Harlan Coben: Hazatérsz (részlet)

Posted on 2019. augusztus 10. szombat Szerző:

0


|| 1 ||

A tíz évvel ezelőtt eltűnt fiú kilép a fénybe.
Nem szoktam hisztériázni, amint az sem jellemző rám, hogy bármin megdöbbenjek. Sok mindent láttam életem negyven-egynéhány éve alatt. Előfordult már, hogy majdnem megöltek – én pedig öltem. Tapasztaltam már oly mértékű elvetemültséget, amelyhez hasonlót a legtöbb ember nehezen felfoghatónak, ha nem egyenesen felfoghatatlannak tartana – és egyesek szerint tőlem ugyanígy láttak már ilyesmit. Az évek során megtanultam uralkodni az érzelmeimen, és ami még fontosabb, a szélsőséges helyzetekben adott reakcióimon. Lehet, hogy hamar és durván odacsapok, de soha semmit nem teszek bizonyos szintű megfontolás és céltudatosság nélkül.

E tulajdonságok, ha úgy tetszik, számtalanszor megmentették már az életemet, és azokét, akik fontosak nekem.

Igen, bevallom, hogy amikor először pillantom meg a fiút – nos, most már ugyebár kamasz –, érzem, hogy szaporábban kezd verni a szívem. Dobogó lüktetés visszhangzik a fülemben. Anélkül, hogy tudatosan rágondolnék, mindkét kezem ökölbe szorul.

Tíz év – és most mindössze ötven yard választ el az eltűnt gyerektől.

Patrick Moore – így hívják – az aluljáró betonoszlopának dönti a hátát. A válla előregörnyed. A tekintete ide-oda cikázik, mielőtt megállapodna maga előtt a repedezett aszfalton. Csutakra nyírt frizuráját régebben katonásnak neveztük volna. Egy másik kamasz kölyök strabancol még az aluljáróban. Olyan bőszen dohányzik, hogy attól tartok, valamivel megsértette a dekk. Szegecses nyakörvet és necctrikót visel, a lehető legnyilvánvalóbb egyenruhával adva mindenki tudtára jelenlegi foglalkozását.

Odafent a kocsik a lent zajló eseményekről mit sem tudva zúgnak el. A King’s Crossnál vagyunk, ahol a környék nagy részét „megfiatalították” az elmúlt két évtizedben; múzeumok és könyvtárak létesültek, ide fut be a Eurostar, és még a 9 és ¾-ik vágány táblája is felkerült, ahol Harry Potter szállt fel a roxforti vonatra. Az úgynevezett nemkívánatos elemek zöme elmenekült e személyesen lebonyolított tranzakciók elől az online kereskedelem viszonylagos biztonságába – sokkal kevesebb igény mutatkozik a kockázatos útszéli szexügyletekre, azaz, tessék, ismét az internet egy pozitív hozadéka –, de ha az ember átvág a szó szerinti és a képletes vágány túloldalára, és eltávolodik a csillogó toronyházaktól, még mindig akadnak helyek, amelyek a lepukkantság valóságos gócpontjai.

Itt találtam rá az eltűnt fiúra.

Énem egyik fele – a meggondolatlan, amelyet kordában tartok – legszívesebben átrohanna az úton, és megragadná a fiút, aki immár – ha valóban Patrick az, és nem valami hasonmás, vagy egyszerűen csak tévedek – tizenhat éves. Ebből a távolságból nagyjából annyinak is tűnik. Tíz évvel ezelőtt – nyugodtan utána lehet számolni, mennyi lehetett akkoriban –, Patrick a szupergazdag Alpine negyedben rendszeresen átjárt játszani az unokatestvérem Rhys nevű fiához.

Természetesen ez állít dilemma elé.

Ha most elkapom Patricket, ha egyszerűen átrohanok az úton, és magammal viszem, mi lesz Rhysszel? Az egyik eltűnt fiúra már rátaláltam, de mindkettőt meg kell mentenem. Ami annyit tesz, hogy életbe vágóan fontos gondosan eljárnom. Semmi hirtelenkedés. Türelmesnek kell lennem. Bármi történt is tíz évvel ezelőtt, bármilyen kegyetlenül bántak is ezzel a fiúval az emberek (a sors kegyetlenségében nem hiszek, amikor az áldozat valamelyik embertársunk) és szakították ki kőből épült udvarházuk jómódjából, hogy ebbe a mocskos, bűzös aluljáróba rángassák, amiatt aggódom, hogy ha most nem lépek megfelelően, az egyik vagy akár mindkét fiú eltűnik újra, és ezúttal örökre.

Meg kell várnom Rhyst. Megvárom Rhyst, aztán fogom, és hazaviszem mindkét fiút.

Valószínűleg két kérdés merülhet fel.

Az első: hogy lehetek ennyire biztos benne, hogy amint rátalálok a fiúkra, mindkettőt képes leszek elkapni? Mi a helyzet akkor, ha a fiúk agymosáson estek át, és ellenállnak? Mit tegyek, ha az elrablóik, vagy bárki kezében legyen is a szabadságuk kulcsa, sokan vannak, erőszakosak és elszántak?

Erre csak annyit felelhetek: felesleges az aggodalom.

A másik kérdés sokkal jobban nyomaszt: mi van, ha Rhys nem bukkan fel?

Nem jellemző rám az átgondolatlanság, ezért kidolgozok egy B tervet, ami abból áll, hogy felmérem a területet, és tisztes távolságból követem Patricket. Pontosan azon agyalok, miként valósítható ez meg, amikor valami gebasz támad.

Lassanként beindul az üzlet. Az élet a skatulyázásról szól. Ezalól ez a nyilvános vécé sem kivétel. Az aluljáró egyik részlege a női társaságra vágyó heterókat szolgálja ki. Ez a részleg a legforgalmasabb. A régimódi erkölcsök miatt, azt hiszem. Beszélhetünk nemi szerepekről, szexuális orientáltságról meg perverziókról, de a szexuálisan frusztráltak többsége továbbra is a kielégületlen heteroszexuális férfiak közül kerül ki. A bevett felállás. Élettelen tekintetű lányok foglalják el a helyüket a betonoszlopokhoz támaszkodva, kocsik érkeznek, a lányok beszállnak, elmennek velük, más lányok veszik át a helyüket. Mintha egy benzinkúti üdítőautomatát figyelnél.

A második részlegben transzneműek vagy transzvesztiták kisebb kontingensét találni az átalakulás különböző formáiban és fokain, leghátul pedig, ahol most Patrick is áll, a fiatal melegek árulják bájaikat.

Nézem, ahogy egy dinnyeszínű ingben pompázó férfi pökhendin megindul Patrick felé.

Vajon mit tennék, tűnődtem el, amikor Patrick először megjelent, ha egy ügyfél Patrick szolgálatait igényelné? Elsőre úgy tűnhet, az lenne a legjobb, ha tüstént közbelépnék. Ez látszana a legemberségesebb cselekedetnek a részemről, ugyanakkor nem veszíthetem szem elől a célt: hogy mindkét fiút hazavigyem. Az az igazság, hogy Patrick és Rhys immár tíz éve eltűntek. Isten tudja, miken mentek keresztül, és nincs ugyan ínyemre, hogy akár egyetlenegyszer újabb erőszakot szenvedjenek el, már mérlegre tettem az érveket és ellenérveket, és meghoztam a döntésemet. Értelmetlen lenne tovább rágódni ezen a kérdésen.
Ám Dinnye nem ügyfél.
Erre rögtön rájövök. Az ügyfelek senkihez sem sétálnak oda ilyen magabiztosan. Nem szegik fel az állukat. Nem vigyorognak ilyen önelégülten. És nem viselnek élénk dinnyezöld inget. Azok az ügyfelek, akik kellően elkeseredettek ahhoz, hogy ide jöjjenek kielégíteni az ösztönös vágyaikat, bűntudatot éreznek, vagy félnek, nehogy felfedezzék őket, vagy – ami a legvalószínűbb – mindkettő igaz rájuk.

Dinnye járása, testtartása és feldobottsága ellenben olyasvalakire vall, aki elemében érzi magát és veszélyes. Ha valaki ráhangolódott az effélékre, könnyen megérezheti az ilyesmit. A hüllőagyadban jelez valami primitív, belső vészcsengő: racionálisan nem igazán lehet megmagyarázni. A mai ember, aki időnként jobban aggódik a kínos helyzetek, mint a biztonsága miatt, gyakran hagyja figyelmen kívül ezt.

Dinnye a háta mögé pillant. Két másik férfi jelenik meg a színen mint Dinnye szárnysegédjei. Mindkettő drabális és terepszínű katonai gyakorlónadrágot visel, mellizmuk egykor divatos necc atlétatrikó alól fénylik elő. Az aluljáróban dolgozó másik, szegecses nyakörves fiú elszalad, amint megpillantja Dinnyét, és magára hagyja Patricket a három újonnan érkezővel.
Ajaj, ennek nem lesz jó vége.
Patrick még mindig a földre szegezi a tekintetét, gyakorlatilag kopaszra borotvált feje csillog. Észre sem veszi a felé közeledőket, mígnem Dinnye szinte beleütközik. Közelebb húzódom. Patrick nagy valószínűséggel jó ideje strichel az utcán. Ezen egy pillanatra elgondolkodom; azon, hogy milyen élete lehetett azután, hogy elrabolták az amerikai kertváros védelmező burkából, és kirakták ebbe a… nos, ki tudja, mibe?

Ennyi idő alatt viszont Patrick szert tehetett bizonyos készségekre. Lehetséges, hogy dumával ki tudja vágni magát a helyzetből. Lehetséges, hogy a helyzet nem is annyira kilátástalan, mint amilyennek tűnik. Várnom kell, és majd meglátjuk.

Dinnye egyenesen Patrick arcába nyomja a pofáját. Valamit mond neki. Nem hallom, mit. Aztán, további teketóriázás nélkül, felemeli az öklét, és egy pörölycsapás erejével vágja gyomorszájon Patricket.
Patrick levegőért kapkodva összecsuklik.
A két terepszínű ruhás, kigyúrt alak megindul a fiú felé. Most már gyorsan cselekszem.
– Uraim! – szólítom meg őket.
Dinnye és a két Terepszín egyszerre kapja hátra a fejét a hangomra. Az arckifejezésük eleinte egy Neander-völgyiére hasonlít, aki először hall valami furcsa neszt. Aztán végigmérnek, a szemük összeszűkül. Látom, ahogy mosolyra húzódik a szájuk. A méreteimet tekintve nem mondhatom különösebben impozánsnak magam. Az átlagnál valamivel magasabb vagyok, és inkább vékonydongájúnak lehetne nevezni, szőke hajam lassan őszbe csavarodik, a bőröm színe melegben porcelánfehér, hidegben kipirosodik, az arcvonásaimat – reményeim szerint „jóképű” értelemben – finomnak mondanák.

Ma halványkék, méretre szabott Savile Row-i öltöny, Lilly Pulitzer nyakkendő van rajtam, a mellényzsebemből Hermès zsebkendő kandikál ki, a lábamon méretre készített Bedfordshire cipő, amelyet az Old Bond Street legkiválóbb cipészmestere készített.
Kész ficsúr, nemde?
Amint kényelmesen megindulok a három gengszter felé, és csak azt sajnálom, hogy nincs nálam esernyő, amit a maximális hatás kedvéért pörgethetnék, érzem, hogy egyre magabiztosabbak. Ez tetszik. Általában tartok magamnál pisztolyt, gyakran kettőt is, Angliában azonban felettébb szigorúak az effélékre vonatkozó törvények. Nem aggódom. A szigorú brit szabályozás azért szép, mert így egészen valószerűtlen, hogy három ellenfelemnél lőfegyver legyen. A tekintetemmel gyorsan végigmotozom a három fickót, akadnak-e olyan testtájaik, ahová pisztolyt dughattak. Az embereim a rendkívül szűk ruhákat kedvelik, amelyek inkább magamutogatásra, mint fegyverek elrejtésére alkalmasak.
Kés talán lehet náluk – valószínűleg van is –, de pisztoly egy sem.
A kések annyira nem aggasztanak.
Patrick – feltéve, hogy valóban Patrick az – még mindig a földön elterülve kapkod levegőért, amikor odaérek. Megállok, széttárom a karomat, és a legmegnyerőbb mosolyomat villantom rájuk. A három gengszter úgy bámul rám, mintha valami érthetetlen múzeumi darab lennék.
Dinnye egy lépést tesz felém.
– Ki a picsa vagy te?
Még mindig mosolygok.
– Jobban tennék, ha most távoznának.
Dinnye Terepszín 1-re pillant a jobbomon. Aztán Terepszín 2-re a balomon. Én is odafordulok mindkét irányba, aztán vissza Dinnyéhez.
Amikor rákacsintok, a homloka közepéig szalad a szemöldöke.
– Széjjel kéne nyiszálnunk – javasolja Terepszín 1. – Apró darabokra kockázni.
Úgy teszek, mint aki megriad, és felé fordulok.
– Uramisten, észre sem vettem.
– Mi van?
– Az a terepszínű nadrág. Tényleg beleolvad a környezetébe. Mellékesen, elragadóan áll magán.
– Le akarsz fegyverezni?
– Többféle értelemben is.
Mindenki arcán – az enyémen is – egyre szélesebb a mosoly.
Megindulnak felém. Megpróbálhatom kimagyarázni magam, esetleg pénzt ajánlhatok nekik, hogy hagyjanak minket békén, de három okból sem hiszem, hogy ezzel sokra mennék. Ad egy: ezek a rohadékok minden pénzemet el akarnák venni, ráadásként a karórámat is, plusz amit csak nálam találnak. Ha pénzt kínálok, az nem segít. Ad kettő: mindegyik vért szimatol – könnyen lecsapolható vért –, és ínycsiklandónak találják a szagot. Ad három, egyben a legfontosabb ok: én is vért szimatolok.
Túl sok idő telt már el.
Igyekszem nem mosolyogni, amikor közelebb lépnek. Dinnye előhúz egy hosszú vadászkést. Ennek örülök. Nincsenek erkölcsi fenntartásaim az olyanokkal szemben, akikről egyértelműen látom, hogy gonoszak. De jó érzés tudni, hogy azoknak, akik efféle önigazolásra vágynak ahhoz, hogy „szerethetőnek” tűnjek a szemükben, nyugodtan mondhatom, hogy elsőként a gengszterek rántottak fegyvert, ezért szigorúan önvédelemből cselekedtem.
Mégis adok nekik egy utolsó esélyt, hogy visszakozzanak.
Egyenesen Dinnye szemébe nézek:
– Most kellene elmenniük.
Ezen mindkét izompacsirta Terepszín elneveti magát, Dinnye mosolya azonban lassan lehervad az arcáról. Tudja. Látom. A szemembe nézett, és tudja.

Ami ezután jön, másodpercek alatt lezajlik.

Terepszín 1 rám ront, behatol a személyes terembe. Nagydarab férfi. Szembekerülök gyantázott és tökéletes izomtónusú mellével. Lemosolyog rám, mintha valami finom falat lennék, amit egészben bekaphat.
Nincs okom halogatni az elkerülhetetlent.
A markomba rejtett borotvával elmetszem a torkát.
Vér spriccel felém szinte tökéletes ívben. A fenébe! Most vissza kell mennem a Savile Row-ra.
– Terence!
Terepszín 2 az. Némi hasonlóság fedezhető fel kettejük között, és ahogy felé csusszanok, eltűnődöm, vajon testvérek-e. A gyásza kellően ledermeszti ahhoz, hogy elképesztően könnyedén hidegre tegyem, de nem hiszem, hogy sokat segített volna rajta, ha felkészültebben várja a támadást.
Jól bánok a borbélyborotvával.
Terepszín 2 ugyanúgy végzi, ahogy a drága Terence, valószínűleg a fivére.
Így marad Dinnye, szeretett vezérük, aki valószínűleg azzal tett szert státuszára, hogy valamivel brutálisabb és ravaszabb elesett bajtársainál. Dinnye bölcsen már akkor akcióba lendült, amikor megszabadultam Terepszín 2-től. A szemem sarkából észreveszem a magasból felém sújtó vadászkés villanását.
Ezzel hibát követ el.
Nem szokás így, felülről lecsapni az ellenfélre. Túl könnyű hárítani a mozdulatot. A megtámadott időt nyerhet, ha lebukik, vagy védekezőn maga elé kapja a karját. Azt tanítják, hogy amikor golyót eresztünk valakibe, a törzs középtájékára lőjünk, ezért ha nem céloznánk eléggé pontosan, akkor is eltalálhatunk valamit. Fel kell készülni az esetleges hibákra. A késre ugyanez igaz. A szúrást a lehető legközelebbről kell indítani. Testközépre kell célozni, hogyha az ellenfél elmozdulna, még mindig megsebezhessük.
Dinnye nem ezt tette.
Lebukom, és az alkaromat használom, ahogy az imént mondtam, a döfés kivédésére. Aztán behajlított térddel megpördülök, és borotvával támadok a hasára. Nem várom meg a reakcióját. Feljebb rántom a kezem, és ugyanúgy végzek vele, mint a másik kettővel.
Amint már említettem, az egésznek pár másodperc alatt vége.
A repedezett aszfalton egyre növekvő, sötétvörös tócsák. Egy másodpercet adok magamnak, nem többet, hogy kiélvezzem az adrenalinlöketet. Mindenki ezt tenné, ha nem színlelne mást.
Patrick felé fordulok.
De a fiú már eltűnt.
Balra nézek, aztán jobbra. Ott szalad, már majdnem eltűnt a szemem elől. Utánairamodom, de hamar rájövök, hogy értelmetlen. A King’s Cross pályaudvar, London egyik legforgalmasabb vasútállomása felé tart. Az állomáson lesz – ahol rengetegen nyüzsögnek –, mielőtt beérhetném. Csurom vér vagyok. Hiába végzem jól a munkám, ellentétben Harry Potterrel, aki tényleg a King’s Cross pályaudvarról indult Roxfortba, nekem nincs láthatatlanná tevő köpenyem.

Megtorpanok, hátranézek, kiértékelem a helyzetet, döntésre jutok.
Elszúrtam.
Ideje felszívódnom. Nem aggódom amiatt, hogy a biztonsági kamerák felvették volna, amit tettem. A nemkívánatos elemek jó okkal választanak ehhez hasonló helyeket. Távol vannak a kíváncsi tekintetektől, még a digitálisaktól és elektronikusaktól is.

De mégis. Elcsesztem. Ennyi év, ennyi hasztalan keresgélés után végre találtam egy nyomot, és ha most elveszítem…
Segítségre lesz szükségem.
Elsietek, és megnyomom az 1-est a gyorstárcsázómon. Majdnem egy éve nem tettem már ilyet.

Harlan Coben

A harmadik próbálkozásra veszi fel.
– Halló?
Amikor meghallom a hangját, hiába acéloztam meg magam, egy pillanatra megszédülök. A számomat nem jelzi ki a telefonja, ezért fogalma sincs, ki lehet az.
– Nem inkább „lökjed”? – kérdem.
Hallom, hogy levegő után kapkod.
– Win? Te jó ég, hová tűntél…?
– Láttam – szakítom félbe.
– Kit?
– Gondolkozz!
A másodperc törtrészéig tartó szünet.
– Várj csak, mindkettejüket?
– Csak Patricket.
– Ejha.
A szemöldökömet ráncolom. Ejha?
– Myron?
– Tessék!
– Londonba kell repülnöd, amilyen gyorsan csak tudsz! Szükségem van a segítségedre.

Fordította: Galamb Zoltán

Harlan Coben: Hazatérsz
Jaffa Kiadó, Budapest, 2017