Gervai András: Bayreuthtól Bagdadig (részletek)

Posted on 2019. augusztus 23. péntek Szerző:

0


Egy frissebb, egy régebbi

Nagyszerű vezérigazgató
vagy rettegett „cár”? — Putyin

Oliver Stone amerikai filmrendező baloldali. Persze ez a fogalom egészen mást jelent nálunk, mint Amerikában. Kritikusan, bár gyakran egyoldalúan és elfogultan szemléli hazája politikai, társadalmi viszonyait. Játékfilmjeiben következetesen bírálja a nagyhatalmi erőfölényen alapuló amerikai külpolitikát, a titkosszolgálatok piszkos trükkjeit, a monopóliumok uralmát, az amerikai társadalmat átitató erőszakot. (Salvador, A szakasz, Született július 4-én, JFK – a nyitott dosszié, Született gyilkosok, Nixon, Tőzsdecápák.)

A kétezres évek elejétől direktebben is politizál. Foglalkozott az izraeli–palesztin konfliktussal (Persona Non Grata, 2003) egy 12 részes dokumentumfilm-sorozatban pedig – Németországra és Oroszország/Szovjetunióra is kitekintve – vizsgálta hazája 20. századi történelmét (Amerika elhallgatott történelme, 2012–2013).

Előszeretettel készít portrét az USA ellenségeinek tekintett, démonizált politikusokról, beszélget velük, hogy – szándéka szerint – megértse és megértesse őket, megmutassa az ő igazságukat is. A sorban az első a 2003-ban forgatott Comandante című amerikai–spanyol Fidel-portré. (Fidelről, Fidellel még két interjúfilmet csinált: Looking for Fidel, 2004; Castro in Winter, 2012). Stone ellátogatott hét dél-amerikai országba és interjút készített baloldali vezetőivel (South of Border, 2009), a venezuelai elnöknek, Hugo Cháveznek később külön filmet szentelt (Mi Amigo Hugo, 2014). Stone riportalanyai sorából nem maradhatott ki a Moszkvába menekült Edgar Snowden sem (Snowden, 2016).

Stone eddigi életműve, politikai érdeklődése, beállítottsága ismeretében érthető, sőt, szinte várható volt, hogy Putyint is meginterjúvolja. Három év alatt négy különböző alkalommal, összesen kilenc napon át faggatta az elnököt, a több helyszínen felvett anyagot sok híradó-, játék- és dokumentumfilm részlettel, fotóval illusztrálta. A négyszer 58 perces filmet 2017-ben sugározták Amerikában. Az interjú teljes szövege a filmbelinél talán két és félszer is hosszabb (270 oldal), de sajnos nem ad hozzá semmit a filmhez, inkább elvesz belőle. A könyv szövege inkább nyersanyagnak tekinthető. Fárasztó olvasmány: szerkesztetlen, sok benne az ismétlés, az üresjárat. A fordítás sem mindig pontos. Zavaró az is, hogy gyakran csak egy idő után válik világossá a kontextusból, hogy milyen forgatási helyszínen vannak a beszélgetőpartnerek. Fenntartás nélkül lehet viszont dicsérni az alapos és informatív jegyzetanyagot.

Stone ugyan felkészült beszélgetőpartner, de nem jó riporter. Nem elég rámenős. Alákérdez vagy néha beéri semmitmondó válaszokkal. Gyakran túl sokat beszél, a kérdései sokszor kiselőadások. Csapong. Túlteng, előtérbe tolja magát. Pozitív és (az USÁ-val kapcsolatos) negatív előítéletei, elfogultságai akadályozzák abban, hogy kritikusan, de legalábbis elfogulatlanul kérdezzen, fogalmazzon. Valósággal rajong Putyinért. Munkamorálját „hihetetlennek”, őt pedig Oroszország „nagyszerű” vezérigazgatójának (CEO), „igazi gyermekének” tartja. Az is lenyűgözi, hogy az elnök még hatvanon túl is tanul (például elkezdett hokizni). Úgy véli, hogy a szíriai beavatkozás miatt pedig sok ember – talán milliónyi – lehet neki hálás.

Putyin a családi hátteréről, tanulmányairól, pályája kezdetéről, első miniszterelnöksége kaotikus viszonyairól, azok konszolidálásáról is beszél, s néhány kevéssé ismert információt is megoszt magánéletéről. Például: anyai nagyapja Lenin majd Sztálin szakácsa volt. (Simon Sebag Montefiore angol történész szerint pályája kezdetén Raszputyinnak főzött).

Putyin legfőképpen bel- és külpolitikai kérdésekről fejti ki a véleményét, amelyekről azonban nem mond semmi újat, meglepőt. Nem árnyal, nem világít rá új összefüggésekre. Ért a lényeg és tények diplomatikus, ügyes elkenéséhez.

Arra sem ad például érdemi választ, hogy miért ragaszkodik annyira a hatalomhoz, s az nem torzította-e el őt. Szerinte Oroszország világhatalom, amely azonban nem akar szuperhatalommá válni. „Demokratikus és szuverén ország”, ahol „a nép akarata dönt. Putyin a sajtót, a több száz tévé- és rádiócsatornát sem gyűrte maga alá: „az állam egyiket sem kontrollálja semmilyen formában. […] ez lehetetlen.” A titkosszolgálat „a törvénynek megfelelően működik.” A szexuális kisebbségeket sem éri semmilyen retorzió.

Putyin sok mindenért – például az ukrán–orosz viszony elmérgesedéséért – Amerikát hibáztatja. Szerinte az USA azért nevezte ki Oroszországot ellenségének, hogy egyben tudja tartani Európát és a NATO-t. A katonai szervezetben pedig – amelyet a hidegháború maradékának és az amerikai külpolitika eszközének tart – szerinte nem szövetségesek, hanem vazallusok vannak. És: az amerikaiak ugyan a terrorizmus elleni közös harc szükségességéről beszélnek, valójában azonban a terroristákat (pl. Csecsenföldön, a Kaukázusban) az oroszországi helyzet destabilizálására igyekeztek felhasználni. Tagadja, hogy a Krímet annektálták volna, mivel a helyi lakosság kilencven százaléka a terület Oroszországához csatlakozásra szavazott.

Putyin nem egyszer ellentmondásba keveredik. Hol azt állítja, hogy a meglevő 1,2 millió fős katonaság számát egymillióval akarják emelni, hol meg arról beszél, hogy csökkentették a haderőt, s tervezik további csökkentését is. A történelmet is szereti megszépíteni: szerinte például Sztálin – Hitlerrel ellentétben – a háborúban hallgatott a tábornokaira. („Csak” éppen a diktátor nagyon sok főtisztjét kivégeztette, még jóval azelőtt, hogy Németország megtámadta volna a Szovjetuniót.)

Putyin a könyvben és a (gesztusait, mimikáját, reakcióit premier plánban felnagyító) filmben okos, töprengő, demokratikusan gondolkozó, a népéért fáradozó vezetőként, érdekes, rejtőzködő személyiségként jelenik meg. Udvarias, érdeklődő házigazda, aki két felvétel között még kávét is hoz a rendezőnek. Az utolsó interjú végén pedig félig viccesen azt ajánlja neki, hogy ha a filmjéért nagyon megverik, akkor „jöjjön vissza Oroszországba gyógyulni.” (Érdekes, hogy Fidel Castro a 14 évvel korábban a róla, vele készített Comandante című film forgatásán a rendező Oliver Stone-nak és a stábtagoknak ugyanígy eljátszotta a figyelmes, gondos házigazdát. Kikísérte őket a reptérre, átölelte őket, különösen hosszan és szeretetteljesen lapogatták egymást Stone-nal. Az egyik operatőrnek viccesen megjegyezte, hogy nyugodtan maradhatna Kubában, itt jól felhizlalnák.)

A Stone filmjéből kirajzolódó Putyin-kép valójában köszönő viszonyban sincs a valósággal. Hogy mennyire nincs, arról képet alkothatunk magunknak Mihail Zigar Putyin metamorfózisa. Semmi sem úgy történt, ahogy gondoljuk című könyvéből (Európa, 2016). Az oknyomozó újságírót – aki haditudósító volt Irakban, Libanonban, Palesztinában, Szudánban, Üzbegisztánban, Ukrajnában, majd az egyetlen független oroszországi tévécsatorna, a Dozsgy alapító főszerkesztője – az izgatta, hogy az elmúlt bő másfél évtizedben honnan hova jutott a politikai elit és Putyin, és ez menyire következett tudatos döntésekből, átgondolt koncepcióból. A szerző szerint Putyinnak (és a környezetének) nem volt és ma sincs terve, világos stratégiája. Szerinte az ország nem Putyin miatt jutott jelenlegi állapotába: ő egy ideig ellenállt az átalakulásoknak, aztán feladta, mert belátta, hogy így egyszerűbb. Ő csak mintegy sodródott az árral. Zigar szerint véletlenül lett belőle elnök, és akkor még sikeres és harcos reformer szeretett volna lenni. 2000-ben forradalmi reformokat vezetett be: 13%-os egykulcsos adót, csökkentette az adónemeket, lehetővé tette a föld megvásárlását stb. Azután különböző okok miatt különbözőképpen fogta fel a szerepét, feladatát, végül Rettegett Cárként vonul be a történelembe.

Metamorfózisában közrejátszottak a félelmei, az ambíciói, az események, a kínálkozó lehetőségek, az ellenzék gyengesége, és nem utolsósorban a Főnök gondolatait kitalálni, elvárásait túlteljesíteni igyekvő környezete, tanácsadói. De ő is sokat tett azért, hogy leginkább rossz cárként gondoljunk rá. Autoriter vezetővé vált, egyre csalhatatlanabbnak, a nemzet megmentőjének tartja magát. Büszke a szovjet múltra és az emberek nosztalgiáira építve helyre akarja állítani az ország nagyságát. („Oroszország és a Szovjetunió egy és ugyanaz, tehát a Szovjetunió nem tett soha semmi rosszat, s az összeomlása volt korunk legnagyobb geopolitikai katasztrófája.”) Szakított a Nyugattal, a nyugati integráció gondolatával, és direkt-indirekt külföldi beavatkozásaival egy újabb hidegháborút indított el. Pedig a Krím elfoglalása után mondott egyik beszédében kijelentette, hogy eleinte „normális” liberális európai politikus akart lenni, de a nyugati kollégái, akikben pedig megbízott, becsapták.

Zigar előző, Jevgenyij Panyuskinnal közösen írt Gazprom. Az orosz fegyver című könyve (Kalligram, Pozsony, 2008) az oknyomozó újságírás igazi csúcsteljesítménye volt az orosz politikai, gazdasági elitről, a Gazprom birodalom terjeszkedéséről.

A Putyin metamorfózisa is kézikönyvként forgatható: Zigar politikai, hatalmi játszmákról, piszkos ügyletekről tudósít, az átláthatatlan érdekhálókat fejti fel. Segít jobban megérteni Oroszországot, az egyre harciasabb Putyint és rendszerét.

(Oliver Stone: Putyin-interjúk. A Putyin-interjúk teljes szövege a dokumentumfilmből hiányzó részekkel együtt; Fordította: Seress Ákos, Alexandra, Pécs, 2017, 335 oldal)

A megmondóember — Komlós János

Komlós János, a Magyar Nemzet, majd a Népszabadság kulturális rovatvezetője, a népszerű humorista, a Mikroszkóp Színpad alapító igazgatója és konferansziéja a Kádár-Aczél korszak egyik ikonikus, befolyásos szereplője volt. Kertész Péter jó érzékkel választott hőst, mert annak személyisége és kalandos pályafutása érdekes lehet ma is. Monográfiát nem akart írni róla, mert bevallása szerint ahhoz hiányzik belőle az állóképesség, hogy „minden szösszenetet előásson a múltból. Belevágott a kutatói munkába is, de az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában és a Magyar Országos Levéltárban érdemben csak néhány alig használható dokumentumot talált. Így alakult ki, vált véglegessé a koncepciója, hogy azokat kérdezi meg, akik ismerték Komlóst, akik valaha valamilyen kapcsolatban álltak vele. Az interjú műfaji korlátai azonban megakadályozták, hogy a témában mélyre lehessen ásni: a megszólalók előítéletei, elfogultságai, hiányos információi, az évtizedek alatt megfakult emlékeik miatt megszépül vagy torzul a valóság.

Problémát jelentett, hogy jónéhányan – köztük fontos tanúk – nem vállalkoztak a beszélgetésre. Nem állt kötélnek többek között Komlós élettársa, Hofi Géza, Szilágyi György, Gera Zoltán, Gyurkó László, Nemeskürty István. Kertész (persze) sikertelenül próbált interjút kérni néhány egykori ÁVH-stól is. Így Komlós életútjának egyes szakaszai alig vagy egyáltalán nincsenek dokumentálva.

Ifjúkoráról egyedül Schweitzer József főrabbi beszél, aki együtt járt vele a zsidó gimnáziumba, majd később a Rabbiképzőbe, amivel párhuzamosan a növendékeknek a Pázmány Péter Tudományegyetemen – a rabbi diploma előfeltételeként – bölcsészdoktori címet kellett szerezniük. (Az 1943/44-es tanévben itt a III. évig jutottak). Schweitzer a gimnáziumból úgy emlékszik Komlósra, hogy kicsit „zárkózott, kicsit talán fölényes modorú, sokat olvasó, kedves, szőke fiú” volt. Okos, szorgalmas gyerek, akit sokan szerettek.

Komlósnak a politikai rendőrségnél, majd annak utódjánál, az ÁVO-nál, az ÁVH-nál töltött nyolc esztendejéről felesége nyilatkozik vázlatosan, a tényeket megszépítve. Bár annak idején ő is az ÁVH-nál dolgozott, de teljes mélységében ő sem ismerhette férje tevékenységét.

Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti levéltárában levő személyi anyaga1 szerint 1945 májusától a Politikai Rendészeti Osztály – PRO – munkatársa. 1947-ben Szegeden főhadnagyi rangban az ÁVO osztályvezető-helyettese, 1948-ben a BM ÁVH Buda környéki Osztályának vezető-helyettese, majd vezetője. 1950 februárjától az ÁVH Pécsi Osztályának vezetője, százados, majd őrnagy. Sok a panasz ellene, mert „durván és lealacsonyító módon beszélt beosztottaival.” Semmibe veszi, megalázza őket, azok rettegnek tőle. Emiatt 1951-ben leváltják, lefokozzák századossá, s Budapestre helyezik az ÁVH I/4. Osztályára alosztályvezetőnek. A Kádár-ügyben, mint a kihallgató csoport jegyzőkönyv kiértékelője vesz részt. Vezetési stílusa nem változik. Egy főnöke 1952 végén úgy jellemzi, hogy „Siránkozó, puha kispolgár, aki a kemény bírálat hatására összeomlik, letörik.” Emberi, magatartásbeli hibái, s egy kisebb anyagi visszaélés miatt 1953-ban leszerelik.

Hogy mi vitte Komlóst a kommunista pártba és a politikai rendőrséghez, és aztán mi tartotta az ÁVO-ban, ÁVH-ban, azt a kötetbe beválogatott vagy másfél tucat, részben önéletrajzi írásából, azok részleteiből csak sejthetjük: a zsidótörvények megaláztatásai, édesapja elpusztítása, a saját munkaszolgálata, bujkálása. Komlós baloldali elköteleződésében sok sorstársával osztozott, akik abban hittek, hogy a párt, az új rendszer garanciát nyújthat egy új életre, védelmet is kerestek, és nyilván egyeseket a bosszúvágy is fűtött.

Ezzel kapcsolatban érdemes idézni Konrád György Zsidókról című esszékötetének néhány gondolatából. Az író szerint jó néhány zsidó – aki nem „a zsidóság javából került ki” – beszállt a sztálinista hatalmi apparátusba. Ők balekok, cinkosok voltak, az oroszok eszközei Közép-Európa fogságba ejtésében. Ezért is, a magyar zsidóságnak a lelkére nehezedő teherként vállalnia kell „Rákosit és zsidó uszályát.” Tévedés, sőt hiba volt a liberális demokrácia helyett „zsinórmérték gyanánt” a kommunista eszmét választani, mert az a zsidóknak nem nyújthatott biztonságot. Konrád egyébként a zsidók „valláséhségével” magyarázza, hogy ha hitüket elhagyják, mindig új hitre, átfogó életstratégiára, valamilyen eszmére szomjaznak. Ezért is olyan sok közöttük a nyomasztóan értékorientált, ítélkező, szigorú vagy szarkasztikus ember, és viszont többnyire hiányzik belőlük „az erkölcsileg gyanúsba való eltehénkedés kedélyes cinizmusa.2

Komlósnak a leszerelése utáni négy esztendejére egy oldal jut, ráadásul a részletekre a feleség nem emlékszik jól. Ekkoriban műszaki fordító a Távközlési Kutató Intézetben, majd a Középgépipari Technológiai Intézetben. 1955 őszén visszaveszik a BM állományába, s 1956 márciusában aktiválják. Kinevezik a Külkereskedelmi Minisztérium Protokoll Osztályának vezetőjévé, mint SZT-(szigorúan titkos)-tisztet „a beutazó kapitalista külkereskedőkkel szembeni kémelhárító munka biztosítására.” Egy év múlva áthelyezik a Magyar Rádióba, az Irodalmi csoport vezetője lesz, de az év végén már a Magyar Nemzet kulturális rovatának munkatársa, 1958 szeptemberétől pedig annak vezetője.

Komlós élete meglehetősen mozgalmas első 35 esztendejéről, személyiségfejlődéséről, világnézete alakulásáról, zsidó identitásáról csak keveset tudhatunk meg. (Ez az 1957-ig tartó rész egyébként a könyv alig egy tizedét teszi ki.)

Számos olyan interjúalany is szerepel a kötetben, aki csak futólag, felületesen ismerte őt, s ezért (is) csak érdektelen semmiségekkel tud szolgálni. Markó Ivánnak például csupán annyi kapcsolata volt Komlóssal, hogy a Mikroszkóp Színpad egyik produkciójához koreográfiát tervezett, Pálfy József újságíró, a Magyar Újságíró Szövetség elnöke is fellépett ugyanott, Wolf Péter pedig a haknikra utaztában mindig Hofi kocsijában ült Komlóssal, és nagyon jól szórakozott.

Igazán árnyalt portrét talán csak Zoltai Gusztáv, a Mikroszkóp Színpad és Komlós titkára rajzol róla, aki hét évig dolgozott vele. Szerinte ő Aczél kegyeltje volt. Nyilván ezért, ÁVH-s múltja és belügyes kapcsolatai miatt sokat engedhetett meg magának. Zoltai úgy véli, hogy mondhatott a színpadon akármit, soha nem esett bántódása. Persze, mert „A konferansziéban elmondta a negatívumot, de rögtön megvolt a pozitív válasz is rá. […] úgy támadott, hogy közben védte is a rendszert.” Az azonban túlzás, hogy Komlóst „nem érdekelte a politikai vezetés véleménye. Kádár és Aczél minden szilvesztert a Mikroszkópon töltött. Komlós – nyilván azért, hogy minden oldalról bebiztosítsa magát – a szovjet nagykövetség diplomatáival is barátkozott, s játszott komoly szovjet darabokat is (pl. Csingiz Ajtmatov: A versenyló halála, Borisz Vasziljev: Csendesek a hajnalok), amelyekre viszont lasszóval kellett fogni a közönséget.

Zoltai Komlóst a magánéletében „elesett emberkének látja. De azért annyira nem volt élhetetlen, mert a hetvenes években Buda egyik legjobb helyén egy elegáns, úszómedencés villát építtetett magának.

Újságírói, szerkesztői, színházigazgatói tevékenységéről sokan nyilatkoznak, viszont meglehetősen keveset mondanak. Egyfajta jellemrajzot, bizonyítványt igyekeznek kiállítani róla, a pontos részletekkel azonban – hiába: az emlékezet – többnyire adósak maradnak. Lényegében azt az alaptételt variálják – rokon- vagy ellenszenvüknek megfelelően kiemelve a pozitív vagy negatív tulajdonságokat –, hogy Komlós nagyon okos, nagyon tehetséges, de igen ellentmondásos ember volt.

A vélemények annyira ellentmondásosak, mintha a nyilatkozók nem is egy és ugyanazon emberről beszélnének. (À la Karel Čapek brilliáns regénytöredéke, a Foltyn zeneszerző élete és munkássága.) Jól öltözködött – borzalmas öltönyöket hordott. Oroszul, németül, latinul, héberül, ógörögül beszélt, angolból fordított – nem tudott semmilyen nyelven rendesen. Egyesek arról vallanak, milyen szeretetreméltó, érzékeny, érzelmes ember, jó kolléga és jó barát volt. Mások viszont – például Vitray Tamás, Szilágyi János – úgy jellemzik őt, hogy nem lehetett szeretni, sőt félni kellett tőle. Szilágyit egy élő adásban folyamatosan kioktatta. Felesége azt mondja róla, hogy nem kötődött senkihez és semmihez, egykori szeretője azt állítja, gyűlölet övezte, Tamás István bizonyos vonatkozásban egyenesen démonikus személyiségnek tartotta.

Az egyet nem értés a legalapvetőbb kérdésben a legteljesebb. Kristóf Attila úgy vélekedik egykori felfedezőjéről és rovatvezetőjéről, hogy az „Aczél korszak egyik legjellegzetesebb kommunista értelmiségi figurája volt.” Ungvári Tamás szerint viszont „egyetlen percig sem hitt abban, hogy itt kommunizmus lesz, meg egyenlőség”. E. Fehér Pál, a Népszabadság kulturális rovatának vezető-helyettese, majd vezetője kijelenti, valamikori főnöke és barátja egyértelműen rendszer- és Kádár-hívő volt. Szerinte Komlóst Szirmai István a KB ideológiai titkára is támogatta. Hajdú János a párt soraiba tévedt bohémnek tartja. Aczél – Hajdú interpretálásában – Komlóst ezer százalékig megbízhatóan egy eszmerendszer és egy politikai törekvés alapkatonájának látta. Görgey Gábor: „Praktikusan ő már nem hitt a kommunizmus eszméjében”, Tamás István: „Elkötelezte magát a szocializmus eszméjének” Zoltai Gusztáv: „nemcsak hithű, de gyakorló kommunista is volt.

Komlósról és a korszakról unalomig ismert igazságok és féligazságok, közhelyek és sokadszorra ugyanazok a történetek, pletykák hangzanak el. Sok az átfedés, az ismétlés az egyes „vallomások” között. Az egyes interjúk nem adódnak össze, nem épülnek egymásra – egy helyben járunk. Ráadásul Kertész a visszaemlékezéseket tartalmilag és terjedelmileg nem vágta meg, a végleges szövegben benne hagyta interjúalanyainak a témához többnyire nem kapcsolódó önéletrajzi és szakmai fejtegetéseit. (Lakatos Ernő például 10-15 oldalon értekezik egykori munkahelyéről, a Tájékoztatási Hivatalról, annak felépítéséről, saját pályájáról és kiválóságáról.)

Kertész az interjúk mellé beválogatta a könyvbe Komlós vagy másfél tucat rövid írását, humoreszkjét, azok részleteit, a kritikáiból, művészeti írásaiból azonban nem közölt egyet sem, még idézetet sem. Pedig ezek tanulságosak: jól mutatják, hogy milyen, amikor Komlós bizonyítványt oszt, milyen szigorú és csalhatatlan, pártos és doktriner.

Herskó János Párbeszéd című filmjéről ezt írja: „a szocialista művészet tanulságait csak azok a művek szolgálhatják, amelyekben hibáik közepette és ellenére is megvan a szocialista vállalkozás szenvedélyessége és igénye.” (Népszabadság, 1963. október 13.) Az irodalmi folyóiratokban közölt „problematikus” versekkel és novellákkal kapcsolatos kritikusi „passzivitásról”: „A vitatható írások ugyanis szubjektív őszinteségüktől, sőt segítő szándékuktól függetlenül is kárt okozhatnak. Árthatnak ideológiailag, erkölcsileg, érzelmileg, akadályozhatják ingadozó, fele úton levő emberek eligazodását, sőt továbblépését és közeledését.” (Vitatható nézetek – vita nélkül, Népszabadság, 1963. március 3.)

Hurrápesszimizmus: „[…] új játék dívik most irodalomban, művészetben, szociográfiában, az egykori ’kérdezz-felelek’ helyett ’kérdezek és nem felelek!’ sem a kérdésre, sem a kérdésért. De magamért sem. Csak felvetem a problémát és félreállok, hátha valakinek a fejére pottyan. Zutty! És feltárom mélyen az ellenmondásokat, és úgy hagyom feltárva. Hátha valaki belelép. Puff! Ez most az igazi: a művészi hümmögés, a tudományos sóhajtozás, a szociografikus hulladékgyűjtés, a nemzetért érzett felelős vállvonogatás.” (Népszabadság, 1965. február 28.)

Az 1965-ös velencei filmfesztiválon – ahova szegénynek el kellett mennie – látott jó néhány nem kedvére való filmet. Tapasztalatait így summázza Ki a felelős című beszámolójában: „Valami baj van a nyugati filmművészettel? Igen. De ez a baj nem a filmből jön, csak tükröződik benne. Benne is, többek között. Ez a baj a polgári értelmiség fejéből és a polgári hatás alatt álló értelmiség szellemi, lelki állapotából, a jelenlegi bonyolult világhelyzetből, pontosabban a világ súlyos ellentmondásaira való torz reagálásból ered. […]” (Népszabadság, 1965. szeptember 19.)

Komlós okos, művelt, cinikus, kissé démoni figurának tűnik. Személyiségét azonban a könyvből nem ismerhetjük meg a maga összetettségében, életstratégiájáról és machiavellista magatartása mozgatórugóiról nem alkothatunk képet. Az alapkérdés – meggyőződéses kommunista vagy a saját pecsenyéjét sütögető, ügyes és cinikus taktikus volt-e – megválaszolatlan marad. De a háttér, a korszak légköre, a közeg mozgástörvényei is legfeljebb a pletykák szintjén jelennek meg. Kertész (láthatóan sok munkával létrehozott) oknyomozónak szánt könyve így végül is nem oszlatja a homályt.

(Kertész Péter: A Komlós, Ulpius-ház, Budapest, 2002, 472 oldal)

Gervai András - Fotó: Barakonyi Szabolcs

Gervai András (Fotó: Barakonyi Szabolcs)

– – – – – – – –

1 ÁBTL, Központi Fogyaték 2916
2 Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001, 9., 13, 49, 50. o
3 1971-ben 82 írónak haladta meg az évi jövedelme a 100.000 forintot, 24-nek pedig a 250 ezer forintot. 1973-ban Kádár havonta 15.000, az Elnöki tanács elnöke 14.500, a kormány elnöke 14.000, az Országgyűlés elnöke 13.000, egy PB-tag 12.500 forintot keresett. 1975-ben egy öttalálatos lottó nyereményért levonásokkal 2.760.308 forintot fizettek. 1978-ban az átlagjövedelem 3687 forint volt, egy Skoda 84.000 forintba, egy 54 négyzetméteres lakótelepi lakás 4-500.000 forintba került. (Valuch Tibor: Magyar hétköznapok. Fejezetek a mindennapi élet történetéből a második világháborútól az ezredfordulóig, Napvilág Kiadó, 2013, 57–63. o.)

Gervai András: Bayreuthtól Bagdadig
Kalligram Kiadó, Budapest, 2019