Barabási-Albert László: A képlet (részlet)

1. A vörös báró és az elfeledett vadászpilóta

A siker nem rólad szól, az rólunk szól

1915-ben a német katonai főparancsnokság panaszlevelet kapott egy fiatal lovastiszttől, egy bizonyos Manfred von Richthofentől, aki a következőket írta: „Nem azért álltam katonának, hogy elmenjek a sajtért és a tojásért, hanem egészen más célzattal.” Köztiszteletben álló porosz család fiaként katonai iskolába járt, szenvedélyesen vadászott, és esze ágában sem volt a hadtáposoknál végigülni a háborút. Ő csatákat akart látni. Nem tudni, hogy páratlan lelkesedése vagy nemesi származása miatt, de végül is teljesült a vágya, és áthelyezték a légierőhöz.

Való igaz, hogy von Richthofen tehetségét kár lett volna a tojás beszerzésére pazarolni. Mindössze huszonnégy repülőóra elég volt számára, hogy egyedül szálljon fel egy vadonatúj Albatross kétfedelűvel. Ennek a modellnek nem volt zárt pilótafülkéje, a két keréken egyensúlyozó vékonyka szerkezetet mai szemmel nézve elképesztően rozogának neveznénk. De Von Richthofen röpke egy hónap leforgása alatt hat szövetséges gépet szedett le vele. A fiatalember nem ismert félelmet, előfordult, hogy egy nap négy bevetésen is részt vett a megszállt Franciaország felett, és a brutális légi csatákban kíméletlenül üldözőbe vette a szövetségesek pilótáit. Csak 1917 áprilisában huszonegy gépet lőtt le; ez volt az az időszak, amely a szövetségesek súlyos veszteségei miatt „véres április” néven vonult be a történelemkönyvekbe. Hároméves pályafutása alatt Von Richthofen igazoltan 80 szövetséges repülőgépet lőtt ki. A hivatalos nyilvántartások szerint az I. világháborúban rajta kívül egyetlen vadászpilóta sem volt ilyen sikeres.

Von Richthofen viszont tett valami olyat is, ami a mai hadászati szakemberek szemében, akik milliárdokat költenek arra, hogy a vadászrepülőket az ellenség számára észrevehetetlenné tegyék, teljességgel érthetetlennek tűnik. Pimasz módon tűzpirosra festette darázsszerű gépét, amely úgy száguldott az égen, mintha csak egy hentes köpenyén folyna végig a vér. Ez után kapta a hírhedt gúnynevét, ő lett a „vörös báró”. Remekül illett ez a név a pimasz nemes úrfihoz, aki egy jó hírű berlini ékszerésztől minden egyes légi győzelme emlékére gravírozott trófeát rendelt. Mire Németországban a háború miatt elfogyott az ezüst, már hatvan ilyen kupával büszkélkedhetett. Ezután is folytatta a harcot, de már nem gyűjtötte a kupákat – az egyszerűbb fémekből készült trófeák nem feleltek meg a kényes ízlésének.

A vörös báró legendája még egy évszázaddal később sem merült feledésbe, és nem csak Németországban vált ismertté. Több mint harminc könyvet írtak róla, ezek közt szerepel Von Richthofen saját, 1917-es önéletrajza is, amelyet abban a tábori kórházban vetett papírra, ahol egy fejsérülés után lábadozott. Találkozhatunk vele hollywoodi filmekben és képregényekben is. Ezekben az alkotásokban felelevenednek az egykori légi csaták, a vörös báró teljesítményéről pedig mindig mély tisztelettel beszélnek. Von Richthofen nevével nem csak a háborús könyveknek helyet adó polcokon találkozhatunk. Megjelenik az élelmiszerboltok hűtőpultjain is: aki át akarja érezni, a „vörös báró-életérzést”, vehet „Vörös báró” gyorsfagyasztott pizzát, és mindjárt el is majszolhatja a „Vörös báró 3D” repülőgép-szimulátorban üldögélve. Az egykori pilóta neve sokaknak a „Snoopy és a vörös báró” című számítógépes játékból is ismerős lehet.

Jómagam Kelet-Európában nőttem fel, így gyermekkoromban nem hallottam Snoopy kutyáról, ahogy a vörös báróról sem, egészen 2003-ig, amikor is egy nem kimondottan ismert folyóiratban megragadta a figyelmemet egy tanulmány. A cikk az első világháborús német vadászpilóták teljesítményét elemezte – pontosabban azokét, akik a háború éveiben legalább öt ellenséges gépet kilőttek. A teljesítményt nemes egyszerűséggel egyetlen mérőszámmal ragadták meg, a légi csatákban aratott, hivatalosan is megerősített győzelmeik számával. A maga 80 győzelmével Von Richthofen a lista élére került. Az olyan pilóták pedig, mint Hans-Helmut von Boddien, akik csak öt győzelemmel büszkélkedhettek, a lista végén kaptak helyet.

A pilóták ily módon definiált teljesítményének táblázatba foglalása egyetlen célt szolgált: a cikk írói arra voltak kíváncsiak, hogy miként viszonyult ehhez az egyes pilóták ismertsége. Amit ugyebár már jóval nehezebb mérőszámokkal megragadni. A cikk szerzői ezúttal nem támaszkodhattak sem érmekre, sem különböző trófeákra, amelyeket a pilóták az eredményeikért kaptak, hiszen a legtöbbjük nem érte meg a világháború végét sem.

Ezért aztán egy egyszerű, de nagyszerű javaslattal álltak elő. A Google-találatok számát használták fel, vagyis azt, hogy az emberek hányszor kerestek rá név szerint ezekre a pilótákra. Tehát a Google-találatok alapján határozták meg, hogy mennyire emlékszik a világ egy évszázaddal később rájuk. Ez ugyebár elég nehezen ment volna, ha a német vadászpilótáknak olyan gyakori nevük lett volna, mint mondjuk Robert Hall – aki történetesen a szövetségesek kötelékében teljesített szolgálatot –, hiszen rengeteg olyan Robert Hall is van, aki életében nem lőtt még le egyetlen ellenséges vadászgépet sem. A cikk szerzői éppen azért fókuszáltak a német pilótákra, mert a neveik meglehetősen egyedinek tűntek – mint például Otto von Breiten-Landenberg vagy Gerold Tschentschel –, s ezzel kikerülték azt a gyakori problémát, amivel mindenki szembesül, amikor azt látja, hogy kutatása tárgya hány irreleváns találatot hoz a keresőben.

A 392 német vadászrepülő-pilóta összesen 5050 ellenséges gépet lőtt le. Az a 80 szövetséges gép, amelyet von Richthofen személyesen szedett le, valóban döbbenetes egyéni rekord volt. De az összmennyiségnek csupán 1,6%-a. Olyan, mint az aprópénz az ember zsebében. Mégis, a német vadászpilóták vonatkozásában a Google-keresések 27%-a hozzá kapcsolódott. Azaz sokkal, de sokkal nagyobb helyet kapott a kollektív tudatunkban, mint bármelyik bajtársa.

Első ránézésre a vörös báró története mintha megerősítené azt a népszerű vélekedést, miszerint a kiváló teljesítmény sikerhez vezet. A dolog ennyire egyszerű: ha nem hibázol a bevetések során, ha lélegzetelállító mutatványokat mutatsz be a levegőben, és kíméletlenül leszeded a célpontokat, egyszóval ha te vagy a legjobb abban, amit csinálsz, az emberek emlékezetében még évszázadok múlva is fennmarad a neved. Már az általános iskolában is azt sulykolják belénk, hogy ha ki akarunk tűnni a tömegből, akkor a legjobb, amit tehetünk, hogy kiváló teljesítményt nyújtunk. A példaképek pedig, akiket elénk állítanak – atléták, művészek, írók, tudósok és a sokak által istenített üzletemberek –, mintha mind ugyanebbe a paradigmába illeszkednének. A különböző önsegítő guruk és futballedzők, a nevelők és túlbuzgó szülők meg a maguk erejéből felemelkedett politikusok, de még a német vadászpilótákat tanulmányozó kutatók is valahogy mind egyenlőségjelet tesznek a teljesítmény és a siker közé.

Csakhogy ott van René Fonck.

„René Kicsoda?” – kérdezik a legtöbben kissé zavartan, ahogy nagyjából én is tettem, amikor rábukkantam egy nem sokak által olvasott cikkre, amely róla szólt. Hogy erről az emberről mennyire nem hallott senki, egészen elképesztő. Pedig ugyanabban az arénában küzdött, mint a vörös báró, csak éppen a szövetségesek oldalán. Fonck kitűnő francia pilóta volt, és pályafutása során állítólag nem kevesebb mint 127 német gépet szedett le az égről. 75-öt egymástól független források is megerősítettek, amivel ugyebár, legalábbis az első világháborús vadászpilóták versenyében, a dobogó második helyére mindenképpen igényt tarthatna. Ha ezekhez csak a legvalószínűbbeket adjuk hozzá azok közül, amelyekre nincs hivatalos bizonyíték, már akkor is legalább 100-nál járunk. Azaz nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy Fonck legalább annyira eredményes volt a légi csatákban, mint a vörös báró, sőt a teljesítménye valószínűleg meg is haladta a német pilótáét.

Minden bizonnyal jobb lövész is volt, ugyanis ritkán volt szüksége öt golyónál többre, hogy leszedjen egy ellenséges gépet. Továbbá állítólag hihetetlen kecsességgel tudott manőverezni a levegőben. Egy pilóta egyszer úgy nyilatkozott, hogy Fonck, ha tüzet nyitnak rá a levegőben, akkor olyan játszi könnyedséggel repked fel s alá, mint egy pillangó, amely az őt üldöző madár elől tér ki. Míg Von Richthofen háromszor is alulmaradt ellenfelével szemben – az utolsó ilyen összecsapás 25 éves korában az életébe került –, addig Foncknak soha egy haja szála sem görbült, de még a gépén sem ejtett sebet ellenséges lövedék. Gyakran előfordult, hogy a kötelékéből egyedüli túlélőként tért vissza a bevetésről, ami azt jelentette, hogy harc közben arra is volt ideje odafigyelni, hogy melyik gépet kell leszednie ahhoz, hogy biztonságban hazatérhessen. Taktikailag messze felülmúlta Von Richthofent, aki felülről zúdította rá a golyózáport a kiszemelt áldozatára. René Fonckról mégis csak annyit tudunk, amit az önéletrajzában olvashatunk, illetve elvétve találunk csak róla említést más forrásokban. Fonck idővel szinte teljesen a feledés homályába merült. Mintha a vörös báró minden egyes géppel, amit leszedett, egy-egy krátert vájt volna a földbe, látványossá téve ezáltal a saját sikerét. Fonck viszont hiába lőtt le legalább ugyanannyi gépet, de inkább többet is, ha azok csak alig hallható tompa puffanással értek földet.

Miért? Ez volt a kérdés, ami nem hagyott nyugodni. És voltak Fonckhoz hasonlóan mások is, akiket elfelejtettünk. Vegyük például Claudette Colvin esetét. Claudette egy afroamerikai tizenéves lány, aki 1955-ben az alabamai Montgomeryben nem volt hajlandó átadni a helyét a buszon egy fehér utasnak. Ez az incidens kilenc hónappal az előtt történt, hogy Rosa Parks megtette ugyanezt. Egy az egyben ugyanaz a cselekedet, sőt ugyanaz a város, és még az időpont is szinte ugyanaz. Colvin nevét mégsem említi senki, amikor a polgárjogi mozgalom nagy hőseiről mesélnek a gyerekeknek. Edisonnak tulajdonítják a röntgenfelvétel, a mozgókép, a hangrögzítés és a villanykörte feltalálását, jóllehet valójában egyik sem az ő szellemi terméke. Na és ott vannak a Wright fivérek, a repülőgép legendás feltalálói – legalábbis minden tankönyv szerint. Valahogy senkit sem zavar, hogy az első motormeghajtású repülést az új-zélandi Richard Pearse hajtotta végre, kilenc hónappal a Wright fivérek előtt. Mintha a sorban mindig csak az utolsó felfedezés számítana, nem pedig az első.

Fordította: Bujdosó István

(Az eredetiben szereplő lábjegyzeti hivatkozásokat elhagytuk. – A szerk.)

Barabási-Albert László: A képlet – A siker egyetemes törvényei
Libri Kiadó, Budapest, 2018