Egy ingázó művész életei | Farkas Gábor zongoraművész, tanár, világjáró (2.)

Bedő J. István |

Farkas Gábor új Chopin-lemezének anyagát mutatja be június 5-én, a Pesti Vigadóban. Tanít Japánban, járja a világot, koncertezik, van egy tündéri japán felesége és két nagyon helyes óvodás kisfia. Mindenféléről faggattam, szívesen válaszolt.

A tanítás során a tanár „kottista” vagy ösztönzi a szabadabb játékot, az improvizációt?
Ez egy összetett dolog. Mert természetesen először is kottistának kell lenni, és onnantól kezdve, ha mindent betartunk, ami a kottában le van írva, az összes bejegyzés tiszteletével és tiszteletben tartása mellett kell nekünk előadni, felszabadultan játszani, és a saját gondolatainkat is – természetesen – szabadjára bocsátani. Na, ehhez kell sok idő. Nehéz ezt megfogalmazni. Én azokat a zongoristákat szeretem nagyon, akik nagyon el tudnak varázsolni, szabadon tudnak bánni a zenei anyaggal, miközben a szerzőt a legmélyebben tisztelik. Tényleg katalizátorként tudjanak működni a közönség és a szerző között – természetesen úgy, hogy a szerző elképzelései nem csorbulnak, a zenehallgató mégis kap valamilyen személyes ízt.

Kenneth Hamilton nemrég megjelent könyve (Az aranykor vége) éppen erről a kérdésről ír. Erről is, meg hogy a Liszt-, Chopin-kori szalonzongorázásból hogyan lett a mai koncertfegyelem – elegáns ruha, csönd, tételek között nem tapsolunk – és főleg a kottahűség. Tehát hogyan játsszon például Lisztet a növendék? Mint a fiatal vagy mint az idős Liszt? – azt hiszem ez a kérdés kapcsolódik a tanítási szabadsághoz.
Éppen Liszthez kapcsolódik az a történet, hogy amikor bemutatta egyik növendékének a Schumann Karneválból a Chopin-tételt (Chopin jól meg is sértődött miatta, hogy lehet őt mindenféle állatok mellé helyezni…): „Megmutatom, hogyan játszottam ezt, amikor fiatal voltam, és paprikajancsiként körbeutaztam a világot” – és belerakott mindenféle chopines futamokat. – „De ne higgyen ezeknek az előadásoknak. Mindig tisztelni kell a szerzőt.” Persze azért ő is csinálta.

Szóval kottahűség vagy szabadosság?
A 20. században ez már megváltozott. Dohnányi például nem gyakorolt annyit, és lehunyt szemmel játszott. Ha játék közben valami memóriazavara támadt, akkor nyitotta csak ki a szemét, és a szerző stílusában improvizált. Anton Rubinsteinről is mondták, hogy felejtett. De ezek nagy zsenik voltak, és ha felejtenek, még akkor sem rosszul felejtenek. Tanárom, Némethy Attila idézte föl Hernádi Lajos történetét: a diplomakoncertjén az Appassionata-szonátát tervezte játszani. Éppen akkor volt Dohnányinak egy Beethoven-sorozata, benne az Appassionata. Hernádi akkor már nagyon jól tudta a darabot, bement a nagyterembe meghallgatni Dohnányit. Az egyik résznél elfehéredett: „Úristen, én ezt rosszul tanultam meg.” Kiment, rögtön megnézte a kottát: de ő tudta jól… Csak hát Dohnányinak memóriazavara volt, elkezdett improvizálni, de annyira Beethoven stílusában, hogy még azt is meg tudta zavarni, aki a következő héten diplomázott vele… De ehhez valami isteni tehetségnek, elképesztő stílusérzéknek kell a birtokában lenni, meg napi kapcsolatban lenni a zeneszerzővel, a zenével.

Sok testvére van?
Két húgom, akik szintén zongoristák. A talentum eloszlik a családban, csak ők nem a koncertezést választották, hanem zeneiskolai tanárok. Nagyon jól csinálják, és őszintén szólva, én abban nagyon tehetségtelen lennék. Egyébként is utálom, ha valaki csattogtatóval veri a ritmust (bár arra is szükség van, ha ki kell fejleszteni a ritmusérzéket). Na, én akkor lennék öngyilkos…

Mesterkurzusokat is tart?
Hogyne, a következő New Yorkban lesz, egy fesztivál keretén belül, aztán két koncertem a Lincoln Centerben, és utána egy nagyszabású mesterkurzus van, ahol olyan nagy nevek tanítanak, mint Matti Raekallio, a Juilliard professzora és Fabio Bidini, aki a Los Angeles-i Colburn Schoolban tanít. Természetesen Ázsiában rengeteg mesterkurzus tartok, Kínában, Dél-Koreában, fogok menni Tajvanba is.

Muszáj valamit megkérdeznem az oktatás kapcsán. A Youtube tele van csodálatosan muzsikáló 6-7-8, de néha ötéves, távol-keleti, kínai, japán, koreai gyerekekkel. Idős zeneértő barátom úgy fogalmazott: ebben a korban ez inkább cirkusz, vagyis mutatvány, produkció, és nem átélés. Szerinte egy gyerek meg tudja tanulni a technikát: az Appassionatát meg tudja szólaltani, de a passionét nem ő érzi. Egyetért ezzel?
Egyáltalán nem. Ugyanis ha erre azt mondjuk cirkusz, vagyis látványoság, akkor Liszt is egy ilyen „cirkuszi majom” volt, és Mozart is. A gyerek rettenetesen sok mindent meg tud tanulni. Én úgy gondolom, Európában túlságosan kedvesek vagyunk ilyen szempontból a zenét tanuló gyerekekhez. Nagyon szépen, lassan építjük fel a gyereknek a technikáját. Ezzel szemben Ázsiában az tapasztalható, hogy azt tanulják a gyerekek, amihez kedvük van, nem baj az, ha nem komolyzene. Mindenféle dolgot játszanak, és nagyon hamar megszerzik azt a biztos technikai bázist, ami egyébként szükségeltetik a zongorázáshoz. Nekem egyetlen itteni növendékemmel sem kell technikai dolgokról beszélni. Persze, ők már nem gyerekek, ugyanakkor a zeneakadémiai tanítványaimnak sok technikai dolgot kellett megtanítanom, és úgy gondolom, ez 18 éves kor után már nem helyes. Természetesen vannak olyan darabok, amelyek már kihívásszámba mennek, például Rachmaninov második vagy harmadik zongoraversenye vagy a Bartókok. De ez az ázsiai gyerekeknek nem okoz technikai nehézséget, nekik inkább az érzelmi dolgokat kell megtanítani. Azonban közülük nagyon sok már abban is jártas, abszolút ráérez a dolgokra, és remek produkciókat lehet hallgatni.
Engem lenyűgöz, ha ilyen fiatal gyerekeket hallok. Persze hagyni kell őket játszani is, és hagyni kell gyereknek maradni. De én magam látom, hogy ezek is csak annyit gyakorolnak, mint a többi zongorista. Gyönyörűséget találnak a játékban – egy óránál többet egyetlen 7-8 éves kisgyerek sem tud gyakorolni.
Valószínűleg csodálatos pedagógiai munka áll a háttérben – meg az otthoni gyakorlás! Az apuka vagy az anyuka, aki már maga is jártas a zenében, és az ő segítségével a kisgyerek sokkal gyorsabban fejlődik. Az ázsiaiak a legjobb példája annak, hogy ha egy jó mentor van otthon, akkor garantált lesz az eredmény.
Tegyük hozzá, először én is így gondolkoztam: ó, szegény gyerek, biztos hatvanezer órát gyakorol. De látom, hogy azok a 3-4 évesek, akik Beni kisfiam osztálytársai az óvodában, hihetetlen kis Mozart-darabokat tudnak eljátszani már négyévesen, fél évnyi zongoratanulás után. Elképesztő virtuozitással! Magyarországon vagy Európában egy 10-11 éves sem tud így zongorázni, mit ők. Kérdeztem is a feleségemet, hogy „Mi a titkotok? Mit esztek, hogy így tudtok zongorázni már ilyen kicsi korban?” Ebben nincsen semmi nagy dolog, amikor ő ötéves volt, otthon gyakorolt, és ő is körülbelül így játszott. A kicsiknek tetszik ez az edzés – és jó játéknak tekinti. Igen, sok ilyen felvételt látok én is a neten, és mondhatom, ez nem ritkaság, hanem általános jelenség.

Térjünk vissza arra, hogy június elején lesz a nyári koncertje a Pesti Vigadóban, az új lemez anyaga. Az első Farkas Gábor-lemezen Liszt-művek voltak, ez most Chopin, a nagy romantikusok. Csupa súlyos mű: balladák és impromptuk. Hogyan dől el az emberben, hogy nem a derűt sugárzó Mozartot fogom választani, hanem a nehéz és virtuozitást kívánó Lisztet meg az érzelmeket felkorbácsoló és megkönnyeztető Chopint?
Én szeretem azt a fajta zenét játszani, ami elmélyít, ami nagyon mélyre ás. Szeretem a nehezebbik végét megfogni a dolgoknak. És ha csinálok valamit, szeretek szenvedni. De ami Mozartot illeti, épp a közelmúltban játszottuk az összes Mozart hegedű-zongora szonátát, mind a 28-at. (Igyekszem azért a klasszikusokhoz is visszanyúlni amellett, hogy a romantikusokat favorizálom.) De valahogy kémiailag ezek vonzanak, a nehéz zenék, nem a könnyű virtuozitás. Mozart pedig nem is könnyű, legfeljebb könnyű is, de a legdrámaibb szerző.

Hadd kérdezzem: tendencia a visszatérés a szabadabb improvizációhoz vagy a saját kadenciához? Ahogy például a kiváló dzsessz-zongorista, Szakcsi Lakatos Béla dzsessz-imprót illeszt egy Mozart-zongoraversenybe?
Én nagyon becsülöm, ha valaki saját kadenciát ír egy Mozart zongoraversenyhez vagy Liszt 2. rapszódiájához. Szeretem, ha valaki maga is belenyúl a zenébe – bár én azon az oldalon vagyok, hogy inkább a stílus betartása mellett. Keith Jarrett és Chick Corea is csinált ilyeneket – de hát Szakcsi is, ők is zseniális muzsikusok, nagyon jó érzéssel nyúlnak hozzá a zenéhez. Bevallom, én nagyon szeretem a dzsessz-zenészeket, pont azért, mert nem zavarja őket a kotta… és nincsen bennük sok görcs amiatt, hogy na, akkor hogyan is kéne játszani. Nem kell megfelelni – illetve persze, meg kell felelni –, de ők a jelent élvezik, mi meg mindig a jövőben görcsölünk.