Szándékország szép, de ki fogja felépíteni? | Kálmán Olga: Szeretemország

Posted on 2019. július 16. kedd Szerző:

0


Cserhalmi Imre |

Úgy látszik, egyoldalúan értelmeztem a II. századi Terentianus Maurus híres mondását arról, hogy a könyveknek is megvan a maguk sorsa (habent sua fata libelli). Azt véltem, hogy ez a megjelenésük utáni időszakra, tehát a könyv utóéletére vonatkozik: olvassák-e későbbi generációk, változik-e az érdekessége és értéke. Viszont az alább bemutatandó könyvnek már a megjelenése előtt sajátos sorsa lett.

A szerzője ugyanis megpróbálkozott a politikusi pályával, ezért a könyvét lehetetlen csupán újságírói produktumként olvasni. A több mint 200 oldalas interjú alanya pedig nemrégiben vitathatóan ósdi felfogását hangoztatta a gyermekfenyítés tárgyában, ráadásul meglehetősen ügyetlenül magyarázkodott a nézetei által keltett viharban; ezért bennem már a könyv olvasása előtt gyengült az elismerés, amelyet a „velejéig korszerűen” gondolkodónak hitt ember iránt tápláltam. Természetesen mindenki minden könyvet valamiféle prekoncepcióval vesz kézbe, gyakran ez a motorja az érdeklődésnek, de hogy egy alapvetően politikai tárgyú könyv szinte azonnal az aktuálpolitika sebes örvényébe csöppenjen, ez ritka eset. És ezért is tanulságos.

Beszélgetőkönyvként jelölik meg a műfaját, de a tartalom mintegy háromnegyedéig nem az, csak óriás méretű interjú. Kálmán Olga, a nagy tehetségű, joggal híres tévés kialakította a készséges alákérdezés sajátos változatát: ironikus megfogalmazásokkal leplezi, tolja el magától az elfogultságát, így a neki eleve rokonszenves interjúalanyokkal szemben is az objektivitás látszatát kelti. Néhány jellemző példa formuláiból: „Na, várjon csak…,” „Na, menjünk sorjában”, „Hát, az se kevés”, „Azért bizonyos esetekben van az a pénz… vagy ez kizárt?”

Félreértés ne essék, nem a modorral, még csak nem is a – szakmai rutinban kikerülhetetlennek látszó – modorossággal van igazán bajom. Hanem azzal, hogyha ezeket a megszólalásokat (s még inkább az álkérdéseket) kivesszük a szövegből, az végtelen monológgá „fajul”, ami egyébként nagyszerű műfaj, de interjúként tálalva szimpla megtévesztés. Márpedig ha a kérdésnek nincs tartalmi funkciója, akkor mindössze tipográfiai-tördelési lehet. Írásban ez könnyebben érzékelhető, mint a rádióban vagy tévében, de a legtöbb rádiós és tévés sok más mellett ezt a különbséget sem érti, ezért is tudnak nagyon kevesen írni közülük.

Amint Kálmán nagyjából a könyv utolsó negyedében valódi beszélgetőtárssá válik, tehát kifejtett véleménye, története van, tartalmassá válik a jelenléte, izgalmassá a szöveg. Ráfér ez a változás a könyvre, amelyben a főszereplő személyiségében és pályafutásában rejlő lehetőség nem tud igazán markáns olvasásélménnyé válni. Megtudható róla sok érdekesség, például, hogy ő szerzetesnek, a felesége apácának is készült, hogy öt gyerekkel, mindössze némi megspórolt pénzzel, de mindenféle egzisztenciális megfontolás és garancia nélkül költöztek Amerikába, hogy „megvilágosodásélmény” nyomán vállalt politikai szerepet, hogy a hatodik gyereket azért vállalták, mert szépen beillenék a kertjükbe, a hetediket azért, mert ki akarták próbálni az otthonszülést. Hogy Lázár Jánostól nagy fizetést kapott volna valamiért, hogy Volner Jánosról miért lesújtó a véleménye, hogy olyan Fideszt akar létrehozni, amelyik nem lop, hogy „belülről” hallotta a „talapzat reccsenését”, amikor a szovjet katona szobrát elszállították a helyéről Hódmezővásárhelyen.

Terentianus híres mondatának csak az egyik felét szokták idézni, jóllehet a teljes mondat így kezdődik: pro captu lectoris, vagyis: az olvasók felfogásától/képességeitől függ – mármint a könyvek sorsa. Így van ez most is: a mai és itteni olvasók számára ez a könyv lényegében politikai vitairat és székfoglaló. Annak viszont erőtlen és kevésbé érdekes. Túl sok benne az általánosítás, a közhely, a többször ismételt üresjárat. Az a várakozásunk, hogy a nagy sikerrel debütált, kezdő politikus valami igazán eredetit, figyelemkeltőt, mozgósítót tud mondani, az oldalak többségében hiábavalónak bizonyul. „Le kell váltani, mindent a maga idejében, (hogy) megmutassuk a helyes irányt” – ezeken érdemben alig-alig, mindössze egy-két témában jut tovább. Éppen abban kellene Márki-Zay Péternek jeleskednie, hogy a valóság sűrűjéből nagy számban és meggyőző erővel felmutatja tevékenysége és tapasztalatai konkrétumait, amelyekkel hozzá tud tenni valamit ahhoz a képhez, amelyet róla, a városáról, a mozgalmáról stb., eddig is ismertünk. A várthoz képest arányaiban sokkal kevesebb a konkrét tapasztalat, történet, küzdelem, több ezek esszenciája, tanulsága, több a szándék, a moralizálás, és kevesebb a cselekedet, a politizálás. Mintha a könyv azt akarná sugallni, hogy egy karizmatikus politikust mutat be, ám csak a dilemma marad meg: vagy a karizma hiányzik vagy az írás- és szerkeszteni tudás.

Tudom, óhatatlanul egyoldalúnak látszik az értékelés valamely kiragadott idézettel, de megkockáztatom. A 126. oldalról: „Ha a sok rossz helyett szeretettel töltjük meg a lelkünket, szerető emberekké válunk. Ha lelkileg kiegyensúlyozott, boldog közösség él egy országban, akkor az egy szerető és szerethető országgá válik. Én ebben hiszek, ilyet szeretnék, egy Szeretemországot.” A 139. oldalról: „Teljesen mindegy, hogy ki milyen ideológiában hisz, mindenki számára az emberi társadalom alapja a szeretet, az összetartás, az elfogadás kell hogy legyen.” Nem tudom eldönteni, hogy egy vasárnapi prédikátor, egy naiv ábrándozó, egy történelmen kívül lebegő családapa szavai ezek, bár szépek, az kétségtelen. Az utóbbi feltételezést erősíti az a sokadszor kifejtett véleménye, hogy számára se a Jobbik – amelynek a megválasztását elsősorban köszönheti –, se a baloldal. Hanem?!

Amikor egy politikustól arról hallok lelkes és láthatóan mélyen átélt, érzelmes szövegeket, hogy milyen országot szeretne-akarna, akkor gyakran felmerül bennem a gyanú: azért beszél erről nagy élvezettel, mert a hogyanról nincs igazán szakszerű tudáson alapuló, reális, a gyakorlat próbájára hitelesen felkészült gondolata. Az ábrándozás szép és hatásos, de – már Vörösmarty Mihály megírta – „kancsalul, festett egekbe” néz.

Lehet, hogy egy jobban kivitelezett írásban Márki-Zay Péter hatásosabban bizonygatná, hogy a számára történelmileg adott politikai erőtér negligálásával, föléje kerülésével képes a társadalmi-közéleti állapotok radikális megváltoztatására, de akkor sem hinnék neki. Mert igaz ugyan – mondta az egykori aforista –, hogy a történelmet az ember alakítja, de azok között az adott viszonyok között, amelyekbe beleszületik.

Mindezekkel együtt őszintén kívánom a könyv sikerét, mert nemes szellemisége, sok konstruktív szándéka, emberi tisztasága akkor is vitathatatlan, ha jobb az ügy, mint a teljesítmény.

Kálmán Olga

Kálmán Olga: Szeretemország
Beszélgetőkönyv Márki-Zay Péterrel
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2019
216 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 3199 Ft,
ISBN 978 963 293 9254

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Képzeljünk el egy országot, egy olyan helyet, ahol szeretünk élni. Nem azért szeretjük, mert minden az ölünkbe hullik és nem azért, mert kevés munkával jól lehet keresni, vagy mert nem kell tanulni.
Egy olyan hazára gondoljunk, ahol megbecsülik a munkánkat, ahol biztonságban tudjuk a családunkat, ahová szívesen várunk újabb gyermekeket és ahol nyugodt légkörben teremthetjük meg nekik azokat a feltételeket, amelyek között fel is tudjuk őket nevelni. Egy olyan országot képzeljünk el, ahol nem aggódunk azért, hogy mi lesz, ha a szüleik kiesnek a munkából és nem rettegnek, hogy hová mehetnek majd vissza dolgozni. Ahol természetes, hogy minden gyerek a neki megfelelő óvodába, iskolába, egyetemre járhat. Ahol a gyerek, ha buszsofőr lesz, boldog lesz, ha kutató, akkor is. Ahol nem aggódunk a sorsukért, mert ha akarjuk, mindent meg tudunk teremteni ahhoz, hogy ők biztonságban éljenek. Ehhez persze az kell, hogy a szülei és minden állampolgár érdemben beleszólhassanak a sorsuk alakulásába. Mindannyiunkéba. Ez egy álomország? Nem! Egy akaromország. Egy igazi szeretemország.
Kálmán Olga új könyvében erről a hazáról beszélget Márki-Zay Péterrel. Beszélgetnek, vitatkoznak egészségügyről, gazdaságról, demokráciáról – és mindenről, ami azt veszélyezteti. Arról, hogy most hol élünk, és hogyan tehetjük mi magunk olyanná Magyarországot, amilyenné igazán szeretnénk.