Bán Béla: Az esperes (részlet)

Posted on 2019. június 3. hétfő Szerző:

0


Helyfoglalás

Magasan járt a nap, mikor felébredtek. Szinte egyszerre nyitották ki a szemüket és kutatták a világosságot. Megpróbálták felfedezni azt, hogy hol vannak. A szemükkel nem ment, az eszükkel igen. Igen, ez az új lakóhelyük, ahova tegnap, már sötétedéskor érkeztek. Lassanként kinyílt szemük mögött a történet, már emlékeztek a Vincze házaspárra is, amint becsukták maguk mögött a kisajtót. Éppen hogy megmosták felületesen magukat, s már bújtak a vetett ágyba, nem kellett ringatni őket. Nem látták, csak érezték egymást. Jól takart a vastag függöny, amit még elődük hagyott itt. A férfi kelt fel előbb, egy erőteljes mozdulattal húzta el a függönyt. Vajon milyen kép fogadja őket az első reggelen?

A Nap jobbról, oldalról tört be az előttük levő utcába. Szemben a kurátor háza, mellette a templom déli sarka, kékesfehéren csillog a meszelt fal. Feltekintett a tetőre, az is rendben volt. Tízéves sincs az épület, majdnem új templom és parókia várta őket.

– Járjunk egyet – ajánlotta Kiss Bertalan feleségének. Úgysem tudtak volna reggelizni, eltöltötte őket még mindig a tegnap esti gazdag vacsora. Meg hát pár óra múlva ebéd a szemben lévő házban. Ott is kitesznek magukért, az biztos. Ez lesz az első papköszöntő összejövetel.

Elindultak az utca elejéhez, az éles kanyarhoz, ahol érkezésükkor a házak árulkodtak: ez már Kér. Az első házat akarták látni, azt a furcsa alkotmányt, ahol a folyó partjára ült meredekből egyszercsak kinő egy nádtető.

– Ez a kunyhó – szólal meg valaki váratlanul mögöttük. Oda néznek, egy idősebb ember támaszkodik a szomszédos kerítésre. – Én itt is születtem, de nem tudom, ki vájta ezt a valamit a földbe, mert háznak nem nevezném. Pedig laknak benne, bizony laknak. Elölről, a Szamos felől még ablak is van rajta, igaz a földfelszínnel egy magasságban. Innenfelől meg csak a tetőtartó gerenda van a föld felett. Nem látszik, mert a nádat teljesen ráültették a földre. Árkot csak utóbb ástak mellé, hogy elfolyjon az esővíz. Alighanem ez a legrégebbi építmény a faluban, kedves tiszteletes úr.

Aztán a beszédes szomszéd bemutatkozik: Bíró András ő, az örök óta itt élő Bíró család sarja. Nem lepődtek meg, hogy felismerte őket ez a barátságos ember. Biztosan ott volt a bemutatkozó istentiszteleten úgy három héttel ezelőtt. Meg várta is papját a falu, nagyon várta. Tudta is mindenki, hogy tegnap érkezett. Eljutott annak híre még a túlsó végre is.

Otthon végigjárták a házat, megnézték az elődjük itthagyta szerény berendezést. Addig, amíg újra cserélik, megfelel. Már el is adta Vargáné tiszteletes asszony, a vevő pedig türelmesen vár. A faluban az, ami a paplakban elhasznált, valamelyik kis házban szinte újnak számít. Nem kell hát kapkodniuk, de elodázgatni sem akarják. Igen, így jó a szobák elrendezése. A kis előszobával szemben elég tágas az éléskamra. Jobbra a nagyszoba. Ez a nappali, itt a sarokban a tűzhely, itt főznek majd, ezzel télen a két szobát is kifűtik, mert a mellette lévő kisebb szoba a hálóhely, oda, ha főzés után nyitva tartják az ajtót, beszökik annyi meleg, ami mellett egészséges az alvás. Vastagok, jól átmelegedőek ezek a vályogfalak. Az előszobából balra, az udvarra néz a harmadik szoba. Igen, nekik is ez lesz a dolgozóhelyük, a papi iroda, ahol alkothat, és intézheti az egyház ügyes-bajos dolgait.
Idáig jutottak a megbeszélésben, mikor kopogtatott a szomszéd:
– Jöjjenek tiszteletes úrék, tálalásra vár az ebéd.
Nem kellett készülködniük, csak éppen még egyszer kezet mostak.
Tóth Lőrinc kurátor bemutatkozónak szánta ezt az alkalmat, ahol a kéri református egyház választott világi vezetője, a gondnok, bemutatja a közösen megválasztott lelkipásztort a presbitériumnak, az egyházközség vezető testületének. Ott voltak mind a tizenketten, hogy a kurátorral közösen kitegyék a „gonosz tizenhármat”. Bútort toltak félre, asztalt kölcsönöztek, hogy kényelmesen elférjen mindenki. A székekre vastag pallódeszkát tettek, rá lópokrócot, többen férnek el így, mintha székkel pakolnák tele a szük helyet. Pedig nagy ez a felsőház, kisebb csapat kényelmesen elférne. De nem hagyhattak ki senkit, az új papra, s főleg a papnéra, akit legtöbben most láttak először, kíváncsi volt minden presbiter. A feleségeket nem hívták, hiszen akkor össze kellett volna nyitni a pitvart a házzal, úgy sem biztos, hogy elférnek. Egyedül Vincze Jánosné jött át segíteni a főzésben, felszolgálásban, őt már ismerte a fiatal házaspár, ők készítették a tegnapi vacsorát. Vincze János, a férj nem volt ott, nem tagja a presbitériumnak, csak a falu képviselőtestületének.

Elhelyezkedtek az asztal körül. Bészler Jozefa tiszteletes asszony jobbján a kurátor, balján a férje ült. Pedig ő valamelyik helyi asszonyság mellett jobb szeretett volna lenni, vele biztosan lett volna közös témájuk. De rajta kívül nem volt ott asszony, nem volt egyetlen sem. Tóth Lőrincné és Vincze Jánosné hátul, a tűzhely és a tálalóasztal között mozgott. de még idenézni sem volt idejük.

Elhangzott a nyitó köszöntő. A kurátor elsőként az ifjú asszonynak kívánt kényelmes szállást ebben a faluban. Hogy ne csak mint házra tekintsen a Felső utcai paplakra, hanem hajlékként is. Köszöntője egyszerű volt és rövid, ami egy falusi embertől kitelik. Még hozzátette: a maga részéről mindent megtesz, hogy ne csak szolgálói, hanem élvezői is legyenek a falu nyújtotta lehetőségeknek a kéri népek.

Folyt a köszöntéssor, az egyenkénti bemutatkozás, de a papné már nem tudott arra figyelni. Tekintete a szoba sarkába tévedt állandóan, nézte, milyen ügyesen, módszeresen készítik elő az ebédet a hozzáértő asszonyok. Itt pedig az asztal mellett már a határ tagjairól beszéltek, hol van a jó, termékeny föld, merre a sok vízmosás, hol harapdál bele egyre keményebben a láp az addigi termőföldekbe. Aztán mikor a pálinka is előkerül – a tiszteletes asszony ki nem állhatja, vissza is utasítja barátságos mosollyal a kínálatot – átveti a lábát az alkalmi lócán, s a fal mellett elosonva a tűzhely körül találja magát. Vinczéné mosolyog rá először:

– Ki elől menekült drága tiszteletes asszony. A férjuramtól, vagy a kurátor úr csapta magának túl erősen a szelet?
– A pálinka elől kedves… de mondja már a lánynevét, hogy azon szólíthassam.
– Terézia, Tóth Terézia, de mindenki Tercának szólít. Itt a faluban a legritkább esetben mondja azt valaki is, hogy Vincze Jánosné. Mint a házigazdánk feleségét sem nevezi senki Tóth Lőrincnének. – Menyhárt Eszti nénéd hív, kell neki a segítség – mondta reggel az uram. Megtartják itt a lánynevüket halálukig az asszonyok, csak a hivatalban komolykodnak azzal, hogy ilyen -né, meg olyan -né.

Leszűrték már a levest, annak felét tették vissza a tűzhelyre. Erősen gyöngyözött, éppen hogy nem rottyant, mikor belecsúsztatták a vékony metéltre szelt gyúrt tésztát. Le is húzták az első karikáról, hátrébb, ahol takarékon is gyorsan megfő a friss levestészta.
– Én mit segíthetek, ha már itt vagyok?
Terca nem sajnálkozik, hogy ugyan már tiszteletes asszony, csak nem gondolja… Nem. Huszonhároméves korát meghazudtolva intézkedik. – Itt ez a két kisebb pecsenyéstál, egyikre a zöldséget, másikra a tyúk levesben főtt húsát kell elrendezni. De jó, hogy itt van, Eszti néném kimeri a tálakba a levest, a tésztát, s viszi az asztalra, a tiszteletes asszony a többit, én meg nyugodtan hazaszaladhatok enni adni az otthoniaknak, s megszoptatni a két hónapos kis Zsigát.

Művészet volt az, ahogy a zöldség és a főtt hús a kínálótálra került. Jozefa ehhez értett, már Debrecenben is kitűnt bárminemű dolgok megfelelő elrendezésével. Nagy taréja volt a tyúknak, fejével együtt az került a tál közepére, s ült rá a hát legmagasabb részére, mintha kotkodácsolva hívná magához az éheseket.

– Nahát, bűn megbontani ezt a gyönyörűséget – szólt a kurátor, mert a házigazda joga megjelölni az első számú ételszedő vendéget. Finom mozdulattal a lelkipásztor elé tolta a tálat, kezdje el ő a rombolást. Kiss Bertalan pedig nem rombolt. Egyben leemelte a fejet, ezt szereti, különösen a taréját. Míg ez a szertartás tartott, Jozefa végighordta a zöldséget, s mikor kész volt, sorban, Eszter néni az asztal közepére rakta a leveses tálakat. Senkinek nem jutott eszébe megütközni azon, hogy a fő vendég egyike az ő kiszolgálójuk lett.
– Most már megéheztem én is Eszter néném.
Nénémezte, mert így illik, pedig csak öt évvel idősebb tőle a kurátor felesége. Azzal a főasztalhoz lépett, elemelte a tányérját és a kanalat, letette a tálalóasztal sarkára, másik tányért, kanalat tett a háziasszony elé is, s ott ülve kanalazta a levest, vette kézbe a tyúk kaparóját, az maradt a húsos tálon. Igy érezte jól magát, jobban, mint számíthatott rá.

Már visszajött Tóth Terézia, mire a rántott húst tálalni kezdték. Addigra leszedték az első terítéket, a papnéról senki nem mondta meg, hogy előző életében nem éttermi pincér volt.

Tóth Lőrinc uram ugyan elpirult szégyenében, valahányszor közelébe került a papné, de az a mosoly, s ahogy az urával összekacsintott, megnyugtatta, mégsem történt valami szörnyűség.

Vége volt az ebédnek, leszedték a tányérokat, tálakat. Még mosogatni is akart a papné, azt azonban már nem engedte a másik két asszony. Így visszaült az asztalhoz, itt fogadta a decinyi bort, amennyi a kis pohárba fért.

– Kitűnő beregszászi bor – súgta oda a kurátor. – Lázár úr hozta el, akit ismer már kegyed. Az ő nagy szekerén minden elfér.

Ami a bort illeti, az csakugyan finom volt. Nyalogatta, nyalogatta, de egyszer csak így is kiürült a pohár. De az asztal körül ülők szavai nemigen kötötte le a figyelmét. Így hát a második pohárral a kezében ismét hátrament frissen szerzett barátnőihez.
– Maguk máskor sem ülnek asztalhoz? Amikor csak a család ebédel.
– Én néha napján igen, de mi csak hárman vagyunk. Felteszem az ételt, s az asztal mellett is el tudom rendezni az uram minden kívánságát. De Tercának már nehezebb a dolga.

Kiderül, hogy Vincze Jánoséknál máris öt gyermeket kell ellátni. Igaz, a kis Zsiga még anyja ölében ülve eszik (jaj, de mohón képes szopni), de a másik négy nehezen tudja kivárni, hogy sor kerüljön rájuk. Bészler Jozefa a fiatalasszonyra néz.
– De hát maga is gyerek még, s már öt gyereke van?
– Három, három csak az enyém. Elka és Emmi az uram első házasságából van. Nagy Julianna ugyan még megszülte a kisebbik lányt, de valami fertőzést kapott, és már nem lehetett rajta segíteni, harmadnapra meghalt. Istenem, ennek is majdnem tíz éve már.
– De még nem fejezték be a családalakítást? Hiszen olyan fiatalok mind a ketten.
– János már elmúlt harminc, de pár pulyát még képes felnevelni, az biztos. Ha az Úr akarja, mi nem teszünk ellene. Úgy jó, ha nyüzsög a ház, az udvar.
– Hanem az a szálkóriumos lekváros sütemény, az nagyon jó volt. Le tudná írni nekem a receptjét?
Menyhárt Eszter elpirul. Látszik, nagy zavarban van.
– Nem tudom, mert emlékezetből sütünk mi. Így tanultuk az édesanyánktól, s így már megsüti Juliska lányom is. Tizenhárom éves és süt, főz. Most még iskolában van, de szégyenlős kislány, s reggel azt mondta: nem jövök haza, amíg a vendégek itt vannak.
A papné mégsem hagyja annyiban.
– Csak emlékszik arra, miből mennyit és milyen sorrendben tett a keverő tálba – erősködik –, s már nincs más, csak vesz egy darab papírt, a lisztes zacskó is megteszi, s felírja azokat.
Most már igencsak zavarban van Eszter néni. De Terca arca is lángra lobbant. Elfordítja a fejét, ne lássa zavarát ez a jámbor papné. Rövid, kínos csend után a kurátor felesége szólal meg.
– Tiszteletes asszony, mi nem tudunk írni. Az én korombeliek közül szinte senki. A nevünket megtanultuk leírni, de többet nem. A fiúknak kötelező volt iskolába járni, de a lányok hiányzását könnyen elfogadta a tanító úr.

Ez motoszkált a fiatal papné fejében akkor is, mikor otthon begyújtottak sparheltben, hogy átmelegítsék a két első szobát. Azt tudták, vacsorát már nem kell készíteni, hiszen annyira elteltek a kiadós ebéddel, hogy a következő napot is kibírnák étkezés nélkül. Pedig holnap, szombaton is nagy ebéd vár rájuk. Meglesz az első hivatalos szolgálata. Az egyik presbiter, Tóth Gedeon kisfiát kell megkeresztelni. Háznál történik az, mivel a templom még hideg ilyenkor, különben is be kell mutatni az új házat, ami a tavaszon épült az Alsó utcán. Az itteni utca hosszú telkét felezték meg, mint sokan mások, oda építettek, s ezzel új utca van születőben. Ketten mennek megint, a tiszteletes asszony el nem maradhat. Különösen, hogy keresztszülőnek éppen a Vincze házaspárt hívták meg.

Bán Béla

Bán Béla

Lezajlott a keresztelő. Másnap megtörtént – immár helyi lelkipásztorként – az első istentisztelet. Többen sírtak is a prédikáció alatt.

– Arany szája van ennek a fiatal papnak – mondták egymásnak a kéri népek.

Fotó: Dimény András

Bán Béla: Az esperes
A szerző magánkiadása, 2019
ISBN 978 615 004 2497