Sandie Jones: A másik nő (részlet)

Posted on 2019. június 15. szombat Szerző:

0


Nem sok kivetnivalót találtam Adamben, amikor először pillantottam meg a londoni Grosvenor Hotelben, egy zsúfolt bárpult túlsó oldalán – leszámítva az empátia teljes hiányát. Éppen akkor szabadultam el „a munkaerő-toborzás jövőjének” szentelt, elképesztően unalmas konferenciáról, és nagy szükségem volt egy italra, ami a jelek szerint teljességgel hidegen hagyta mind őt, mind a pultost.

Mintha már egy örökkévalóság óta várakoztam volna. Színpadiasan lobogtattam egy viharvert tízfontos bankjegyet, amikor közvetlenül mellettem előreverekedte magát egy sötét hajú férfi a hitelkártyájával a kezében.
– Hé, itt vagyok, haver! – bömbölte nagy hanggal.
– Ööö, már elnézést! – csúszott ki a számon valamivel hangosabban, mint szerettem volna. – Talán magának is feltűnt, hogy én voltam itt előbb.
Vállat vont, és csak mosolygott.
– Bocs, de már vagy ezer éve várok.
Csak álltam, és tátott szájjal figyeltem, ahogy cinkosan biccent a pultosnak, mire azonnal ott terem előtte egy üveg Peroni. Még kérnie sem kellett.
– Hihetetlen – mormoltam magam elé, miközben a férfi jól megnézett magának. Ezúttal is ugyanazt a könnyed mosolyt villantotta rám, majd a mellette összesereglett hímek felé fordult, hogy továbbítsa a rendelésüket.
– Ezt egyszerűen nem hiszem el – sóhajtottam, azzal a karomra hajtottam a fejem, és lélekben felkészültem a további várakozásra. Biztosra vettem, hogy még órákba telik, mire rám is sor kerül.
– Mit adhatok? – kérdezte a pult mögött álló férfi. – Ez a fickó úgy gondolja, egy rozé illene magához, de én lefogadom, hogy gin-tonikra szomjazik.
A kérdés akaratom ellenére is mosolyt csalt az arcomra.
– Bármennyire is szeretném megcáfolni az úr szavait, el kell ismernem, hogy egy pohár rozé nagyon jólesne. Köszönöm.
Már nyújtottam felé a tízest, miközben letette elém a poharat, de a pultos megrázta a fejét.
– Arra semmi szükség – tiltakozott. – Az az úr küldi önnek, aki az imént előretolakodott, a legőszintébb jókívánságaival egyetemben.
Nem is tudom, ebben a pillanatban kit szerettem jobban: a bárpultost, akit szerény véleményem szerint elő kellett volna léptetni fősommelier-vé, vagy azt az igazán kedves alakot, aki a pult mellől mosolygott felém. Hát igen, a jól behűtött, rózsaszín ital hatalma.

Az arcom is hasonló árnyalatot vett fel, miközben megemeltem a poharam az ismeretlen férfi felé, majd a szemináriumon megismert társaim felé vettem az irányt, akik az egyik sarokban gyűltek össze. Mindegyikük a maga alkoholos italát dédelgette. Mivel egészen hét órával ezelőttig idegenek voltunk egymás számára, a hallgatólagos megállapodás az volt, hogy mindenki gondoskodik a saját igényeiről, és nem törődik senki mással.

A jelek szerint Mr. Peroni nem egészen ilyen viszonyban van a saját ismerőseivel, gondoltam magamban. Igyekeztem nem mosolyogni, amikor felnéztem, és láttam, hogy még mindig nem ért a rendelése végére.

Hörpintettem a boromból, és az ízlelőbimbóim zajos köszönetnyilvánítással válaszoltak, ahogy a hűs ital végigáramlott közöttük, mielőtt eltűnt a torkom mélyén. Mi lehet vajon az első kortyban, amitől olyan egyszeri és megismételhetetlen? Időnként azon kapom magam, hogy halogatom a pillanatot, amikor a számhoz emelem a poharat, nehogy túl hamar véget érjen ez az élmény.

Ez bizonyára úgy hangzik, mintha idült alkoholista lennék, holott csupán hétvégén iszom, valamint az agyzsibbasztóan unalmas szerdákon, miután reggeltől estig élvezhettem vagy kétszáz HR-es társaságát. A Senki sem szeret, de minket ez nem érdekel című előadás közben segítőkészen tudtunkra adták, hogy egy közelmúltbeli felmérés szerint a munkaerő-toborzás villámsebesen tör előre a leggyűlöltebb foglalkozások listáján, és már csak az ingatlanügynökök előznek meg bennünket. Bár szembeszállhatnék a gyűlölködőkkel, hogy bebizonyítsam, nem vagyunk mind morálisan alulfejlett, szégyentelen kufárok. De ahogy végignézek az öntelt, hangos pasikon, akik mind a Citybe vágynak, megfigyelem a hátranyalt hajukat és a mesterkélt mimikájukat, nincs más választásom, felteszem a kezem, és megadom magam.

Annak ellenére, hogy valamivel korábban, a „vitafórum” során már bemutatkoztam, ahogy közeledtem a lármás csődülethez, úgy éreztem, kénytelen leszek ezt ismét megtenni.

– Helló, Emily vagyok! – szóltam tétován egy fickóhoz, aki a társaság szélén álldogált. Nem tűnt olyasvalakinek, akivel különösebben nagy kedvem lett volna elbeszélgetni, de valakivel beszélgetnem kellett, ha anélkül szerettem volna elfogyasztani az egy pohár boromat, hogy teljesen elárvultnak tűnnék.
– Tanácsadó vagyok a Faulkner’snél – folytattam.
Kezet nyújtottam, ő pedig elfogadta. Erős szorítással üdvözölt, csak hogy érezzem a helyemet. Gyakorlatilag azt üzente, „itt nekem lejt a pálya, az én szabályaim szerint játszunk”. Mintha nem azzal töltöttük volna az egész napot, hogy elsajátítsuk az effajta viselkedésnek az ellenkezőjét.

„Légy nyitott! Légy megközelíthető! – hallhattuk korában a kettes számú előadó szájából. – A munkaadók és munkavállalók egy barátságos arcot szeretnének maguk előtt látni, akivel együttműködhetnek. Érezniük kell, hogy megbízhatnak benned. Hogy te dolgozol értük, nem pedig fordítva. Az ügyfeleid igényei vezéreljenek, ne a saját érdekeid, még ha az önérzeted tiltakozik is ez ellen. Tartsd észben, hogy minden eset más és más! Ennek megfelelően kezeld őket!”

Mindig büszke voltam arra, hogy magamtól is pontosan ezt teszem, és talán ezért lehettem a Faulkner’s legeredményesebb munkatársa sorozatban már hetedik hónapja. Ami engem illet, a szöges ellentéte voltam mindannak, amire az emberek számítottak: őszinte voltam, figyelmes, miközben egyáltalán nem hajszoltam a sikert. Amíg eleget kerestem ahhoz, hogy ne haljak éhen, és kifizessem a számláimat, nem panaszkodtam. A számokat elnézve azonban hasítottam. Az ügyfelek sorra kérték, hogy személyesen én intézzem az ügyeiket, és több új ügyfelet szereztem, mint bárki más az öt irodából álló hálózatban. Csak úgy dőlt a jutalék. Szóval talán nekem kellett volna felmennem a pódiumra, hogy elmondjam nekik, miként is kell ezt csinálni.

A férfi, valami nevesincs ügynökségtől, Leigh-on-Sea-ből, félszívvel megpróbált engem is bevezetni a nyájba, de senki sem mutatkozott be. Inkább csak bámultak rám, mintha életükben először látnának nőt. Az egyikük még egy hosszú füttyöt is eleresztett, miközben jobbra-balra ingatta a fejét. Megvetéssel néztem rá, majd rájöttem, hogy Ivan az, egy balhemi, egyirodás vállalat kopasz, túlsúlyos igazgatója, akit szerencsétlenségemre pont mellém osztottak be a közvetlenül ebéd előtt megrendezett szituációs gyakorlatban. A lehelete még az előző esti currytől bűzlött. Elképzeltem, ahogy türelmetlenül falja az ölében lévő alumíniumtálcáról.

– Gyerünk, adja el nekem ezt a tollat! – vakkantotta felém a Hogyan adjunk el havat egy eszkimónak? című feladat során. A kurkuma áporodott bűze töltötte meg a levegőt, mire undorodva húztam fel az orrom. Elvettem a kezéből a reménytelenül hétköznapi Bic golyóstollat, majd nekiláttam ecsetelni annak kiváló tulajdonságait: az elsőrangú műanyag tokot, a finom tollhegyet és a tinta folyását. Közben egyre azon tűnődtem, és már nem először, hogy mégis mi értelme van ennek az egésznek. A főnököm, Nathan kitartott amellett, hogy ezek a konferenciák a hasznunkra válnak: hogy formában tartanak.

Ha abban reménykedett, hogy motiválni fog a dolog, esetleg megragadják a fantáziámat az új és izgalmas módszerek, alaposan mellétrafált. Ahogy az is biztos, hogy a partnerem sem sokat lendített a helyzeten.

Tovább áradoztam a golyóstollról, de amikor felnéztem, Ivan még csak meg sem próbálta az írószeren tartani a tekintetét. A szeme egyre csak a mögötte felsejlő, visszafogott dekoltázsra meredt.

Megköszörültem a torkom, hátha sikerül visszaterelnem a figyelmét az aktuális feladatra, de mindössze elmosolyodott, elmerülve a saját képzeletében. Ösztönösen összébb húztam magamon a blúzt, és azonnal megbántam, hogy nem egy teljesen zárt felsőt választottam aznap reggel.

Apró gombszemével továbbra is engem bámult.
– Emma, jól mondom? – kérdezte, miközben hozzám lépett. Lenéztem a szívem fölé erősített névtáblára, csak hogy magam is meggyőződjek a felirat helyességéről.
– E-mi-ly – szótagoltam, mintha egy kisgyerekkel beszélnék. – A nevem E-mi-ly.
Emma, Emily, egyre megy.
– Nem, ami azt illeti, nem igazán.
– Párban voltunk ma délelőtt – jelentette ki büszkén a csoportban lévő férfiak felé. – Jól szórakoztunk, nem igaz, Em?
A szavai hallatán kirázott a hideg.
– E-mi-ly. Nem pedig Em – feleltem ingerülten. – És egyáltalán nem hiszem, hogy különösebben jó páros lettünk volna.
– Ó, ugyan már! – ellenkezett, de amikor körbetekintett, az arckifejezése meghazudtolta a hangjából áradó magabiztosságot. – Jó csapat voltunk. Ezt magának is észre kellett vennie.
Üres tekintettel néztem vissza rá. Nem volt mit mondanom, és amúgy sem pazaroltam volna erre a levegőt. Csak a fejemet ingattam, miközben a csoport többi tagja zavartan meredt a padlóra. Minden bizonnyal megjutalmazták néhány bátorító hátba veregetéssel, amint sarkon fordultam.

Fogtam magam, és a fél pohár borommal együtt a zsúfolt bárpult egyik oldalán kínálkozó hely felé vettem az irányt. Mindössze két percet töltöttem ott, amikor ráébredtem, miért is hagyták üresen. Szinte másodpercenként ütközött a hátamnak egy-egy csontos könyök, máskor a vállával tessékelt arrébb valamelyik felszolgáló, miközben sietősen a tálcára rendezte az elkészült italokat, vagy az üres poharakkal tért vissza az asztalok közül.

– Az a mi területünk – ripakodott rám egy fiatal lány, leplezetlen rosszallással elgyötört arcán. – Hagyja szabadon!

– Legyen szíves… – tettem hozzá a bajszom alatt, de ő jóval elfoglaltabb volt annál, mintsem elég ideig lett volna képes egy helyben állni ahhoz, hogy meghallja. Ennek ellenére odébb araszoltam, hogy szabadon hagyjam a kis „területét”, majd megpróbáltam előkotorni a táskámból a telefonom. Már csak három szerény hörpintésre vagy egy nagyobb kortyra elegendő borom maradt. Nem több, mint négy perc, és végre leléphetek innen.

Lopva átfutottam az e-mailjeimet abban a reményben, hogy addig is békén hagynak, és úgy tűnik majd, hogy várok valakire. Eltűnődtem, hogy boldogultunk a mobiltelefonok, valamint a rajtuk elérhető információcsatornák megjelenése előtt. Most itt állhatnék, a Financial Timest tanulmányozva, esetleg ellenállhatatlan vágyat éreznék arra, hogy beszélgetésbe elegyedjek valakivel, aki elég érdekesnek tűnik. Akárhogy is, lényegesen tájékozottabb lennék a világ dolgairól… Szóval miért jelentkezem be mégis a Twitterre, hogy lássam, mi történt mostanában Kim Kardashiannel?

Magamban felnyögtem, amikor valaki a nevemet kiáltotta.
– Emily, lenne kedve még egy italhoz?
Komolyan? Még mindig nem vette a lapot? Ivan felé sandítottam, de ő látszólag elmerült egy beszélgetésben. Lopva körbenéztem, és zavarba hozott a tudat, hogy aki megszólított, bizonyára most is figyeli a tanácstalan ábrázatomat. A tekintetem egy pillanatra Mr. Peronin állapodott meg, aki szélesen vigyorgott rám, felvillantva szabályos, fehér fogsorát. Magamban elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott anyu bölcs tanácsa.

– Minden a fogakon múlik, Emily – jelentette, miután bemutattam neki az előző pasimat, Tomot. – Mindig megbízhatsz egy olyan férfiban, akinek szép fogsora van.
Na ja, ehhez képest Tommal sem ért boldog véget a történet.
Én a magam részéről nagyobb hangsúlyt fektettem arra, hogy az illető mosolya tükröződik-e a szemében is. Márpedig úgy vettem észre, ennek a fickónak egyértelműen igen. Mielőtt észbe kaptam volna, képzeletben máris levetkőztettem. Ahogy megfigyeltem, a sötét öltöny, a fehér ing és a finoman meglazított nyakkendő alatt kidolgozott felsőtest lapult. Elképzeltem, ahogy a széles válla körbefogja a keskeny derékból kiinduló izmos hátat. Akár egy feje tetejére állított háromszög. Vagy talán mégsem. Nem könnyű megmondani, mit takar egy öltöny; vétkek sokaságát rejtheti. De bíztam benne, hogy igazam van.

A nyakamon forróság kúszott fel, ahogy átható figyelemmel nézett rám, majd a kezével félresimította a haját az arcából. Egy visszafogott mosollyal válaszoltam, mielőtt teljes, háromszázhatvan fokos fordulatot tettem a fejemmel a hang forrását keresve.

– Ezt most igennek vegyem vagy nemnek? – kérdezte ismét ugyanaz a hang, ezúttal valamivel közelebbről. Mr. Peroni addig mesterkedett, amíg mindössze egy ember választott el minket attól, hogy közvetlen szomszédok legyünk a pultnál. Micsoda különös kifejezés, gondoltam magamban, miközben észre sem vettem, hogy már mellettem áll. Ehelyett azon tűnődtem, vajon milyen távolságra terjedhet ki az ember közvetlen szomszédsága.
– Hány pohárral ivott eddig?
Nevetett, én pedig továbbra is kifejezéstelen arccal néztem rá, miközben kénytelen voltam elismerni, hogy közvetlen közelről jóval magasabbnak tűnik.
– Bocsánat, de mintha a nevemet hallottam volna – válaszoltam.
– Adam vagyok.
– Ó! Emily – válaszoltam, és előrelendítettem a kezem, amelyre egy pillanat alatt kiült a hideg verejték. – Az én nevem Emily.
– Tudom. Elég nagy betűkkel írták a kitűzőjére.
Lenéztem, és közben éreztem, hogy elpirulok.
– Vagy úgy, szóval ennyit arról, hogy játsszam az elérhetetlent, nem igaz?
Oldalra billentette a fejét, és pimasz csillogással a szemében nézett rám.
– Ki mondta, hogy játszunk?
Fogalmam sem volt, hogy játszottunk-e, vagy sem. A flört sosem tartozott az erősségeim közé. Azt sem tudtam, hogyan kezdjek hozzá, tehát ha ezt a játékot akarta játszani, magára marad.

– Szóval mi a helyzet a kitűzővel? – kérdezte Mr. Peroni, azaz Adam, olyan kihívó hangsúllyal, ahogy csak egy férfitól telik.
– Egy elit konferencián veszek részt – feleltem jóval magabiztosabban, mint ahogy belül éreztem.
– Csak nem? – mosolygott.
Bólintottam.
– Jobb, ha tudja, hogy a szakmám krémjéhez tartozom. A legsikeresebbek között tartanak számon a saját területemen.
– Hűha – vigyorgott szemtelenül. – Tehát a vécépapírügynökök szemináriumán vesz részt? Láttam a táblát befelé jövet.
Elnyomtam magamban egy mosolyt.
– Ami azt illeti, ez valójában az MI5 ügynökeinek titkos találkozója – súgtam, miközben összeesküvőn pillantottam körbe.
– És ezért borítja az egész mellkasát a névtáblája, jól mondom? Mindent megtesznek, hogy titokban tartsák a személyazonosságát.
Próbáltam komoly képet vágni, de a szám sarka felfelé görbült.
– Ez a fedőnevem – mondtam, megtapogatva az olcsó műanyag borítást. – Egy álnév, csak a konferencia erejéig.
– Értem, Emily ügynök – válaszolta Adam. Felgyűrte az ingujját, és az órájába beszélt. – Tehát az az úriember ott, három óránál, szintén ügynök?
Várta, hogy felvegyem a fonalat, de én azt sem tudtam, merre nézzek. Forgolódtam a szélrózsa minden irányába, és lázasan próbáltam megtalálni a három órát a belső iránytűmön. Nevetett, majd megragadta a vállam, és Ivan felé fordított, aki vadul gesztikulált az egyik szakmabelijének, miközben vágyakozón nézett a férfi háta mögött álló, szűk bőrnadrágba bújt nőre. A hölgy szerencséjére mit sem sejtett abból, hogy mohó szemek falják fel éppen. Akaratlanul is megborzongtam.
– Negatív – válaszoltam, az egyik kezemet a fülemhez emelve. – Az illető se nem ügynök, se nem úriember.
Adam nevetett, én pedig kezdtem belemelegedni a játékba.
– Tehát ellenségként könyveljük el?
– Megerősítem. Likvidálhatja, ha a helyzet úgy kívánná.
Hunyorított, miközben megpróbálta kibetűzni a célpont nevét.
– Ivan? – kérdezte.
Bólintottam.
– Ivan, a rettegett?
Rám nézett, várva a reakciómat. Eltartott egy ideig, amíg leesett, túl sokáig is, ami azt illeti, de ő kivárta. Csak állt ott, és egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét.

Fordította: Imre Balázs

Sandie Jones: A másik nő
General Press Kiadó, Budapest, 2019