A remény ára | Székely Csaba: Semmit sem bánok / Rózsavölgyi Szalon

Cserhalmi Imre |

Az általánosítások igazságtartalma mindig két­séges, ezúttal mégis fényesen igazolódik a színházi szólás: az előadások sorsa a szereposztásnál dől el. Persze nem árt, ha a darabot Székely Csaba írta és Sztarenki Pál rendezi, most mégis a színészekkel kezdem. Schneider Zoltán és Elek Ferenc korábbi művészi teljesítménye köz- és elismert, ezúttal mindkettőjüket – ugyancsak színházi „szakduma” – pofán csapta a szerep. Ezek az úgynevezett hét­köz­napi figurák állnak közel a művészi habi­tu­sukhoz.

Két egykori verőlegény, akit jelentős eufémizmussal nemzet­biztonsági tisztté „előminősítenek”, sokra vitte a szakmájában, de – hazai tájakon is általános sorstragédiák forrásaként – túlélték a rendszerüket. Schneider a vér­tolulásos, rabiátus, Elek a szinte behízelgően nyájas, halk szavú gyilkos. Mivel az önigazolás ki-ki élet­legi­ti­má­ciójának nélkülözhetetlen feltétele, a darabban (a „hazáért tettem”, „azok ilyen idők voltak”, „parancsnak engedelmeskedtem”, „élveztem a fájdalomokozást”) szinte mindegyik hangot kap, de sem a literszámra fogyasztott konyak, sem a marékszámra szedett gyógyszer, de semmiféle hazugság sem hozhat valódi belső békét. Ráadásul – és ez a darab tulajdonképpeni cselekménye – így vagy úgy, de a mai világ is igényt tart rájuk a régen gyakorolt szakmájukban.

Természetesen, mint minden remek irodalmi műben, itt sem az a legfontosabb, ami a szereplőkkel történik, hanem az, ami bennük. Dominik (Schneider) számára a múlt tragédiába forduló lezárhatatlanságát régi kollégája, Alex (Elek) testesíti meg, a múlt konkrét pusztulást hozó következményét pedig egy fiatal lány (Lizát Sztarenki Dóra játssza). Ebben a kettős szorongattatásban jut el valahonnan valahová a történetben. Hatalmas súlyú szerepét Schneider nagy energiákat mozgósítva játssza, csaknem két órán át a színen maradva a szó konkrét és átvitt értelmében is megtartja a vállán az előadást. Az olykor filozofikusabb mondatokba is életet lehel, csak nagyon ritkán, egy-egy pillanatra enged a külsődleges megoldásoknak, amelyekre a szerep nagyon is csábít.

Elek Ferenc talán élete egyik jelentős állomásához érkezett ezzel a munkájával. A darab elején, hosszú perceken át szinte újságírói kérdésekkel ad alkalmat Dominiknak, hogy megismertesse a nézőkkel az (elő)életét, de ebben a szinte végszavazós, untermann feladatban úgy tudja bemutatni a saját figuráját is, mintha a kérdéseket neki tették volna fel. Színészi remeklés már ez is, és később is, amikor azt kell ábrázolnia, hogy most is azért használják, mert használható, mivelhogy minden ordas eszme halhatatlan, minden gyilkos ösztön virulhat, ha előhívják. Ő a bármikor, bárkiket eláruló, kedves humorú kolléga.

Dominik mai életének másik formálója egy fiatal lány lenne, ha lehetne. Ő a múlt letagadhatatlan – testben is, lélekben is – beteg következménye, akinek a léte halvány reményt ad(hatna)a múlttal való szakításra. Nem, erre nem, de a valódi szembenézésre talán. Sztarenki Dórát, aki végzettségét tekintve táncosnő, a legtöbben talán a HBO csatorna Terápia című sorozatából ismerik. Ott egy tornászlány szerepében is feltűnt azzal az eszköztelenségnek nevezett művészi fegyelemmel és alázattal, amely a szinte merevségig leegyszerűsített testi jelenléttel képes nagy erő sugárzására – pedig ő aztán tudna mozogni! Áldozat, aki gyógyíthatatlan betegségében hordozza a múltat, amelyhez semmi köze, amint a jövőhöz sincs. A jelene éppen ettől válik két lábon járó vádirattá, és nemcsak a szekusok számára.

A főhős kénytelen szembesülni azzal, amivel sohasem akart igazán, és ez taszítja tovább a jellemfejlődés útján. A külső kényszerből tudatosul a számára, hogy ez tulajdonképpen a belső, mindeddig elhazudott igénye. Bejárja az úgynevezett jellemfejlődés drámai útját, ám ez az út kiúttalan.

Sztarenki Pál rendezése nemcsak a szűk tér alapos ismerete miatt (egy másik előadásban színészként van itt jelen), hanem a mozgások és mondatok, a hangsúlyok és a csendek tökéletes összeillesztése és arányosítása következtében éri el, hogy a csaknem kétórás előadást moccanatlan feszültségben éli át a néző, mert nincs egyetlen gondolat vagy akár halvány utalás sem, amit a drámából az előadás elveszítene. A színpad pillanatnyi elsötétüléseivel is jelzett időmúlás, a történet minden újabb és újabb fordulata a maga esetlegességében is logikus része és következménye az emberi sorsoknak. Gondosan válogatott zenék és zajok szólalnak meg a háttérben, közülük csak az egyik tűnik szájbarágósnak, amikor a főhős addigi legnagyobb lelki viharával egy időben kinn is dörögni kezd az ég.

Vissza a szereposztáshoz. Ha Schneidert és Eleket trolibuszsofőrként, futballszurkolóként, vidáman kocsmázóként, unokát hintázató nagyapóként látnánk, fel se kapnánk a fejüket. Semmi extra, semmi különös ismertetőjel, vagyis annyira mi vagyunk! Ezért (is) érezhetjük, hogy ez a mi történetünk, a mi életünk. A kiváló Székely Csaba a mai történetet is túlemeli önmaga konkrétságán, felteszi a néha feltehetetlen és megválaszolhatatlan kérdéseket, és így teszi emelt szinten aktuálissá. Nem hagyja – a fiatal generációknak se –, hogy bárki olcsó önigazolással oldja meg a túlélés feladatát.

Félreértés ne essék: a darab nézőjével nem valamiféle gyászmunkát végeztetnek, nem vonják kérdőre, nem elszámoltatják. Az előadás tele van komikus elemekkel, főleg azokon a pontokon, amelyeken a jellemábrázolás briliáns nyelvi eszközökkel történik. De a nagytehetségű és még mindig fiatal szerző megerősít abban, hogy a „múltat végképp eltörölni” nem szabad, mert nem is lehet. És éppen emiatt erősít meg abban is, hogy reményre ok és lehetőség csak akkor nyílik, ha hajlandók vagyunk megfizetni az árát. Ez az ár kinek így, kinek úgy, de senkinek sem lehet csekély. Liza hamarosan meg fog halni, ha nem jut új szívhez. A harang nem azért fontos, mert a halottról szól, hanem azért, mert a még élőknek.

Az új színházi évad jóformán még el sem kezdődött, de hogy ez a produkciója a legjelesebbjei közé fog tartozni, az nem kétséges.

Fotók: Gordon Eszter

Székely Csaba: Semmit se bánok
Rendezte: Sztarenki Pál

Játsszák: Schneider Zoltán, Elek Ferenc, Sztarenki Dóra

Rózsavölgyi Szalon
1052 Budapest, Szervita tér 5.

Jegyvásárlás és részletek