Cserhalmi Imre |
Ezzel a mondattal akartam kezdeni: a mi korunk nem nagyon kedveli a nyílt és bátor morális kiállást. Csakhogy – döbbentem rá – ez minden korra érvényes volt, legfeljebb nekünk jobban fáj a saját korunk. Szigeti Ildikó könyve az ilyesfajta és talán valóban kiveszőfélben lévő erkölcsös események egyike. Nem csodálnám, ha sokat kapna érte a fejére. Szerencsére ez őt lepné meg a legkevésbé: tudja, mit írt és miért.
Aligha tudnánk manapság olyan szakmát említeni, amelyről ne lenne elmondható, hogy felhígult. Persze a társadalmi veszélyesség szempontjából nem mindegy, hogy konfekciósruha-kereskedőkről vagy pszichológusokról van szó. Ebben a könyvben az utóbbiakról. Szigeti Ildikó ennek a szakmának (hivatásnak!) kétségbevonhatatlanul nagy tudású és nagy tapasztalatú kiválósága, éppen ezért fogja majd sok kollégája árulásnak minősíteni e könyvét. Kissé képzavaros jellemzéssel: éles kritikagombócai sok pénzéhes torkon okoznak majd nyelési problémákat.
Divat lett a pszichológia, divatos a pszichológus. Márpedig ami (bármely területen) divatossá válik, előbb-utóbb deformálódik, kiüresedik, elkorcsosul. Ahogy a pszichológiát mind kiterjedtebben „működtetik”, ez nyilvánvalónak tűnhet mindenki számára. Szigeti Ildikó arra vállalkozott, hogy feltárja ennek okait, a mélyben szándékosan rejtekező indítékokat, például az erős érdekviszonyokat szemben az értékek értékvesztésével. Nem a leleplezés, az odamondogatás szándékával, hanem azokért az emberekért, akik kimutathatóan áldozatai és nem gyógyultjai lesznek mindezeknek, és akik sokan, s egyre többen vannak.
A visszaélések a hitre épülnek. Ezt a sarlatánok különös tehetséggel képesek ébreszteni nem létező tudásuk, tehát mindenek előtt önmaguk iránt. Ellene – mint általában a hit ellen – nemcsak a racionális érvek maradnak többnyire hatástalanok, hanem még a hitnek ellentmondó, személyes tapasztalatok is.
A tudásipar árnyékában kivirágzik a boldogságipar. Manipulált tesztek, gyógyszerfogyasztásra orientáló diagnózisok, terápiafüggővé tett páciensek, gyorscímkézéssel könnyű önfelmentést vagy bűnbakot kínáló gyógymódok és társaik válnak sokszor eszközeivé lélektelen lélekbúvárok vagyonszerzésének. Régóta sejtem, de a könyv megerősít, hogy manapság feltűnően sok a depressziós (noha talán csak éppen rosszkedvű) ember, és az ennek a felelőtlen, bevételcentrikus pszichológiai dilettantizmusnak is a következménye. Persze, azt is mondhatjuk, hogy a sikere: nézőpont kérdése. Néhány hete ezt már felpanaszoltam egy kiváló pszichológiai kötet kapcsán.
Külön értékes és fontos fejezete a könyvnek, amelyben azt taglalja, hogy a „független” (idézőjelek tőlem) szakértői bizottságok hogyan tehetnek tönkre gyerekeket – vagy később egész életeket – állásfoglalásaikkal, melyek a kényelmes rutinra, a felszínes vizsgálatra, sőt olykor annak teljes hiányára, meg receptírási automatizmusukra épültek. (Olyat is hallottam, hogy bizonyos iskolák megrendelése alapján szelektáltak.) Megrendítő – főként a szerző saját tapasztalatait – tartalmazó történetek szólnak arról, hogy a diplomával ebben a szakmában sem jár automatikusan együtt a felelősségérzet, a humánum, a tudás, a hivatás iránti alázat, és a legfrissebb szakmai ismeretek iránti folyamatos és csillapíthatatlan érdeklődés. És akkor mit mondjuk azokról, akiknek diplomájuk, pontosabban szakképzettségük sincs. Mert ilyenek is bőséggel találhatók: sáros csizmával gyalogolnak a lélek legbelső tájain.
A szerző nem csak azoknak segíthet, akik éppen belépni szándékoznak a sarlatánok mindig vonzóan csillogó (mert kifinomult marketinggel működő) zsákutcájába, ahonnan esetleg nem is szabadulhatnak többé. Nem csak azoknak, akik előbb-utóbb rádöbbennek, hogy hiába a gyógyulásba és a gyógyítóba vetett hit, ha minden jel arra mutat: távútra tévedtek, vagy hogy felesleges segítőbe kapaszkodni olyankor is, amikor a saját erejükre építve többre mennének. Hanem azoknak is, akik tudják, hogy az önmagukról való gondolkodásra, reális önismeretre is csak akkor van esélyük, ha mindig megőriznek magukban egy kis szkepszist. Önmagukkal szemben is. Mert lehet, hogy sok miértünkre nem tudhatjuk – pláne gyorsan – a választ, de hogy meg merjük és tudjuk kérdezni: az már fél eredmény.
Ha nem lenne elcsépelt, sőt már kissé avítt a kifejezés, azt mondanám, hogy ez a könyv népnevelés, a legjobbik fajtából.
Szigeti Ildikó pszichológus
Szigeti Ildikó: PszichoBiznisz
– A segítők hálójában
Noran Libro Kiadó, Budapest, 2018
320 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft,
kedvezményes webshop ár a kossuth.hu-n 2390 Ft,
ISBN 978 615 590 0389
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
»Ez egy önsegítő könyv. Bármennyire fanyalgok is attól, hogy beleszuszakoljam ebbe a műanyag kategóriába, azt hiszem, ez a címke a legkevésbé rossz.
Lényegét tekintve útmutatónak készült ez az írás. Mindazoknak, akik éppen pszichológust keresnek, és azoknak, akik még hezitálnak, hogy egyáltalán kell-e nekik külső segítség. Titkon abban bízom, hogy azok is haszonnal forgatják majd ezeket az oldalakat, akik minden konkrét apropó nélkül, csak úgy, általánosan érdeklődnek a téma iránt.
Mindenekelőtt azonban az aggódó családtagoknak, rokonoknak és barátoknak ajánlom a PszichoBizniszt. Azoknak, akik féltik szerettüket, mert úgy látják, úgy érzik vagy gondolják, hogy nem a megfelelő helyen keresik a gyógyulást.«
Rétháti László Péter
2019. október 13. vasárnap
A 3. Szómágusok/Rábeszélőgépek bekezdésnél, a 60. oldalon Freud NEM svájci pszichiáter, hanem osztrák. Ne tévesszük össze Gustav Junggal, aki svájci volt!
Horváth Zsolt
2019. április 11. csütörtök
Végre valaki leírja, hogy sok itt a tudománytalanság, a kitalált betegség, és azokra haszontalan a terápia vagy a káros pszichodrog, amit „gyógyszer”néven adnak. Vagyis leírja az igazságot, hogy nem csinálnak semmit, hogy nem a kliens a fontos, és sajnos a többségre ez a jellemző! Szép szakma és biztonságban is vannak, mert nem lehet mérni a munkájukat, nincs bizonyíték, hogy elvégezték. De ebből kifolyólag felelősségre sem lehet őket vonni. Tuti üzlet.
Kern Ottó
2019. január 26. szombat
Amikor álpszichológiáról van szó, az embernek akaratlanul is a középkori egyház álláspontja jut eszébe, amint az önkényesen meghatározta, hogy mi igaz és mi nem. Mi jó és mi rossz. Az „igazságot” ortodoxiának nevezzük, és minden mást „áligazságnak”, vagyis eretnekségnek.
Hasonlóképpen a modern tudomány önkényes vonalakat húz bizonyos természetes folyamatokban, majd speciális terminológiák és metodológiák eszközével meghatározza, hogy mi valós és mi álpszichológia. A modern pszichológia minden érdeme mellett, több betegséget teremtett, mint gyógyított, miszerint bizonyos természetes lélektani folyamatokban önkényes vonalakat húz, meghatározva, hogy mi „betegség” és mi „normális”. Mi szorul kezelésre és mi nem.
Thomas Kuhn a „Tudományos forradalmak szerkezete” című művében [Gondolat, 1984; Osiris, 2000, 2002] igen világosan rámutat a tudományok strukturális korlátaira, amit paradigmának, vagyis szemellenzőnek nevez. Steven Pinker, a Harvard egyetem professzora, akit sokan a modern pszichológia pápájának tartanak, kijelentette többször is, hogy aki nem PhD, annak a véleménye nem számit. Más szóval, aki nem egy bizonyos ortodox paradigmán keresztül közelíti meg az emberi lélek folyamatait, az eretnek, vagyis sarlatán – ahogy a szerző utal rájuk.
Ezzel a bejegyzéssel nem a tudományok érdemeit vitatom, inkább csak rámutatok annak korlátaira, mielőtt valaki azt hinné, hogy megváltókat képeznek az egyetemeken, és az üdvösség kulcsa a Dr. cím mögött rejlik.