Tudom, szubjektív | Nem tudhatom – Radnóti-est a Katonában

Tóth Zsuzsanna |

Sírva, mégis meggyőződésemben, érték­íté­le­tem­ben, iga­zam­ban megerősítve álltam fel az előadás végén, amikor a nagyon nehezen megmozduló közönség befejezte tapsát. Nem voltam egyedül, aki igyekezett rejteni megrendülését, pedig talán sírni kellett volna hangosan, sírni, sírni, sírni… Mert a szörnyűség megtörtént, és újra meg­tör­tén­het, hiába a tisztánlátók felemelt ujja. Hiába az egyre keve­sebben összekapaszkodók mormolása: ne felejtsetek! A színpadon Radnótit idéző, tiszta emberek, jelentős művé­szek egyértelmű, erős üzenete – és mi nem kezdünk üvöl­teni, még a könnyeinket is elrejtjük. A Nem tudhatom – Radnóti és korunk című előadást láttam a Katona József Színházban.

Nem tudom, hányan látták már ezt az előadás, bár 2014-ben volt a bemutatója, az egész országban turnézott, 2017 ősze óta pedig itt megy – de jómagam csak most jutottam el. Hazaérve megnéztem, hányszor játsszák még az évadban, csak egy előadást találtam, arra sincs már jegy. Pedig ezt látnia kellene mindenkinek. Nem, nem vagyok fanatikus, bár életemben először egy Radnóti-kötetet kaptam ajándékba, ma is megvan, s lapjain az életem lenyomata is, könny- és kávéfoltok, cetlik, jegyzetek. (Később vettem egy másik kötetet, hogy ha valamiért el kell vinnem valahová, ne ezt a foltoskát vigyem.) Fanni naplójának szövegeit kivéve szinte valamennyi elhangzó anyaggal találkoztam már, így-úgy, két vers kivételével a lírai részeket is kívülről tudom.

Miért hát a megrendülés, miért az újabb s újabb felismerés, a döbbenet? A sírás? Semmi újat nem kaptam – de csak elméletileg. Most sikerült egy olyan szerkesztésben hallanom ezeket a szövegeket, olyan előadásban, ahol a színpadon lévők csodálatos és mégis hangsúlytalan jelenléte –zenészek, színészek – mindennek új jelentőséget adott. Ferencz Győző, aki az est anyagát összeállította, nemcsak tudja, ismeri Radnótit, de képes szövegeivel új fénytörésekbe is állítani a költőt. A szerkesztésben olyan mélységek sejlenek, ami egyszerre meglepő és mellbevágó – szövegek egymásutánja; a prózai, hivatali és lírai betétek szövevénye egészen közel hozza Radnótit, aki nem az irodalmi kánon alakjaként, hanem szenvedő emberként (is) jelenik meg előttünk.

A nagyszerű felépítés Mácsai Pál és Dés László eszét-szemét dicséri. Utóbbi egyébként azzal is lenyűgöz, hogy vállalkozik prózai szöveg tolmácsolására, és mondhatom, hitelesen adja át nekünk Tersánszky Józsi Jenő végrendeletét. Természetesen zenészként is jelen van – s mint mindig nagyszerű. Társai Lukács Miklós (cimbalom) és Dés András (ütős hangszerek) szintén kiválóak. Nem nyomják el a vezérszólamot, de nem is csak aláfestő vagy összekötő zenét játszanak – a két színművész egyenrangú partnereiként vannak jelen a színpadon.

Látni Mácsait, ahogy fanyar mosollyal mintegy új kontextusba helyezi az ismert verseket, megfosztva azokat a rájuk rakódott bágyadt pátosztól – lenyűgöző. Fullajtár Andrea Fifiként felhősödő tekintete, szokatlanul keményen, mégis igazan megfogalmazott Nem tudhatom-ja torokszorító.

Figyelmeztetés és segélykiáltás, az igazi hazaszeretet és magyarságtudat megrázó futamai – miközben a legendás páros életének morzsáiból is kapunk. Látjuk és érezzük, hogy itt vannak: Fanny/Fifi – aki hiába várt „szőkén, a rőt sövény előtt”, és Mik, aki előre látta sorsát. És persze lüktető, fájó benyomást szerzünk a korról – amely korral kísérteties hasonlóságokat kezd mutatni jelenünk. Mintha a valahai Vidám Park Elvarázsolt kastélyának torz tükreiben szemlélnénk magunkat – beleszédülünk. Olyan előadás ez, ami után sokáig nem lehet megszólalni. Talán végső átok kéne… De legalább egy gyors ütés a szíven, hogy ne felejtsünk.

Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:
ez volt a múlt, emez a vad jelen, –
hordozd szivedben. Éld e rossz világot
és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
hogy más legyen.

Részletek itt

A fotók korábbi előadásokon is készültek