Clara Royer: Kertész Imre élete és halálai (előzetes, részlet)

Posted on 2019. április 4. csütörtök Szerző:

0


A magyar ősökkel rendelkező, magyarul is beszélő francia irodalmár, Clara Royer több ülésben készített életrajzi interjút Kertész Imrével 2013 és 2015 között (…)
Az eredetileg franciául megjelent életrajzi esszé gerincét zömmel kiadatlan források alkotják. A könyv a titkokban gazdag életmű érzékeny olvasata. Szövegközelből rajzolódik ki a pályakezdő író fiatalkori portréja, rálátunk a nagy regények keletkezési folyamataira és meghalljuk az idős Kertész jellegzetes fanyar-ironikus hangját is.

Előszó

2013. július 15-én találkozunk. Egy kék ruhát vettem fel, nagyon melegem van. Ragad az egész bőröm. Húsz perccel a megbeszélt időpont előtt érkeztem, az utcán várok, az üvegajtó előtt, és hangosan ismétlem az első kérdést, amelyet fel akarok tenni neki, de túl hosszú. Akárcsak a többit, ezt is a noteszembe írtam. Tagoltan ejtem a szótagokat. Ezt tanultam: nem elsietni, egyetlen szót sem, ezen a nyelven, amelyet tizenkét éve próbálok a fejembe verni. Nem miatta tanultam magyarul. Az írásait először franciául olvastam, első regényét 2001-ben – egy párizsi garzonban, éjjel –, és olvasáskor átjárt az öröm, hogy egy fontos szöveget fedezek fel, meg az izgalom, amelyet az az irodalom vált ki belőlem, amelyik nem hazudik. A Kaddis a meg nem született gyermekért után, az után a regény után, amely mintegy a létezésemet vetélte el, és az utolsó oldalon magamra hagyottan, más emberként taszított ki magából, Kertész lett számomra a legnagyobb élő író, az igazat megvallva, az egyetlen író, akit szenvedélyesen szerettem, és akivel rettegtem találkozni, vacak magyarságommal és az egzotikus francia idegenségemmel – de hát úgyis Berlinben él, elérhetetlen, gondoltam magamban. És ennyi volt.

Aznap reggel szépen a noteszbe másoltam a kérdéseimet, mint egy eminens kisdiák. A kaputelefonnál, miközben várom, hogy csituljon kissé a Szilágyi Erzsébet fasor zajos forgalma, a neve előtt álló két gomb közül nem tudok választani, és megint ugyanaz az eminens diák vagyok, aki nem akar hibázni. Akkor még nem értem, de én is ugyanolyan gyermeteg vagyok, mint akikről a műveiben beszél. Olyan vagyok, mint Köves, a félelem alakította szereplő, akin tizenhárom éven keresztül dolgozott. Annyi év kell még, mire megértem. Addig pedig: megajándékoz jelenlétével – és a művei egyszerre testet öltenek.

Úgy emlékszem, Magda nyit ajtót, e legelső alkalommal, amely majd összekeveredik az összes többivel, amikor később egyedül, mindenféle ceremónia nélkül lépek be az ajtón, és türelmesen várakozom a szobája előtt, amíg valamelyik ápolónő, a leggyakrabban Ibolya, jelet nem ad, hogy beléphetek, és meglátom, hol a piros foteljében, hol a heverőn fekve, hol a járókeretre támaszkodva, és a tekintetét keresem, lesem, milyen kedvében van aznap.

Kertész Magda elegáns, magabiztos nő. Néhány szót váltunk a látogatásom – hivatalos – okáról. A rá következő október 4–5-én konferenciát tartunk Párizsban Kertész Imre: az elbeszélés etikája és a létezés módja címmel, amelyet Lucie Camposszal és Catherine Coquióval szervezünk. Örülnek a konferenciának, megtiszteltetés számukra, de a férje sajnos már nincs olyan állapotban, hogy utazhasson, mondja Magda, mielőtt keresztülvezetne egy szobán, amelynek csak a könyvektől roskadozó falaira emlékszem, és ahonnan egy fákkal körbekerített udvarra néző, kisebb teraszra érkezünk. Meglátom Kertész Imrét, ott ül egy fonott székben. Udvariasan vár, és én rettentően félek.

Már nem emlékszem, mi volt rajta aznap, mert ezt a legelső képet elhomályosítja az utolsó, amikor foltos, szétnyílt köntösében kért tőlem egy szál Lucky Strike-ot, és szótlanul dohányoztunk – 2015. szeptember 17-én, aztán nem láttam többé. Pedig megtehettem volna. 2016. február 29-én Magda értesített, hogy már nem beszél, hogy az idő legnagyobb részében alszik, otthon van, és vigyáznak, hogy a lehető legkevesebbet szenvedjen. Csakhogy mielőtt feltettem volna neki az utolsó kérdéseimet, mindenképp végezni akartam a naplóival a berlini archívumban – a rá következő május 15-re ígértem leadni e könyv kéziratát –, és a legkegyetlenebb kérdésekkel kellett volna előhozakodnom: nem akartam megtenni. Meg akartam óvni tőle ezt a könyvet, és őt ettől a könyvtől. Azt mondtam, áprilisban jövök legközelebb Budapestre. Jöttem is, 22-én, a temetésére.

Clara Royer

Azon a 2013. július 15-i napon úgy sorolom a kérdéseimet, hogy közben nem egészen vagyok magamnál. Százszor ismételt és leírt dolgokat mondatok vele. Kedvetlenül felel: hát nem esküdött meg tavasszal, amikor visszatért Budapestre, miután maga mögött hagyta Berlint, ahol már több mint tíz éve élt, hogy soha többé nem ad interjút? Hirtelen akkor kezd felengedni, amikor Rejtő Jenőre, gyermekkora kedves írójára terelődik a szó, akivel 1955-ben egy antikváriusnál Thomas Mann Varázshegyéért cserébe fizetett. Szedelőzködöm, egy hármas alá interjúval, és azzal az érzéssel, hogy elszúrtam a találkozónkat.

A könyvrészlet teljes terjedelem­ben elolvasható itt

Clara Royer: Kertész Imre élete és halálai
Fordította: Marczisovszky Anna
Magvető Kiadó, Budapest, 2019
480 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft,
kedvezményes webshop ár 3999 Ft,
ISBN 978 963 143 8321