Frederick Forsyth: A Róka (részlet)

Posted on 2019. december 5. csütörtök Szerző:

0


Első fejezet

Senki sem látta meg őket. senki sem hallotta meg őket. És ez így is volt rendjén. A fekete ruhás kü­lön­le­ges erők katonái észrevétlenül osontak a korom­sötét éjszakában a célpontul szolgáló ház felé.

A legtöbb kis- és nagyváros központjában mindig pislákol valami fény, még a legsötétebb éjszakán is, ám most az egység egy angliai vidéki város külvárosi kerületében járt, ahol reggelre az összes utcai lámpa egyszerre mondta be az unalmast. Ez volt a legsötétebb óra, éjjel kettő. Egy magányos róka nézte, ahogy elhaladnak mellette, de az ösztöne azt súgta, ne ártsa bele magát a vadásztársak dolgába. Egyetlen házból sem szűrődött ki fény.

Belebotlottak két helyi erőbe, akik még talpon voltak ugyan, de mindketten részegen dülöngéltek a barátaikkal folytatott, késő éjszakáig tartó ivászat után. A katonák eggyé váltak a kerti sövénnyel, fekete veszett el a feketében, várva, hogy a két kódorgó eltámolyogjon az otthona irányába.

Pontosan ismerték a helyzetüket, több órán át tanulmányozták – a legapróbb részletekre is kiterjedően – az utcákat és a célpontként kijelölt házat. Cirkáló autókból és odafent röpködő drónokról is készítettek felvételeket.

A képeket felnagyították, és kitűzték a Stirling Linesban, az SAS Hereford melletti parancsnoki központjában található eligazító szoba falára, ahol aztán az utolsó kockakőig és járdaszegélyig bezárólag memorizálhatták őket. A puha talpú bakancsot viselő férfiak egyáltalán nem botladoztak. Összesen tizenketten voltak, beleértve a két amerikait, akiknek bevonásához az az amerikai csapat ragaszkodott, mely a londoni nagykövetségen vert tanyát. Ketten pedig a brit SRR-tól, vagyis a Különleges Felderítő Ezredtől voltak, egy olyan alakulattól, melyet nagyobb titoktartás övezett, mint az SAS-t és az SBS-t, a Különleges Légi Szolgálatot és a Különleges Vízi Szolgálatot együttvéve. A fejesek úgy határoztak, bevetik az SAS-t, melyet egyszerűen csak úgy emlegetnek: „az Ezred”.

Az SRR-esek egyike nő volt. Az amerikaiak feltételezték, hogy ez a nemek közötti egyenlőség felé tett lépés volt. Ám épp ellenkezőleg. A megfigyelés feltárta, hogy a célpontként kijelölt ház egyik lakója nőnemű, és még a merev gondolkodású brit alakulatok is igyekeznek legalább egy kissé megőrizni a lovagiasság látszatát. Az SRR – melyre társaságban időnként úgy utaltak, mint „Őfelsége betörőire” – jelenlétére számos képességük közül kimondottan egy miatt volt szükség: az álcázott bejutás miatt.

A küldetés nem csupán abból állt, hogy bejussanak a házba, és legyűrjék lakóit, hanem azt is biztosítaniuk kellett, hogy odabentről senki se szúrja ki őket, és senki se meneküljön el. Minden irányból közelítettek a cél felé, látszólag egy időben a kertet körülölelő kerítésen át, elölről, hátulról és oldalról, keresztül a kerten, majd körbevették a házat, a szomszédok és az itt lakók számára még mindig észrevétlenül.

Senki sem hallotta meg a gyémántfejes üvegvágó finom csikorgását, amikor szabályos kört vágtak vele a konyhaablak üvegén, sem a halk reccsenést, amikor az üvegkarikát eltávolították egy tapadókorong segítségével. Egy kesztyűs kéz nyúlt át a lyukon, és nyitotta ki belülről az ablakot. Egy fekete alak mászott át az ablakpárkány fölött egyenesen bele a mosogatóba, majd halkan lehuppant a padlóra, és kinyitotta a hátsó ajtót. A csapat többi tagja is beosont.

Bár mindnyájan alaposan áttanulmányozták az alaprajzot, melyet a ház építésekor nyilvántartásba vettek, ettől még fejre csatolható éjjellátó készüléket (NVG-t) viseltek, hogy segítségével elkerülhessék a házi készítésű akadályokat vagy a robbanó csapdákat. A földszint átfésülésével kezdték, szobáról szobára haladva, hogy megerősítsék, sehol sincsenek őrszemek vagy alvó emberek, kifeszített drótjelzők vagy néma riasztók.

Tíz perc elteltével az osztagvezető elégedetten nézett embereire, majd fejével intve egy öt emberből álló oszlopot vezényelt felfelé a nyilvánvalóan rendkívül hétköznapi négy hálószobás családi ház szűk lépcsőjén. Az egyre zavartabb két amerikai odalent maradt. Nem ez volt a módja annak, ahogyan ők szoktak kisöpörni egy veszélyes terroristafészket. Odahaza egy ilyen ház lerohanása mostanra már több tucat tár elhasználásával járt volna. A britek nyilvánvalóan eléggé furcsa szerzetek.

A lent maradók odafentről ijedt kiáltásokat hallottak, melyek gyorsan elhaltak. Újabb tíz perc elmormogott utasításhullámot követően az osztagparancsnok megtette az első jelentését. Nem interneten vagy mobilon – melyeket lehallgathattak volna –, hanem a régimódi titkosított rádión keresztül.
– Célpont elfoglalva – közölte halkan. – Négy lakó. Várunk napfelkeltéig.
Akik hallgatták a jelentését, tisztában voltak vele, hogy mi következik. Mindent előre elterveztek, és többször elpróbáltak.
A két amerikai, mindketten SEAL-kommandósok, is leadták jelentésüket a Temze déli partján álló londoni nagykövetségük felé.
Az ok, ami miatt „nehéztüzérséggel” vették be az épületet, egyszerű. Dacára az egy héten át titokban folytatott megfigyelésnek, még mindig lehetséges volt – szem előtt tartva a teljes nyugati világ biztonságának veszélyeztetését, mely ebből a látszólag ártalmatlan külvárosi házból eredeztethető –, hogy fegyveres emberek bújtak meg benne. Lehettek terroristák, fanatikusok vagy akár zsoldosok is, ártalmatlan külső mögé rejtőzve. Ezért jelentette ki az Ezred, hogy nincs alternatívája a „legrosszabb eshetőség” hadműveletnek.
Ám egy órával később az osztagparancsnok ismét kommunikációba kezdett.
– Nem fogják elhinni, mire bukkantunk.
* * *
2019. április 3-án, kora reggel megcsörrent a telefon a Különleges Erők Klubjának egy szegényesen berendezett hálószobájában, a londoni West End egyik előkelő negyedében álló névtelen knightsbridge-i toronyházban. A harmadik csörrenésre felkapcsolódott az éjjeliszekrényen álló lámpa. A férfi azonnal felébredt, és az életen át tartó gyakorlatozásnak köszönhetően azonnal teljesen éber állapotba került. Lábát letette a padlóra, és mielőtt a füléhez emelte volna a kagylót, lepillantott a világító kijelzőre. Gyorsan odapillantott a lámpa mellett álló órára is. Hajnali négy óra volt. Sosem alszik ez a nő?
– Igen, miniszterelnök asszony.
A hívó a vonal másik végén nyilvánvalóan nem az ágyból fekve telefonált.
– Adrian, elnézést, hogy ilyen korán felzavartam. Tudna velem találkozni kilenckor? Fogadnom kell az amerikaiakat. Gyanítom, hadiösvényre fognak lépni, és hálás lennék, ha kiértékelné a helyzetet, és tanácsot adna. Tízre várhatók.
Mindig az a régimódi udvariaskodás. Parancsot adott, és nem egy kérést fogalmazott meg. A barátságukra való tekintettel a nő mindig a keresztnevén szólította a férfit. Ő viszont mindig a nő titulusát használta.
– Természetesen, miniszterelnök asszony.

Frederick Forsyth

Nem volt több mondandójuk, így bontották a vonalat. Sir Adrian Weston felkelt, és a kicsi, de épp elegendő méretű fürdőszobájába ment, hogy lezuhanyozzon és megborotválkozzon. Fél ötkor lesétált a lépcsőn, elhaladva a fekete keretes portrék előtt, melyeken egytől egyig olyan ügynökök voltak láthatók, akik annak idején a nácik által megszállt Európába mentek, és sosem tértek vissza. Adrian biccentéssel üdvözölte az éjszakai portást, aki az előtérben található pult mögött üldögélt, majd kilépett az utcára. Ismert egy szállodát a Sloane Streeten, melynek kávézója éjjel-nappal nyitva tartott.

Frederick Forsyth: A Róka
Alexandra Kiadó, Budapest, 2019