Szigeti Ildikó: PszichoBiznisz (részlet)

Posted on 2019. január 7. hétfő Szerző:

0


Előszó gyanánt

„Pszichológus vagyok, olyan problémákat oldok meg, amiknek a létezéséről nem tudsz, olyan eszközökkel, amelyeket nem értesz.” (Ismeretlen)

Nem tudjuk megtartani magunknak, muszáj megosztani valakivel. Érzelmi inkontinenciában szenvedünk. Mindannyian. Van, aki jobban, és van, aki kevésbé. Pontosabban fogalmazva; nem szenvedünk, mert a szenvedés alapja a betegségtudat, ahhoz pedig betegség kell. Márpedig az univerzális közlésvágy – legyen az bármilyen erős is – nem valamiféle kórság, inkább egy olyan általános állapot, amely korunk emberét jellemzi. És ha van valaki, akinek elemi érdeke, hogy ez minél tovább tartson és minél nagyobb tömegeket érintsen, az – paradox módon – éppen a hivatásos segítő. Ő az, aki nemcsak passzív haszonélvezője e speciális helyzetnek, hanem aktív részese is annak. És mivel ez így van, ezért mindent megtesz a konzerválás érdekében.

A hivatásos segítők eddig sosem tapasztalt népszerűségének a titka, hogy nincs benne semmi titok. A jelenség magyarázata egyszerű és logikus. A lelkek gyógyítói tisztában vannak azzal, hogy mindent elsöprő vágy él bennünk az iránt, hogy mihamarabb megosszuk érzéseinket, vágyainkat, félelmeinket, építő, avagy pusztító gondolatainkat. Ám sietség ide vagy oda, lehetőleg olyan helyen akarjuk lerakni a lelkünkre nehezedő csomagokat, ahol értő fülekre, vagyis szakszerű (meg)hallgatóra találunk.

Nem csoda, hogy dübörög a „pszichoipar”. Míg néhány éve a legtöbben szégyellték és titkolták, ha segítségre volt szükségük, addig manapság boldog boldogtalan terápiába jár. A hangsúly ezúttal a boldogokon van. Ők azok, akik pusztán divatból, kíváncsiságból mennek pszichológushoz, vagy csak azért, mert ezt várják el tőlük. A család, a barát, a főnök és a rajongók. Mert pszichológushoz járni trendi dolog.

Akárhogy is, a tendencia egyértelmű: mind többen és mind változatosabb fórumokon kérnek segítséget. Pszichológustól, coach-tól, lélekringatótól, pszichosebésztől, aurahegesztőtől és mindenféle, magát „hivatásosként” hirdető, önjelölt segítőtől.

Tömegek tárják szélesre lelkük kapuit, nem számolva azzal, hogy azoknak is szabad bejárást engednek, akik hatalmas és helyrehozhatatlan pusztítást okoznak odabent. És idekint. A pusztítás szele pedig nem kímél senkit és semmit. Elsöpör családot, barátot és szerelmet. Nem árt tehát az óvatosság! A tét ugyanis igen nagy: a lelküket viszik vásárra.

Elérkezett az idő, hogy körülnézzünk ezen a vásártéren! Induljunk!

Kedves Olvasó!

Ez egy önsegítő könyv. Bármennyire fanyalgok is attól, hogy beleszuszakoljam ebbe a műanyag kategóriába, azt hiszem, ez a címke a legkevésbé rossz címke. Lényegét tekintve útmutatónak készült ez az írás. Mindazoknak, akik éppen pszichológust keresnek, és azoknak, akik még hezitálnak, hogy egyáltalán kell-e nekik külső segítség. Titkon abban bízom, hogy azok is haszonnal forgatják majd ezeket az oldalakat, akik minden konkrét apropó nélkül, csak úgy, általánosan érdeklődnek a téma iránt. Mindenek előtt azonban az aggódó családtagoknak, rokonoknak és barátoknak ajánlom a Pszichobizniszt. Azoknak, akik féltik szerettüket, mert úgy látják, úgy érzik vagy gondolják, hogy nem a megfelelő helyen keresik a „gyógyulást”.

Rendhagyó módon a célcsoport (vagyis, hogy kinek készült ez a könyv) meghatározásánál is fontosabbnak tartom, hogy még itt az elején jelezzem, kinek nem ajánlom e kötet olvasását. Többek között kifejezetten ellenjavallt azoknak, akik huzamosabb ideje járnak pszichoterápiába (főleg analitikus terápiába), jelentős időt, (lelki) erőt és készpénzt áldozva jobblétük reményében. Zavaróan hathat rájuk ugyanis mindaz, amit itt olvasnak. A következő oldalak – akárcsak a gépezetbe került porszemek – károsíthatják a terápia motorját, azaz megingathatják a bizalmat. (Persze, ha az a motor amúgy jól működik, ellenáll a zavaró hatásoknak…)

Azok is gyorsan tegyék vissza a polcra, vagy passzolják tovább a könyvet, akik szeretnének továbbra is fenntartások nélkül hinni a „varázslatban”, és bosszantaná őket, ha megtudnák, mi a trükk lényege. Ez a könyv ugyanis nem más, mint egy előre megfontolt szándékkal elkövetett illúziórombolás. Nem titkolt célom, hogy minden apró kis részletre kiterjedően bemutassam, „hogyan kerül a nyuszi a cilinderbe”.

„A tömeg hisz és nem gondolkodik.” – fogalmaz C. G. Jung (svájci pszichiáter, pszichoanalitikus) A diktátorok lélektana című tanulmányában. Élek a gyanúperrel, hogy Jungnak igaza lehet, ezért nincsenek illúzióim. Tudom, hogy azok számára, akik feltétel nélkül elfogadják a segítőjük minden gondolatát, véleményét, javaslatát, ez a könyv maga a megtestesült istenkáromlás.

Tehát, mint azt korábban jeleztem, ez egy önsegítő könyv (másodjára leírva sem tudok megbarátkozni ezzel a terminus technicusszal, de ez az én problémám). Részletes meghatározással élve: ez az írás használati útmutató a segítő szolgáltatások igénybevételéhez. Elvégre – nevezzük nevén a dolgokat – a terapeuta, a coach, az ingalengető, a léleksimogató és a többiek ugyanannak a piaci szektornak a részei. Ki-ki a maga módján. Papírral vagy anélkül, segítő szándék által vezérelve vagy valami másért, lényegében valamennyien Pszichoipari Szolgáltatók. Azok pedig, akik igénybeveszik az általuk kínált szolgáltatásokat, Fogyasztók. És ha ez így van (márpedig így van), akkor megilleti őket minden, amit a fogyasztóvédelmi jogok kategóriájába sorolnak.

Az egyik legfontosabb fogyasztóvédelmi jog a tájékozottság. Ezt a célt, a minél szélesebb körű tájékozottságot, az ismeretszerzést szolgálják a következő oldalak. Voltaképpen, ha innen nézzük, már nem is tűnik olyan mesterkéltnek ez az „önsegítő” címke.

Hallgatni arany

Hallgatni arany – tartja a mondás. Meghallgatni pedig jó üzlet. A „pszichobiznisz” hivatalosan felkent és önjelölt szereplői tudják; az emberek szeretnek beszélni. Csupán egyetlen dolog van, amit még ennél is jobban szeretnek: önmagukról beszélni. Bármi áron…

Vajon miként vált önzetlen, segítő hivatásból piaci szolgáltatássá a pszichoterápia? Vajon ki igazodik a másikhoz? A pszichológus idomítja módszerét a kliens igényeihez, avagy fordítva, a segítséget kérő – önkéntelenül – alkalmazkodik a terapeuta mindenhatónak vélt szemléletéhez? Hogyan válik függőséggé a pszichológushoz járás? Mivel magyarázható, hogy – miközben például az öngyilkosságot elkövetők döntő hányada kezelés alatt állt korábban – műhibapert eddig soha nem indítottak pszichológus vagy pszichiáter ellen? Ezek korántsem költői kérdések, olyanok, amelyek régóta foglalkoztatják az embereket, és amelyekre régóta nem kapnak választ senkitől.

„Akar beszélni róla?” – kérdezi napjában többször is a pszichológus az éppen nála lévő kliensétől. És a kliens általában akar, hiszen azért van ott. De mi van akkor, ha ugyanezt a kérdést a pszichológusnak teszik fel? Elárulom: kínos hallgatás lesz a válasz. Számos olyan téma van ugyanis, amelyekről a „pszicho” szakma képviselői nem szívesen beszélnek. Ám éppen ezek a kérdések azok, amelyekről előbb vagy utóbb beszélni kell.

Szigeti Ildikó pszichológus

Jelenleg csaknem húszezer pszichológus és legalább ugyanennyi álpszichológus tevékenykedik az országban. Becslések szerint az „önkényes segítők” évente csaknem kétmilliárd forintos bevételre tesznek szert, ám az általuk okozott, pénzben is kifejezhető kár ennek a többszöröse lehet. Ez a könyv azonban nemcsak a sarlatánok leleplezéséről szól.

A hivatalosan felkent, diplomával, a laikusok számára érthetetlen, kimondhatatlan elnevezésű, módszerspecifikus képesítésekkel rendelkező szakemberek tevékenységének kulisszái mögé is benézünk.

Izgalmas és – főleg – tanulságos kaland lesz.

Szigeti Ildikó: PszichoBiznisz – A segítők hálójában
Noran Libro Kiadó, Budapest, 2018