Miért jöttök, angyalkák? | Linda Polman: A halálsor angyalai

Posted on 2019. december 18. szerda Szerző:

0


Bodó Viktória Booklány |

Hogy kik a halálsor angyalai? Nők. Sokféle nő, akik szerelemmel kísérik választottjukat a villamos­szé­kig. A legtöbben közülük soha nem voltak kettes­ben, már a börtönfalak között ismerték meg őt, úgy szerettek bele, úgy házasodtak össze.

Az életük egy nehéz és gyakran hosszú szakaszát arra tették fel, hogy őrangyalként körözzenek a halálsor felett, és min­den lehető módon gondoskodjanak a választottjukról vagy a barátjukról. Akkor is, ha a lehetőségeik igen korlátozottak, és gyakran kimerülnek a be­szélő igen ritka lehetőségében, a zsebben némi aprópénzzel, hogy finomságokat vehessenek a kiválasztottnak a börtön kijelölt auto­ma­tá­jából, a találkozások között pedig leveleket írogassanak neki.

Vannak persze egészen extrém történetek is: a nő, aki sikeres nemzetközi sajtókampányt és gyűjtést folytatott a maga elítéltje számára, vagy az asszony, aki bár házas, mégis egy halálsoron ülő férfit próbál gyámolítani valamiféle meg nem nevezett érzéstől hajtva.

De ne feledkezzünk meg azokról az esetekről sem, amikor a rendszer hibázik, s ez gyakoribb, mint hinnénk. Ártatlan embereket gyakrabban végeznek ki, vagy ültetnek évtizedekre a halálsorra, mint gondolnánk: ez leggyakrabban az elítélt társadalmi státuszán, anyagi helyzetén vagy akár a bőrszínén múlik. A család pedig, feleségek, gyerekek, szülők és testvérek a kétségbeesés és a tehetetlenség közötti keskeny mezsgyén élnek le akár teljes életeket.

E sorok írója a fenti három bekezdésben többször utalt a halálra ítéltekre, anélkül, hogy belegondolt volna egy ember megölésének intézményesített módjába. Anélkül, hogy utalt volna akár csak egy szóval is arra, pontosan mi is történik a kivégzőhelyiségben. Hogy lehet-e humánusnak nevezni a kíméletesnek tartott kivégzési módokat. Például a méreginjekciót, ami tulajdonképpen injekciósorozat, és gyakran csak annyira kábítja el az elítéltet, hogy ne tudja jelezni, milyen kínokat él át, amíg kiszenved. Vagy a villamosszéket, melyben a haláltusát talán nem is lehet ép ésszel felfogni, a megpörkölődött (olykor kigyulladó) emberi bőrtől kezdve a kiáramló béltartalomig, amit a tanúk ájulása, hányása kísér.

Ez a szép, tiszta, emberi és kíméletes rendszer az ítélet kimondása után gyakran évtizedekre jegel valakit a rendszer bugyraiban, hogy aztán azért ne ölje meg az átlagos tizenhat év (16!) után sem, mert mondjuk nincs elegendő méreg az államban. Vagy ami még rosszabb: ellenőrizetlen kotyvalékokkal próbálja kivégezni, amik órákon át tartó, mérhetetlen szenvedéssel járnak, s az sem biztos, hogy halálhoz vezetnek. Hiszen emberek vagyunk, s mint ilyenek, szeretnénk magunkat azzal áltatni, hogy a büntetőjogunk tévedhetetlen, eljárásunk kíméletes, továbbá vannak, akik meg sem érdemlik, hogy éljenek. Ám ha így is van, felmerül a kérdés: ez esetben vajon megérdemlik-e az elítéltek a tizenhat év várakozást? És a kínhalált?

Hosszú évek munkájának eredménye Linda Polman könyve. Élesen mutat rá az emberi elme kifürkészhetetlenségére és összetettségére. Arra, hogy mennyire vonz sokakat a veszély, vagy éppen a kitűnni vágyás lehetősége. Az átlagos, közepes emberek, akikből éppen tizenkettő megy egy tucatba, ha közelebbi kapcsolatba kerülnek egy halálraítélttel, végre ők is különlegesnek érezhetik magukat. Egy kicsit másnak, mint a többiek. Ez az ő tizenöt perc hírnevük (Andy Warhol után szabadon). Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy e nők közül sokan egyszerűen össze vannak törve, lelkileg vagy fizikailag. Bántalmazó kapcsolatból vagy kapcsolatokból jönnek, így nehéz ellenállni a lehetőségnek, hogy a „nagy és erős, veszélyes férfi” nekik nem árthat. Sőt: tőlük függ, hogy kicsit kényelmesebb élete legyen a halálsoron, vagy ne érezze magát végérvényesen egyedül. Ezért az elítéltek kénytelenek kedvesnek lenni hozzájuk, szépeket írni-mondani nekik. Hiszen a „halálsor angyala” az egyetlen, aki a külvilágból még valamelyest emberszámba veszi őt. Ezek a nők pedig, életükben gyakran először és utoljára, megízlelik a hatalom ellenállhatatlanul édes ízét.





Nehéz ügy, komplikált téma: Polman sem tudja kivonni magát a történetek hatása alól. Számos alkalommal érezteti a rosszallását, így-úgy elrejtett, lesújtó véleménye átüt a sorain. Hogy ez így helyénvaló-e, azt mindenki maga döntse el. Azonban biztos, hogy egyszerű válaszokat nem lelhetünk a kérdésre: miért vonzó annyira egy halálraítélt gyilkos soha be nem teljesedhető „szerelme”?

Gondolatébresztőnek, vitaalapnak ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akiknek szilárd alapokon álló, komoly elképzelésük van a büntetés-végrehajtás működéséről. Éppen azért, hogy többé ne legyen.

*A könyvnek az Athenaeum Kiadó oldalán közölt részlete

Linda Polman (Fotó: Patricia Hofmeester)

Az írás teljes terjedelem­ben elolvasható a Booklány szereti… oldalon

Linda Polman: A halálsor angyalai
Fordította: Mátis Viola
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2019
280 oldal, teljes bolti ár 3499 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 2799 Ft,
e-könyv változat 2499 Ft
ISBN 978 963 293 6505

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Linda Polman holland oknyomozó újságíró évekig tanulmányozta az Egyesült Államok börtöneinek halálra ítéltjeit és hozzátartozóikat. A halálos ítélet első kiszabása és a tényleges kivégzés között átlagosan tizenhat év telik el, az amerikai halálsorokon azonban ülnek olyan férfiak is, akik már huszonöt éve vagy még hosszabb ideje köröznek a rendszerben (és előfordul, hogy teljesen ártatlanul).
Feleségeik, menyasszonyaik és családtagjaik hol elkeseredetten, hol halálfélelemmel, hol belenyugvóan, de kénytelenek velük róni ezeket a köröket. Az ő történeteiket és még sok egyéb végtelenül izgalmas részletet mesél el mély együttérzéssel és nagy felismerésekkel a neves újságíró, miközben betekintést kapunk a halálos ítéletek végrehajtásának részleteibe is, legyen szó akár villamosszékről vagy méregkoktélról.