Jennifer Chambliss Bertman: Könyvvadászok (részlet)

Posted on 2019. május 1. szerda Szerző:

0


| 2. fejezet |

A feladvány helyettesítő rejtjelezéssel volt megadva – Emily ezt biztosra vette. De erre rájönni a feladat könnyebbik része volt. A neheze – a kód feltörése – még hátra volt. Újrarendezte a betűket, hátha sikerül megfejtenie a feladványt:

Lankadik mag a kórón.

Ez így biztosan nem lesz jó. Mit keres mag a kórón? És egyáltalán, mit jelent az, hogy „lankadik”? Így sosem fog eljutni az Auguste Dupin szintre!

Dühös fújtatással kitépte a lapot a noteszából, összegyűrte, és ledobta a furgon padlójára, a többi sikertelen próbálkozás mellé. Egy új lap tetejére ismét lemásolta a kódolt szöveget, amit a Könyvvadászat honlapjáról nyomtatott ki néhány nappal korábban.

– Hahó, doktor Watson! – szakította félbe a gondolatmenetét az apja. – Tarts egy kis szünetet, és élvezd a tájat! Tudod, ki élt egykor San Franciscóban?

– Várj egy kicsit, hadd gondolkodjak… – Emily fel sem nézve folytatta a kód megfejtését. Apja még csak kábé hatvanmilliószor említette, hogy irodalmi példaképének otthonába költöznek.
– „Mert nincs hová mennie, megy mindenhová.” Jack Kerouac írta az…
– Útonban. Tudom, apa.

Emily felsóhajtott, bosszantotta a megfejthetetlen kód, és az is, hogy apja megzavarta az összpontosításban. Visszadugta a ceruzát a copfjába a biztonság kedvéért. Egy völgyön haladtak át, a környező domboldalakon házak ezrei sorakoztak. Emily úgy ítélte meg, hogy több ház van Kaliforniának ebben az egyetlen szegletében, mint egész Új-Mexikóban, ahol eddig laktak.

A visszapillantó tükörben látta a család ütött-kopott kisbuszát mögöttük haladni. Sal névre keresztelték a kisbuszt, újfent a nagy és mindenható Jack Kerouac tiszteletére. Emily anyja két kézzel markolta Sal kormányát, és várakozással telve hajolt előre, mint mindig, amikor ment valahova – legyen az a sarki zöldséges vagy Kalifornia. Matthew, Emily bátyja aszimmetrikus mohawk frizuráját ingatta a zenére. Valószínűleg a Flush, Matthew kedvenc bandája szólt. Emily fogadni mert volna rá egy doboz könyvben.

– Nincs is annál izgalmasabb, mint egy új kezdet, nem igaz? – kérdezte Emily apja.

Emily bólintott, bár nem teljesen értett egyet. Szülei nagyon büszkék voltak az általuk teremtett életmódra, ő azonban nem osztotta lelkesedésüket a szüntelen újrakezdés iránt. Mintha belekezdenének egy csomó könyvbe, de egyiket sem olvasnák végig.

Emily tizenkét és háromnegyed éve alatt Kalifornia már a kilencedik állam volt, ahol élni fog – mindez tökéletesen illett szülei nagyszabású tervébe, miszerint mind az ötven államban éljenek egy ideig. Igen, ez volt a tervük. Elég furán vette ki magát, amikor Emily megpróbálta elmagyarázni gyakori költözéseik okát másoknak.
– A szüleid a hadseregnél dolgoznak?
– Benne vagytok a tanúvédelmi programban?
– Az FBI elől menekültök?
– Csak szórakozásból költöztök ide-oda?
Emily születése előtt a szülei államról államra vándoroltak, mert „szólította őket a munka”. Amikor Emily ötéves volt, New Yorkban laktak, az apját pedig elbocsátották az állásából egy könyvkiadónál. Attól fogva szabadúszó szerkesztőként dolgozott tovább. Még ugyanabban az évben az anyja engedélyt kapott a munkahelyétől, hogy távmunkában folytassa a programozást, vagyis bárhonnan dolgozhatott, ahol volt egy számítógép. Emily szülei rájöttek, hogy a munkájuk többé nem köti röghöz őket, és megvalósíthatják gyerekkori álmukat, hogy minden államban éljenek egy ideig. Indítottak egy blogot 50 otthon 50 államban címmel, és azon örökítették meg kalandjaikat. A blog hobbinak indult, hogy megőrizzék a különböző lakóhelyek emlékét, de hamarosan önálló vállalkozássá nőtte ki magát – cégek fizettek azért, hogy hirdethessenek rajta, utazási magazinok és honlapok kérték fel őket cikkek írására. A Crane család azóta átlagosan évente egyszer költözött új államba.

Emily egy ideig imádta. Nagy családi kaland volt az egész. Új helyek felfedezése, az utazás izgalma. És a szülei mindig igyekeztek szórakoztatóvá tenni. Az új úti cél leleplezésének külön hagyományt alakítottak ki – meglepetésvacsorát rendeztek Emilynek és bátyjának, amelyen különböző jeleket rejtettek el. Három héttel ezelőtt Emily éppen az Új-Mexikó nevezetességeit bemutató dioráma projektjén gondolkodott, amikor az iskolából hazaérve meglátta, hogy a konyhaasztal meg van terítve, és a tálakban aranyfóliába csomagolt csokoládéérmék csillognak. Kővé dermedt a látványtól. Azonnal rájött, hogy ez egy újabb leleplező vacsora, ami azt jelentette, hogy ismét költöznek. Azt gondolná az ember, hogy hozzászokott már az efféle meglepetésekhez, de nem így volt.

Először semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy így nem tudja majd elkészíteni a saját kristály cseppköveit a Carlsbad-barlangok diorámájához. Azután meglátta a további nyomravezető jeleket: egy Alcrataz elmeosztály feliratú póló Matthew-nak; A máltai sólyom egy példánya Emilynek; a fekete-narancssárga Giants-baseballsapka az anyja fején; apja beatnemzedéket idéző szerelése fekete garbóval, svájci sapkával és fekete keretes szemüveggel.

Amikor kikövetkeztette, hogy új lakhelyük San Francisco lesz, Emilynek a levegőbe kellett volna hajigálnia a csokipénzeket örömében. Nemcsak apja irodalmi példaképe lakott abban a városban, hanem Emilyé is: Garrison Griswold, a Bayside Press igazgatója és a Könyvvadászat kitalálója. A Könyvvadászat egy könyvmolyokból, rejtvénykedvelőkből és kincskeresőkből álló online közösség, a legmenőbb (és tudomása szerint az egyetlen) könyvvadászoldal a világon. Emily imádott olvasni, rejtvényt fejteni és játszani – ez a közösség mindig vele volt, bárhol élt is a családja.

Ünneplés helyett azonban csak egy kényszeredett mosolyra futotta. Évek óta vándoroltak egyik államról a másikra, és mostanra a családi kaland kezdett kissé… Emily nem találta rá a megfelelő kifejezést. Csak annyit tudott, hogy néhány hete a szokásos helyén, a régi tölgyfa melletti kőpadon üldögélt egy könyvvel és az uzsonnásdobozával az albuquerque-i iskola udvarán. Nem messze tőle egy csapat lány ült a füvön. Hallgatta őket, ahogy a közelgő unalmas hétvége miatt panaszkodnak, mert ismét el kell menniük a strandra, azután a tánctanfolyamról beszélgettek, ahová együtt jártak. Két lány felpattant, és ott a füvön megpróbáltak felidézni egy mozdulatsort, amit még évekkel korábban tanultak. Emily úgy tett, mintha olvasna, de titokban szomorú vágyakozást és némi irigységet érzett. Nem azért, mert szeretett volna tánctanfolyamra járni, vagy közéjük tartozni, vagy annyit járni a strandra, hogy az unalmassá váljon. Az zavarta, döbbent rá, miközben lopva figyelte őket, hogy neki sosem lesz ilyen baráti köre. Hála családja utazó életmódjának, mindig kívülálló lesz. Járhat persze tánctanfolyamra meg strandra, de sehol nem fog annyi időt eltölteni, hogy igazi barátokra tegyen szert, akikkel aztán évekkel később emlékeket idézhetnek fel.

Ahogy a furgon lehajtott az autópályáról, és elzötyögött a baseballstadion mellett, Emily igyekezett a pozitívumokra koncentrálni: Könyvvadászat! San Francisco!

Napfény csillogott egy föléjük magasodó, ezüstszínű hídon. Nem a Golden Gate – Emily tudta, hogy az vörös, és nem ezüst. Az ő oldalukon mólók sorakoztak a vízparton, a másikon felhőkarcolók. Kicsit hasonlított a Michigan-tóra, amit Chicagóban látott: az egyik irányban a város látszott, a másikban a csöndes víztükör. A San Francisco-öböl azonban csak egy pocsolya volt a Michigan-tóhoz képest, a túloldal olyan közelinek tűnt, hogy akár át is lehetett volna úszni.

Elfordultak a víztől, és rákanyarodtak egy forgalmas utcára. Hamarosan magas irodaépületek között haladtak, amelyeknek Emily nem látta a tetejét az anyósülésről. Ismét ellenőrizte a rádióadó frekvenciáját – 104,5 –, hogy egyezik-e azzal, amit felírt a noteszába. A Könyvvadászat fórumán azt olvasta, hogy ez az adó fogja közvetíteni Mr. Griswold nagy bejelentését néhány percen belül. Amellett, hogy egy könyvkiadót vezetett, Garrison Griswold fura eseményeket is szervezett, mint például az éves kviddicsbajnokságot a Golden Gate Parkban vagy az irodalmi bingót, amelynek annyi résztvevője volt, hogy megtöltöttek egy baseballstadiont, Griswold pedig bekerült vele a Guinness Rekordok Könyvébe. Ezért nevezték a könyvkiadás Willy Wonkájának. Az ország minden pontjáról utaztak San Franciscóba emberek, hogy részt vehessenek a játékain, Emily pedig most itt fog élni. Legalábbis egy ideig. Szeretett volna személyesen is jelen lenni a nagy bejelentésnél, de mire megtudta, hogy San Franciscóba költöznek, az összes jegy elfogyott.
– Dugó – sóhajtott fel az apja.
Megálltak, és járó motorral vesztegeltek a mozdulatlan kocsisorban. Anyja és bátyja mögöttük álltak Salben, a kisbuszban. Zöld villamos zötyögött végig az utca közepén lefektetett síneken. Előregurultak néhány lépést. Egy rendőrautó villódzó fényeit pillantották meg, azután egy tűzoltóautóét, majd egy mentőét. Sárga rendőrségi szalag vette körül az aluljáróba vezető lépcsőt.

Jennifer Chambliss Bertman (Fotó: Joseph Jestes)

Egy rendőr mutatta, merre kerüljék ki a felfordulást. Emily a nyakát nyújtogatva igyekezett minél többet látni.
– Ez egy metróállomás? – kérdezte.
– Itt úgy hívják, hogy BART – felelte az apja. – Kíváncsi vagyok, mi történhetett.
Emily próbált rájönni, amiből kitalálhatja, mit keres itt ez a sok villódzó jármű, de nem látott semmit. Lehajtotta a fejét, copfját a nyaka köré tekerte, és folytatta a kódfeltörést.

Fordította: Illés Róbert

Jennifer Chambliss Bertman: Könyvvadászok
Illusztrációk: Sarah Watts
Pozsonyi Pagony Kiadó, Budapest, 2019