó kibucok, aztán a Kerfed – a Dél-kaukázusi Népek Keresztény Föderációja –, a litván–lett Unió és az ukrán Hasonlóság) számba vették saját élelmiszerkészleteiket, nyers és kész tartalékaikat, a Kerfed egyik tagjánál, Rafael Papajannál előkerült egy, még a felesége által az utolsó (másfél évvel azelőtti) találkozásra hozott kétliteres üveg birkakaurma [ragu]. A kaurmát annak rendje-módja szerint a közös tárolóhelyen, az úgynevezett „anyagraktárban” tartották, ott várt a sorára. Eljött a vége ennek a végtelen várakozásnak is, és vele a kaurmának az ideje. A föderáció tagjai – Berdzenisvili, Laskarasvili, Homizuri, Altunjan és Papajan – a gasztronómiai csodát várva összegyűltek a kaurma felnyitásának ceremóniájára. Az üvegnek csavarmenetes fedele volt, és ahogy Papajannak harmadik próbálkozásra sikerült végül elfordítania, az üveg tartalma elkezdett furcsán fortyogni, és a barakkot olyan szag árasztotta el, hogy a Honvédő Háború veteránja, német policáj és a Szovjet Szocialista Munka egykori Hőse, Verhovin elkiáltotta magát: „Figyelem! Mustárgáz! Gáztámadás! Mindenki a kijárathoz!” – és az egész barakk kitódult az udvarra.

Utolsóként Grisa jött ki a barakkból, kezében a kaurmás üveggel, és kérdezte tőlünk, kaukázusiaktól: „Mi van, csak nem akarjátok kidobni?” – és az igenlő válasz hallatán elindult az üveggel a „dohányzó”, azazhogy a villanytűzhelye felé. Ezután néhány fogoly sürgősen távozott a helyiségből. Grisa kijelentette, hogy az ő tűzhelye négyszáz fokos hőmérsékletre képes, és minden baktériumot elpusztít – nemhogy a birkakaurmáét. Álló órán át rotyogtatta a bűzös kaurmát, aztán kivitte a lábast, leült vele az asztalhoz az udvar közepén, és az egész zóna szeme láttára a legnagyobb nyugalommal, módszeresen befalta az egészet.

Harmincméteres sugarú körben a parancsnokságot is beleértve senki, de senki nem szánta rá magát, hogy közelítsen a förtelmes szagot árasztó kaurmához. Szinte biztos vagyok abban, hogy Fred Anagyenko a kaurma-eset után is megírta szokásos levelét, és minden tisztelet nélkül a főügyészhez fordult, ám nekünk már nem ajánlotta fel, hogy megismerkedjünk újabb panaszával.

Röviddel az eset után Grisát elvitték a zónából. Mint megtudtuk, Mordvinföld fővárosába, Szaranszkba szállították át, és egy ottani zárkába csukták. Sokáig semmit nem tudtunk róla, nem írt senkinek, még kintről sem jött semmi hír felőle. Eltelt négy hónap, és egy szép napon Grisa torzonborzan, kikerekedve, sápadtan visszatért. Nem volt nehéz kitalálnunk, hogy mennyi ideig volt zárkában. Az arcszíne alapján ítélve mind a négy hónapot ott töltötte, és a napi egy óra sétán kívül nem volt levegőn. Az egykor legvidámabb és legharsányabb zónalakó valahogy kedveszegett lett, már nem beszélt arabokról és gépkarabélyokról, és még a kulináris rendbontásoktól is tartózkodott, mi több, eszébe se jutott, hogy rendbe hozza híres villanytűzhelyét.

Akadtak, akik szerint le kell vonni a megfelelő következtetést, de meggyőző információja senkinek sem volt.

Levan Berdzenisvili: Szent sötétség.
A Gulag utolsó napjai
Fordította: Bazsó Márton
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2019
360 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 3199 Ft
ISBN 978 963 143 8918