Nógrádi Gergely: Az emberszerelő (részlet)

Posted on 2019. július 5. péntek Szerző:

0


­Az emberszerelő

Félt. Hogyne félt volna? Már maga a böhöm nagy, piszkosfehér épület a „százezerhúsz” ablakával ijesztő volt. A délutáni napfény szikrát hányt a műanyag keretes üvegtáblákon, de ez kicsit sem tűnt szépnek, vidámnak vagy szemkápráztatónak. Ahogy az utca túlsó oldaláról figyelte, a ház inkább olyannak tetszett, mint ami elnyeli az arra járó embereket, és többé nem is ereszti ki őket.

Butaság, persze, hisz amíg arra várt, hogy zöldre váltson a lámpa, nemcsak be, de kilépni is látott embereket. Mind idegesek, szomorúak, nyúzottak voltak. A ház csinált velük valamit, hogy ilyenek lettek, neki mégis muszáj volt bemennie.

A lámpa zöldre váltott, ő mégsem lépett le azonnal a járdáról. Előbb balra nézett, ahogy tanulta, és csak mikor az a piros autó, ami a legközelebb volt, már megállt, akkor tette lábát a zebrára. Félúton aztán megtorpant – csak okosan, nyugodtan! –, és jobbra nézett, arról jön­-e autó. Nem jött, hát ment tovább, és végül megérkezett a ház elé.

A fehérre mázolt, boltíves kapu pont olyan volt, mint a szörnyek szája. A szörnyeké, akik NEM laknak az ágya alatt. Mégis, ha az ajtószárnyak hirtelen kinyílnak, hogy mögülük egy irtózatos méretű, bíborszínben játszó, ragacsos nyelv a járdára hengeredve benyalja őt, nem csodálkozott volna.

Az ajtó egyik szárnya valóban kinyílt. Két fiatal lány lépett a ház elé. Mindketten vékony, fehér egyenruhát és kardigánt viseltek. Nem mentek sehová, behúzódtak a kapualj melletti beugróba, és rágyújtottak. Nézte őket. Az egyik szép volt, a másik csúnyácska. Fújták a kékesszürke füstöt, és dideregve nevettek.

Ha a két lány, akik az épülethez tartoztak – ez kiderült fehér egyenruhájukból –, nem nevetett volna, talán sosem mer belépni a kapun. A lányok vidámsága azonban megnyugtatta, hát nem tétovázott tovább. Ráadásul szerencséje volt, nem kellett a hatalmas, ormótlan kilinccsel küszködnie, mivel épp bement valaki, és neki sikerült a lassan csukódó kapuszárny mellett elcsusszanni.

Az üvegkalickára viszont nem számított. A kongó lépcsőházra, a vállmagasságig fehér csempés, attól följebb zöld olajfestékkel bemázolt falakra és a fura, csípős szagra igen, de a kalickára és a benne ülő ronda vénemberre nem. Tudta, ha beszélnie kell a portással, sosem jut beljebb. Pedig neki muszáj, nincs más választása.

Megint szerencséje volt. A kicsi, kényelmesen berendezett üvegkalickában ücsörgő férfi már épp felfigyelt volna rá, mikor az egyik folyosóról két ember érkezett. Lassan jöttek, egymásba kapaszkodva. Öregek voltak, vagy legalábbis öregségszag lengte körül őket. Az egyik – a bácsika – csíkos házi köntöst viselt, melynek alsó széle alól műanyag tasak fityegett elő, benne barnásvörös folyadék lötyögött. A nénike utcai ruhában volt. Belekarolt a bácsikába, és megállás nélkül csacsogott.

Ők ketten terelték el az üvegkalickában ücsörgő, morc férfi figyelmét, így sikerült észrevétlenül besurrannia. Ahogy az első emeletre ért, már tudta, hogy többé senki, csakis a saját félelme állíthatja meg.

Azért a végtelenül hosszú folyosók, a távolról hallatszó, mégis ijesztően közeli ajtócsapódások, kiáltások és fémes zörgések meg az a mindent átjáró, borzalmasan szúrós szag megijesztették. A fal mellett haladt, senki útját nem keresztezte, és senkinek nem nézett a szemébe, de azért nem is bujkált. A folyosókat lezáró lengőajtóknál kivárta, míg jön vagy megy valaki, aztán átsurrant a kínálkozó résen. Közben a falon és a fehér ajtókon elhelyezett táblácskákat olvasgatta. Nehezen ment, mivel a legtöbb felirat számára teljesen ismeretlen, sosem hallott és rettentő nyakatekert szavakból állt. Végül elő kellett vennie a kartonlapocskát, amit előző nap a Táncos Márk nyomott a kezébe.

– Nesze – mondta Márk. – Látod, ez az ő névjegykártyája. Keresd meg, biztos tud segíteni. Az anyut is ő szerelte meg, és jobb, mint új korában.

A Márk egyébként hülye, és sokszor szemét is, de ez a kártyás dolog igazán rendes volt tőle. Fura fiú. A szünetekben sokszor verekszik, meg üvöltözve rohangál az udvaron, és az sem érdekli, ha az igazgatói irodába ráncigálják. Röhög, és senkit nem szeret. Azt, hogy vele baj van, mégis észrevette, aztán ügyesen ki is szedte belőle a titkát, és végül ellopta neki a kártyát.
Fura fiú, na.
A nevet viszont, amit az egyszerű kis fehér lapocskáról olvasott le, sehol nem találta. Az épület túl nagy, a folyosók egyformák és végtelen hosszúak, a betűk pedig rettentő kuszák voltak.
– Hát te?!
A lány fehér köpenyt viselt, mely egészen átlátszónak tűnt az ablakokon beáradó napfényben. Most nem volt rajta kardigán, de a cigiszagú leheletről azonnal felismerte, hogy az egyik nevetőssel van dolga.
– Keresel valakit? – kérdezte a lány. – Muti csak!
Elvette a névjegykártyát.
– Ja, hát ő nem ezen az osztályon dolgozik – mondta a lány, és mosolyogva a kezét nyújtotta. – Gyere, odakísérlek. Beszélni tudsz?
– Köszönöm – felelte kissé sértődötten, de azért megfogta a lány kezét.

Egy emelettel lejjebb kellett menniük, és az óriási liftben két másik ember is velük utazott. Az egyik zöld ruhás, mulatságos gézsapkát viselő, nagydarab fiú volt. Folyton az őt kísérő lány fülébe duruzsolt, egyszer óvatosan még a fenekét is megérintette. A lány kuncogva húzódott el, csípőjével a gurulós ágynak ütközve, amin egy nagyon ráncos arcú, ősz hajú néni aludt nehezen szuszogva.

A folyosó, ahová mentek, pont olyan volt, mint az összes többi, csak itt másféle plakátokat ragasztottak fel a falra.
– Ide ülj le – mondta a lány, majd a szemközti, csukott ajtó ra mutatott. – Ha majd kijön onnan valaki, szólj neki, hogy te is ide vársz. Menni fog?
– Persze – felelte, és visszavette a felé nyújtott névjegykártyát.
– Ügyes légy – mosolygott rá a cigiszagú lány, majd megsimogatta a haját. – Hány éves vagy?
Ő a fal mellett sorakozó műanyag székek egyikén ülve félrebillentette a fejét. Nem szerette, ha ilyesmit kérdeznek tőle, de azért válaszolt, mert a lány rendes volt vele.
– Decemberben leszek nyolc.
– És egyedül jöttél ide?
Bólintott.
– Ugye tudod, hogy a doktornő csak felnőtteket gyógyít? – nyaggatta tovább a lány.
– Tudom – hazudta.
– Hát… – A lány, aki eddig előtte guggolt, most tétován felegyenesedett. – Ha valami gond adódna, keress meg odafönn.
– Köszönöm – mosolygott rá a cigiszagúra, hogy az megnyugodjék végre. – Nem lesz semmi baj.
Pontosan harminc percet kellett várnia. A falon kattogott egy kerek óra, onnan tudta, mennyi idő telt el. Közben emberek jöttek­mentek a folyosón. Akadt közöttük fehér köpenyes és civil ruhás is, de szerencsére senki sem törődött vele. Nyugodtan, csendben ült, nem volt vele semmi gond, szóval békén hagyták. Ő közben többször is ellenőrizte, hogy jó helyen jár­e. Leolvasta a kártyán szereplő nevet…
Dr. Gerecs Júlia
…és összehasonlította az ajtón lévővel…
Dr. Gerecs Júlia
Stimmelt.
Ezután következett a név alatti szó, amit rettentő nehezen tudott csak kibetűzni.
pszi-cho-ló-gus
Az ajtón is ez állt, így aztán nem nyugtalankodott tovább.
– Csókolom! – mondta a nőnek, aki végül kilépett az ajtón.
– Sze… Szervusz, kislányom – zihálta a néni, aki épp a kabátját húzkodta fel a vállára, majd a lift felé indult. Gyűrött, kövér arcán még nem száradtak fel a könnycseppek.
– Hát te?! – szólt az ötven körüli nő, aki a távozó néni után be akarta húzni az ajtót. Úgy tűnt, mikor végre észreveszik, a házban dolgozók közül mindenki ugyanazt kérdi tőle.
A kislány szó nélkül átadta a névjegykártyát. A nő, aki civil ruhát viselt, hosszan tanulmányozta a cirádás betűket, majd megnézte a lap hátulját is, amin nem volt semmi.
– A doktornővel szeretnél beszélni?
– Igen – felelt a kislány, és hogy jelezze szándéka komolyságát, hozzátette: – Muszáj.
A nő homlokát ráncolva előbb ismét a kártyát, majd őt, végül pedig a folyosót vizslatta. A műanyag székeken nem ült senki, ami valóságos csoda volt, és a nő mindig is hitt a jelekben.
– Időpontod persze nincs – mondta mégis. – A doktornőhöz időpontot kell kérni.
– Akkor kérek – nézett fel rá a kislány, majd észbe kapva még hozzáfűzte: – Szépen.
A nő elmosolyodott, ajkán a túl sok rúzs ráncai kisimultak.
– Most megfelel neked?
– Igen – bólintott a kislány. – A most jó lesz.
Gerecs Júlia meghökkentően fiatal volt. Csupán öt éve praktizált, pályája elején tartott, ám jó híre gyorsan terjedt, így szinte ki sem látszott a munkából. Szüksége is volt erre, hisz míg a szakmájában sikeresnek mondhatta magát, a magánélete romokban hevert. Mondják, a cipész lábbelije mindig lyukas, úgyhogy Gerecs Júlia ezen nem is csodálkozott különösképpen.
– Nocsak, Marika, meglátogatta az unokája? – kérdezte, mikor a kislány az asszisztensnővel együtt belépett a napfényes szobába.
– Nekem nincs unokám, doktornő – felelt állát felvetve a rúzsos ajkú. – A fiam még csak tizenhat éves.
Júlia tudta, hogy hibázott, de hirtelen semmi szellemes vicc, kedves megjegyzés nem jutott eszébe, amivel kiköszörülhette volna a csorbát. Inkább a kislányra koncentrált, aki piros kabátjában, pisze orrával és két szépen font, szőke copfjával önmaga gyerekkori énjére emlékeztette. Gyorsan felállt az íróasztal mögül, megkerülte, és felnőtt módra kezet nyújtott a pöttöm jövevénynek.
– Szervusz – mondta. – Én Gerecs Júlia vagyok. Elárulod a nevedet?
A kislány meglepő határozottsággal fogadta el és rázta meg a felkínált kezet.
– Bán Katinkának hívnak, és az emberszerelőt keresem.
A különös szó – emberszerelő – valahogy megállt a levegőben. A két felnőtt tudta, hogy most nem szabad nevetni, pedig annyira jó volna.
– Emberszerelő? – ismételte lassan, megfontoltan Júlia, és leguggolt a kislányhoz. – Az meg miféle szerzet?
– Olyan, aki rendbe teszi a dolgokat itt – mondta Katinka, és mutatóujjával a homlokára bökött.
A doktornő akaratlanul is az asszisztensnőre pillantott, mintha a szobában lévő egyetlen felnőtt segítségére volna szüksége. Marika lebiggyesztette rúzsos ajkát, és vállát felvonva jelezte, hogy mukkot sem ért abból, amit a gyerek beszél.
– Talán valami zűrzavar van – Júlia finoman megbökte a kislány homlokát – itt?
Katinka elmosolyodott. Már tudta, hogy jó helyen jár. Táncos Márk valóban fura fiú, de a lehető legjobbat tette vele, mikor elcsórta neki azt a névjegykártyát.
– Itt nincs – mondta. – A papám fejében romlott el valami.
A doktornő tekintete hirtelen kihűlt és jéggé keményedett, miként télen a Városligeti­tó víztükre.
– Értem – sóhajtotta, majd az asszisztensnőre pillantott. – Marika, hányan várnak odakinn?
– Különös, doktornő, de egy lélek sem. Mióta itt dolgozom, ilyen még soha…
– Rendben – állt fel Júlia. – Ha mégis jönne valaki, adjon neki időpontot, vagy irányítsa át Kardos doktorhoz. Mi most Katinkával beszélgetni fogunk.
Az asszisztensnő távozott, Júlia pedig lesegítette a kislány kabátját, majd a kanapé előtti vastag, puha szőnyegre ült vele.
– A papád tudja, hogy itt vagy? – kérdezte aztán. Katinka a fejét rázta, két szőke varkocsát úgy libbentve, mint angyalok a szárnyukat. – Jó. Akkor most mondd el nekem pontosan, hogy miért jöttél.
– Folyton szomorú – vágott bele a kislány.
– Mármint a papád?
– Igen. Mióta a mama meghalt, egyszer sem nevetett.
– Mikor halt meg a mamád?
Katinka lehajtotta a fejét, és az ujjain számolgatott, majd kibökte.
– Két éve, vagyis… – újra számolt. – Kicsivel több.
– És a papád azóta egyetlenegyszer sem nevetett?
– Igaziból sosem. Persze mosolyog néha, mikor vicceset mondok, vagy táncolok, de a nevetés nem megy neki. Valami elromlott idebenn. – Katinka ismét a homlokára bökött, és a tekintetében könyörgés, remény és félelem ült. – Meg tetszik tudni szerelni azt, aki sosem nevet?
Gerecs Júlia torka összeszorult, de az arcán megjelenő óvatos mosoly elfedte igazi érzéseit.
– Megpróbálhatom – mondta. – Csakhogy ahhoz a papádnak el kéne jönnie hozzám.
A kislány hirtelen felállt, és a kabátjáért nyúlt.
– Mikor? – kérdezte közben. – Ja nem, bocsánat, tudom: odakinn, a másik nénitől kell időpontot kérni.
A doktornő még sosem látott ilyen apró gyerektestben ekkora magabiztosságot.
– El tudod hozni a papádat? – kérdezte őszinte ámulattal.
– Mi nagyon szeretjük egymást – mondta Katinka, lepillantva a szőnyegen ücsörgő Júliára, aki hirtelen úgy érezte, hogy megcserélődtek a szerepek, és most ő a gyerek, a kislány pedig a felnőtt. – Majd fogom a kezét, amíg ideérünk, akkor biztos nem fog félni a doktor nénitől.

Apa és lánya egy héttel később pontosan érkezett. Mikor a könnyes arcú, idős néni kilépett a rendelőből, ők már a műanyag székeken ültek. A férfi idegesen feszengve, a kislány lábát lógázva, ragyogó arccal köszöntötte Marikát.
– Gyere, apu – fogta meg a férfi kezét. – Ide most be kell menned. Én megvárlak idekinn.
Gerecs Júlia hitt az első benyomás fontosságában, és most egyáltalán nem azt kapta, amire számított. A férfi alig néhány évvel volt idősebb nála, és nemrég még nagyon jóképű fickó lehetett, ám a külsejéről, kopott öltönyéről, gyűrött ingéről, homloka közepén a két mély, függőleges ráncról tisztán látszott, hogy egyedülálló apa, akiről senki nem gondoskodik.
– Doktornő, én nem értem ezt az egészet – vágott rögtön a közepébe, miután leült. – Katinka ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjek ide, ahol majd… Hogy is mondta?
– Megszerelik? – tippelt Júlia.
– Tessék? Ja igen, persze, a fejemet!… – A férfi arcán keserű mosoly suhant át. – A kislányom szerint elromlottam, de hát tudja, milyenek a gyerekek.
– Nem tudom – mondta a doktornő. – Én kizárólag felnőttekkel foglalkozom.
A férfi, aki egyébként Bán Ferencként mutatkozott be, zavartan tárta szét a karját. – Hát… Itt vagyok, bár nem értem, miért.
– Katinka szerint maga depressziós.
– Hogy én? – csodálkozott a férfi. – Szerintem Katinka nem is ismeri ezt a szót.
– A tüneteket viszont igen. Azt mondta nekem, hogy a papája biztos elromlott, mivel már régóta nem tud nevetni.
Ferenc kőmerev arccal, dermesztő szomorúsággal nézett a doktornőre.
– Ez igaz – mondta hosszú hallgatás után. – A nevetés már két éve nem megy, de alig hiszem, hogy ezen a mai látogatásom itt változtatni tudna.
– Nem, azt én sem hiszem – értett egyet Júlia. – Viszont a kislánya kedvéért mégis eljött.
– Mert láttam rajta, hogy ez nagyon fontos neki. Tudja, mi már csak ketten vagyunk egymásnak. A feleségem… Katinka biztos elmondta. Itt nincs mit tenni, őt senki nem hozhatja vissza az életbe.
– Magát viszont igen.
A férfi arca megrándult. Gondolkodott kicsit, nézte Júlia szép, tiszta, nyílt tekintetét, majd hirtelen felállt.
– Bocsásson meg, hogy ezt mondom, de én sosem hittem a pszichológiában, a kanapén való heverészés jótékony hatásában meg hasonlókban. Katinka meg fogja érteni…
– Nem, kedves Ferenc, nem fogja – vágott a szavába Júlia, golyóstollát az üres jegyzettömbre dobva. – Annyit lát majd, hogy a papája, akit elhozott a… az emberszerelőhöz, éppoly hibásan sétál ki innen, mint ahogy bejött. Csalódni fog bennünk, sőt, az egész világban, hisz jelenleg maga jelenti neki a mindenséget.
– Akkor ez egy igazán faramuci patthelyzet – jelentette ki a férfi, és ismét elmosolyodott, ám ezúttal nem keserűen, inkább csodálkozva.
– Hogy érti ezt?
– Itt vagyunk ketten, összezárva ebben a barátságos szobában… Akarom mondani, rendelőben, azért, hogy maga megszereljen engem, én azonban nem hiszek a pszichoterápiában, tehát…
– Tehát ki akar menni azon az ajtón, hogy többé vissza se jöjjön – segített Júlia.
– Csakhogy nem tehetem, mert azzal összetörném a kislányom szívét.
Sokáig hallgattak. Mindkettőjüknek időre volt szüksége ahhoz, hogy rendezzék a gondolataikat. Végül Júlia hátradőlt a székében, és ismét kezébe vette a tollat.
– Tudja, mit, Ferenc?!
– I… igen? – A férfi úgy rezzent össze, mint aki mély álomból riad.
– Kössünk titkos alkut – mondta a doktornő. – Maga járjon el hozzám hetente egyszer, ahogy Katinka szeretné, én pedig nem fogom kezelni magát. Így a kislánya megnyugszik, látván, hogy a szerelés folyamatban van, és egy idő után elfeledkezik az egészről.
– Heti egy óra? – A férfi különös, a nevetésre csak halványan emlékeztető, halk hangot hallatott. – És mit fogunk csinálni?
Júlia lebiggyesztette az ajkát.
– Hozzon magával könyvet, én pedig végre utolérhetem magam a papírmunkában. Nos, mit szól, áll az alku?
Hét nappal később Ferenc a Harmonia caelestis egy példányával ücsörgött a sarokban álló bőrfotelben, míg Júlia az orvosi kartonjait rendezgette. Mindketten szörnyen érezték magukat, de a folyosón várakozó kislány közelsége erőt adott nekik a kínos komédiához. Tizennégy nappal később a doktornő megkérdezte, jó­-e a könyv, Ferenc pedig hosszan fejtegette Esterházy nyelvi zsenijét, mely önmagában egyszerre élet, derű és bölcselet. Huszonegy nappal később a férfi elfelejtett könyvet hozni a „kezelésre”, hát beszélgettek kicsit. Semmi különös téma nem merült fel. Júlia mesélt a Balaton partján töltött gyerekkori nyarakról, mire Ferenc elmondta, hol lehetett egykor a legjobb lángost kapni a belvárosban, bár azt nem tudta biztosan, megvan­e még a hely, hisz legalább két éve nem járt arra. Huszonnyolc nappal később valahogy szóba sem került a könyv. Rögtön beszélgetni kezdtek, egyik témáról a másikra ugorva, míg végül Marikának úgy kellett bekopognia, hogy figyelmeztesse a doktornőt, megérkezett a következő páciens. Harmincöt nappal később a férfi elmondta, a felesége milyen hősiesen küzdött a rákkal, Júlia pedig beszámolt válása viszontagságairól. Negyvenkét nappal később ott folytatták a beszélgetést, ahol egy hete félbehagyták.

Nógrádi Gergely (2019)

Négy hónappal az első „kezelés” után Júlia azzal fogadta Ferencet, hogy bár nagyon sajnálja, többé nem volna etikus találkozniuk. A férfi állt a rendelő közepén, a szőnyeg mintáit nézte a lába előtt, majd bólintott, és zakója belső zsebébe nyúlt.
– Igen, pontosan erre számítottam – mondta. – Épp ezért hoztam magammal ezt.
A tenyerén kicsi, bársonnyal bevont dobozka hevert. Pont olyan, amilyenbe különleges alkalmakra szánt gyűrűket szoktak tenni.
– Na?! – ugrott fel Katinka a műanyag székről, mikor Ferenc és Júlia kiléptek az ajtón. – Hozzánk jön feleségül?
– Igen, kicsim – nevetett fel az apja, mire a kislány tárt karral rohant a doktornőhöz, és átölelve a nyakát, a fülébe súgta:
– Köszönöm, hogy megszerelted nekünk!

Nógrádi Gergely: Az emberszerelő
Jaffa Kiadó, Budapest, 2018