Sissel-Jo Gazan: A dinoszaurusz tolla (részlet)

Posted on 2019. szeptember 17. kedd Szerző:

0


Első fejezet
Solnhofen, Dél-Németország, 1877. április 5.

Anna Bella azt álmodta, hogy ő találta meg az Archaeopteryxet, a bajorországi ősmadarat. Az expedíció hatodik hetében jártak, a résztvevők nyúzott arcát belepte a por, eluralkodott rajtuk a csüggedtség. Egyedül a vezetőjükön, Friedemann von Molsenen nem vett erőt a kedvetlenség. Amikor Anna reggelente vacogó fogakkal, álomittasan kikászálódott a sátrából, Friedemann már a tábortűznél kortyolgatta a kávéját, és az előtte lévő edény félreérthetetlenül tanúsította, hogy már régen elkészítette és elfogyasztotta zabkásáját. Annának nagyon elege volt az egyhangú reggeliből, a porból és abból, hogy hiába térdepel a földön, csak túlontúl fiatal csontokat talál, amelyek láttán ugyan egy kicsit gyorsabban kezdett dobogni a szíve, de azt semmiképpen sem állította volna, hogy miattuk adta biológiatanulásra a fejét, és főleg nem miattuk vállalkozott arra, hogy a hathetes szünetét ilyen nyomorúságos körülmények között töltse. Álmában 1877-et írtak, és hirtelen feltűnt neki, hogy valami nem stimmel. A bélelt katonai kabátjába burkolózott, a lábán gumitalpú, vastag szőrmecsizma, amin Friedemann von Molsen a legkisebb mértékben sem ütközött meg, bár ő maga háromrészes kordbársony öltönyben pompázott, a mellényzsebéből óra kandikált ki, a gyapjúsapkáját mélyen a fülére húzta, a szájában pedig pipa füstölgött.

A délután gyorsan elszaladt. Solnhofenben tartózkodtak, Münchentől északra. Az expedícióban Annán és Friedemann von Molsenen kívül két helyi segítő és két másik egyetemi hallgató vett részt, valamint von Molsen konyakszínű retrievere, akit szintén Anna Bellának hívtak. Ez a részlet igazán kimaradhatott volna az álomból. Mialatt ugyanott botladoztak, ahol az előző napon is, von Molsen anekdotákkal szórakoztatta a társaságot. Mostanra Anna már annyi sztorit hallott tőle, hogy cseppnyi boldogságot sem érzett, amiért a történelem egy olyan korszakát tapasztalhatja meg, amelyért a legtöbb természettudós a fél karját adta volna. Von Molsen hirtelen megtorpant, és pipájával Anglia felé mutatott. Darwin zavarta meg a nyugalmát.

Az evolúció gondolata akkoriban kezdett elfogadottá válni, de nem uralkodott közmegegyezés azt illetően, hogy mi hajtja előre, és amennyire foglalkoztatta az evolúció elmélete von Molsent, ugyanannyira kategorikusan vetette el Darwin elképzelését, amely szerint ez a hajtóerő a természetes kiválasztódás lenne. Ha nagyon feldühödött, tüskés pikóként emlegette Darwint, bár Anna nem igazán értette, hogyhogy nem jutott eszébe ennél durvább kifejezés.

Kezdetben megpróbálta érvekkel meggyőzni a férfit, de csak a haragját vonta magára. Von Molsen fontosnak tartotta a természettudományos jelenségekkel szemben táplált kíváncsiságot, és nem győzte hangsúlyozni, hogy semmi gond sincs azzal, ha valaki egy eszmecsere minél gyümölcsözőbbé tétele érdekében felcsap az ördög ügyvédjének, amennyiben az illető nem hajtogatja azt, hogy a tüskés pikó elképzelése néhány évtizeden belül általánosan elfogadottá válik majd. Hogy minden élő szervezet, egerek és emberek, madarak és futóbogárfélék egy kiindulópontból fejlődtek ki, és hogy az egyedek anatómiájában, fiziológiájában és viselkedésében található különbségek nagyrészt a környezethez való alkalmazkodás és a létért folytatott küzdelem során alakultak ki. Mi következne ebből, érdeklődött von Molsen Anna felé fordulva, de mielőtt a lány szólásra nyithatta volna a száját, maga válaszolta meg a kérdést.

Az következne ebből, fejtegette, hogy az örökítőanyag nem állandó. Hogy megváltozhat, és hogy senki sem tudja megmondani előre, mi fogja megváltoztatni, mintha minden, a természet és a létezés, teljesen véletlenszerű és tervezetlen lenne, hát hiszen ez őrület!

Darwin nem sokkal korábban egy villámgyorsan hírhedtté váló előadásán azt állította az Oxfordi Egyetemen, hogy a madarak fosszilizálódott maradványaiban tátongó lyukak mindössze annak köszönhetők, hogy még nem találták meg a maradványokat, amelyek ezeket kitölthetnék. Ám mihelyt rájuk lelnek, és ez csak idő kérdése, az evolúciós kirakó és minden összefüggése egyértelművé válik, és Darwinon és szűk körén kívül is be fogják látni, hogy az evolúció mindent felülmúló hajtóereje a természetes kiválasztódás. Ez az ember megőrült, jelentette ki von Molsen, és éberen leste Anna reakcióját.

Ez az expedíció ötödik napján történt, amikor Anna a sakktudásával nyűgözte le a társaságot. Szarubábukkal játszottak egy apró sakktáblán, amelyet von Molsen a bal kabátzsebéből varázsolt elő a pipája mellől, és a jobb combján helyezett el. Anna akkor követte el az első baklövését, amikor Darwin nézeteinek védelmében egy olyan fosszíliát hozott fel példának, amelyet csak hetvennégy évvel később találnak majd meg. Amikor ki akarta köszörülni a csorbát, még kellemetlenebb helyzetbe hozta magát, mert azzal a tollas dinoszaurusszal próbált érvelni, amelyet csak százhuszonnégy évvel később talál meg és ír le két kínai paleontológus Kínában. Von Molsen felháborodásában véletlenül leütötte a saját vezérét a tábláról, Anna pedig a legszívesebben az egyik sátorcölöpbe verte volna a fejét. Itt tudományról van szó, nem mindenféle hagymázas hülyeségről, közölte von Molsen megfellebbezhetetlenül, és lehajolt a vezéréért. Anna feladta. Úgyis csak álmodott.

A kedélye azóta egyre komorabb lett, és azon a napon, amikor von Molsen ragyogó hangulatban sétafikált, és pipájával Angliát fenyegette, elhatározta, hogy a maga részéről befejezettnek tekinti az expedíciót. Visszamegy Münchenbe, végre eszik egy jót, aztán elvonatozik először Berlinbe, onnan pedig Koppenhágába. Összecsípte a szemét, és mindent elkövetett, hogy felébredjen, de a szél továbbra is zavartalanul fújdogált a bajor pusztán. Von Molsen 90 fokkal észak felé fordult, és visszahelyezte a pipáját a szájába. A messzi távolban egy nyúl két lábra emelkedve szimatolt, majd eltűnt az aljnövényzetben. Anna felsóhajtott.

Anna éber életében 2007-et írtak, és a lány a szakdolgozatával foglalkozott a Koppenhágai Egyetem Természettudományi Karán, egész pontosan a Biológiai Intézet Sejtbiológia és Összehasonlító Zoológia Tanszékén. Az elmúlt évet azzal töltötte, hogy egy több mint százötven éves tudományos vitáról írt. Arról, hogy a madarak ma is élő dinoszauruszok-e, vagy egy még korábbi primitív hüllőtől származnak. Nem sokkal korábban adta le a művét, a szakdolgozati védését két héttel későbbre tűzték ki.

A történelem folyamán soha nem volt hiány tudományos vitákból. Egyet nem értés uralkodott azt illetően, hogy a Föld lapos-e, vagy gömbölyű, hogy az ember rokona-e a majomnak, és hogy a Tejút hogyan viszonyul az univerzum többi részéhez. Bármilyen heves volt is a vita, azonnal befejeződött, mihelyt elég bizonyíték gyűlt össze az egyik álláspont mellett. A Föld valóban gömbölyű, az ember a főemlősök közé tartozik, és a Tejút főleg vörös óriásokból áll. A madarak eredetével kapcsolatos vita hullámai azonban nem akartak elülni. A harc folytatódott, bár tudományos tekintetben nem igazán volt miről vitázni.

Von Molsen dohányt tömött a pipájába. Anna orrát édes illat csapta meg. Kávé került a tűzre, és Daniel, egy másik egyetemista, a lábassal zörögve és a nadrágját húzogatva mondott valamit von Molsennek. A ruhadarab állandóan lecsúszott róla, mert ugyan öt héttel korábban, amikor az ásatások megkezdődtek, még jó húsban volt, de azóta ugyanazon a koszton élt, mint a többiek: babon, zabkásán, káposztán és kávén. Anna erősen gyanította, hogy Daniel titokban szintén nem ért egyet von Molsennek a természetes szelekcióval szemben táplált ellenérzéseivel. Aznap, amikor a lány vitába szállt von Molsennel, és meggondolatlanul két olyan ősmaradvánnyal próbálta alátámasztani az igazát, amelyeket még nem fedeztek fel, futó pillantást váltott Daniellel, aki nem messze tőlük úgy tett, mintha az egyik sátor feszítőköteleit húzná szorosabbra, és úgy tűnt neki, hogy a fiú szemében megcsillan valami. Mintha kételkedett volna abban, hogy Darwin elmélete a természetes kiválasztódásról tényleg olyan légből kapott lenne, ahogyan a kor idősebb, tekintélyes tudósai állították.

Sissel-Jo Gazan

A lány tökéletesen értette, hogy az evolúcióval kapcsolatos új gondolatokat milyen nehéz lehet befogadni. Az emberek évszázadokon keresztül abban hittek, hogy az összes állatot és növényt Isten hozta létre saját kezűleg, és hogy az egér és a macska, a bükk és a juhar emiatt pont annyira rokonai egymásnak, mint a sivatag és az égbolt vagy a nap és a fűszálakon rezgő harmat. Mindent az Úr művének tartottak, szilárd meggyőződésük volt, hogy egy lény nem fejlődhet csak úgy valami mássá, és állatok és növények sem halhatnak ki, hacsak az Úr nem dönt úgy, hogy kivonja őket a forgalomból. A madarakkal kapcsolatban szentül hitték, hogy a veréb nem áll rokonságban a seregéllyel, a flamingóval, a feketecsőrű vészmadárral vagy bármilyen más madárral, és hogy a madarak csoportját nem kapcsolja össze semmi a dinoszauruszokkal vagy a hüllőkkel vagy bármilyen más állattal. Isten alkotta meg valamennyit áramvonalasan és röpképesen, majd helyezte őket a Földre. Ennyi.

Az evolúció elmélete radikálisan szakított azzal az elképzeléssel, hogy a Földet és annak minden élőlényét Isten teremtette, és ez sokak számára elfogadhatatlannak tetszett. Hát akkor azt hogy vette volna be a begyük, hogy a fejlődés teljesen magától ment végbe, és a Teremtőnek semmi köze nem volt hozzá?

Sissel-Jo Gazan: A dinoszaurusz tolla
Jaffa Kiadó, Budapest, 2019